Örökké

Ma tizenhat éve, hogy meghalt apám. Ezt most úgy írom, mintha az időnek volna jelentősége, pedig inkább azt kellene írnom, hogy mind meghalunk, az emberek élete jelentéktelen epizód, és arra kellene gondolnom közben, hogy persze mindegy, és hogy akkor is tisztességesnek kell lenni, pont a mindegy miatt, de ezt most nem hexameterben idézem, mert az is mindegy, és egy másikra is gondolnék közben, mert olyan hófehér haja volt, mint apámnak, és a folyosón felkapcsolt villanyra asszociálnék, meg hideg neonra és a kopott, alagsori falakból sütő érdektelenségre.
Azt hiszem, minden kórházban az alagsorban van a hullaház. Hogy a halál ne legyen szem előtt, gondolom. Még sosem jártam arra, csak anyósomat kísértem egyszer halála után egy rövid úton azon a folyosón álmomban. Nem tudom, neki volt-e szüksége rám, vagy nekem a megnyugvásra, de kedves, sima szavakat suttogott a fülembe akkor éjjel.
Az ember szemérmes, nem kívánja látni a halált, mert zavaros fogalmai vannak az időről, és azt képzeli, az örökkévalóság hosszabb, mint a pillanat. Valaki azt mondta nemrég egy filmben, csinos lány volt egyébként: "Ennyit tudok adni, ezt az örökkévalóságot neked.", és szomorúnak tűnt, mert kicsit rövidnek érezte ezt az örökkévalóságot. Furcsa. Az örökkévalóság, ahogy a neve is mondja, örökké tart, csakhogy az ember sajnos nem érti az időt. Az örökké az pont annyi, csak nem percben mérjük.
Bár apám hirtelen halállal halt (megrepedt a szíve), se őt, se engem nem ért készületlenül a vég. Hónapokkal korábban érezte, hogy a teste nem engedelmeskedik neki többé, akkor aztán ijedtében a dohányzással is felhagyott. Az ember meg, ha szeret valakit, megérzi a távozó kapkodását a napjain. Kár, hogy akkor már tenni nem lehet semmit.
A halál nem fontos abban a kultúrában, ahol élek. A halottakat igyekszünk elrejteni, a halál iránt érzett gyűlöletünket a temetések árában látjuk igazolódni, és terápiaként a felejtést írjuk elő.
Nekem ez nem tetszik. Egyrészt vidámabb, természetesebb halált szeretnék. Annyit beszélünk a természetes születésről, na jó ebben az országban az sem ildomos dolog, de olyan keveset a ... nem is tudom, hogy nevezzem, mert a természetes halál alatt mást szoktunk érteni. (Egyáltalán van még természetes halál? Úgy teszünk, mintha a halál természetellenes volna, és magyarázatra szorulna. Hát ha valami, akkor inkább az élet szorul magyarázatra, szerintem.)  A méltó halál patetikus, a kegyes halált meg büntetik. Nem is lehet itt normálisan meghalni.
Ezt a szót majd kitalálom egyszer, de arra gondolok, a testemet majd ne rideg, hófehérre meszelt folyosón tolják fehér lepedő alatt, hanem legyenek a folyosón vidám falfestmények, a ruha, amiben temetnek vagy hamvasztanak, legyen vörös és kék, a vendégek csípjék ki magukat, a nőkön legyen vérvörös rúzs, és mindenki rúgjon be már a temetés elején, de ne azért, mert így illik, hanem mert arra gondolnak, milyen rohadt jó is volt az az egy-egy örökkévalóság, amit velük töltöttem.
Apám velem töltött örökkévalósága csodálatosan szép volt. Kevés ehhez mérhető örökkévalósággal tüntet ki a lét, azt hiszem, de az is igaz, örökkévalóságokat egymáshoz mérni ostobaság.