Levelek Lengyelországból 2.

Kedves Én!
Amikor majd haldokolsz, ne felejtsd el, amit ma gondoltál. Azt, hogy milyen fontos minden egyes ember ezen a világon. Mi most itt mind, akik ebben a képzésen dolgoznak azért, mert nekünk (persze a tanároknak mindig is) abban áll a felelősségünk, hogy visszanézve a múltra, a jelenből értelmezzük azt,  ugyanakkor minden egyes pillanatban a miénk a jövő felelőssége is.
Ahogyan a múltról beszélünk, ahogyan a múltat megmutatjuk, ahogyan örökké a karunkba vesszük a múlt példáit okulásul, ezzel a féltő gondoskodással neveljük és vagyunk felelősek a jövőéért is. Akinek nincs múltja, nincs jövője sem. A feledés halál, mondat egy zsidó bölcs, de talán nem is a jelenre, hanem a jövőre gondolt. Persze nem csak egyénekre gondolok, éppen nem, a közösségeknek mindez ugyanilyen kötelessége.  Zsidóknak, keresztényeknek, muzulmánoknak, buddhistáknak és ateistáknak is.
Az emlékezés mindenkinek feladat, mert mindenkinek kell a jövő, kell egy kis idő legalább, amiben előre nézhet. A tanárnak felelőssége azonban nem kizárólag valami absztrakt dolog.  A jövő absztrakt fogalmával, bizonytalanságával nemigen lehet mit kezdeni mondjuk egy nagyon is jelenben létező osztályteremben nincs túl sok tér a filozofálásra, ott kell lenni teljes valódban. Igen, ez  megint a jelen tűhegyének fontossága.
Van a jógában egy nagyon fontos testtartás, a hegytartás vagy tadászana. Nagyon biztos, álló ászana, ahol a lábak a földbe gyökereznek, de a tekintet szilárdan a távolba szegeződik. A jelenvalóság biztonságának és határozottságának testtartása ez, ami a múlthoz kapcsol, de a jövőre néz előre.
Az ember nemigen lehet felelős sem mások múltjáért, sem mások jövőjéért, de a jelenért, az egyetlen dologért, ami az övé, igen. Ha jelen vagyok, ha megélem a jelent, ha a múlt tapasztalata alapján rendíthetetlen vagyok a jelenben, akkor abból jövő lesz. Mindez jól hangzik, de borzasztóan nehéz megtanulni. Ne a halál pillanatában kelljen.
A tegnapi nap a munkáé volt, a POLIN-ban volt a képzés egész nap. A POLIN a nemrég megnyílt Zsidó Történeti Múzeum Varsóban. Ha valaki múzeumba akar menni, akkor ez az a hely. Profi, gyönyörű, és értelme van, mert azzal foglalkozik, amivel kell - a múltat mutatja meg, de úgy, hogy lehessen belőle jövőt csinálni magadnak. Nem valami döglött múlttetemeket aggat a falra. De erről majd még írok majd a 13. emeletre egy tisztességes bemutatást hamarosan.
Más. A társaságba kicsit belefáradtam tegnap, meg volt némi nyomasztás is otthonról. Az ember hajlamos elcsodálkozni azon, mások mennyire nem látják, mit csinál. Még a család sem. Na jó, nem mindenki, de túltettem magam rajta. Egy gintonicba került, viszont emiatt aztán nem ébredtem éjjel háromkor. Illetve igen, de visszaaludtam. Ez jó hír.
A biztonsági őröket kezdem megszeretni, ha megszokni nem is. A cigizés ment meg attól, hogy túl komolyan vegyem azt a nagy vigyázást, meg az, hogy próbálok a józan eszemre hallgatni. Az őrök mindenhol nagyon elnézőek velem, ha (persze ritkán, mondjuk kétszer egy nap) kilépek dohányozni. Cigaretta, ja, persze, aztán együttérzően vigyorognak. A hiány nagy úr, azt mindenki ismeri.
Más nincs, tegnap elfáradtam, sok volt a munka, a figyelés, az amerikai akcentus, a benyomások, a minden. Ma dettó.
Délután tovább utazunk Krakkóba a ma hozzánk csatlakozó vendégekkel együtt.