Feji érzéstelenítés

Baj van a fejemmel. Jó, nem újság, mindig is volt vele baj, hol másképp működött, mint az elvárható lett  volna, normálislegyélmárédeskislányom, hol megmagyarázhatatlan fájdalmak keringtek benne hetekig, ami kétségbeesésbe sodorta anyámat, de boldog, iskolamentes ágynyugalmat rendelt nekem, hol meg minden különösebb ok és indok nélküli álmatlanságra ítélte a gazdatestet. (Ez utóbbi szokását sajnos a mai napig megtartotta.)
Pedig a fej az fontos. Egy idős görög nő szerint (legalábbis egy filmben) a fejnél már csak a nyak fontosabb, mert igazából a nyak irányítja a fejet, így aztán elég valószínű, hogy az én fejbéli gondjaimról is, mint annyi minden más problémámról, a nyakasságom tehet. Erre a csodás, év eleji, mondhatni világmegváltó, gondolatra még tegnap este jutottam, amikor azon gondolkodtam, hogy a büdös életbe lehetséges az, hogy nekem ennyi fájdalmat tudjon okozni a testem, amikor azt mindenki tudja, hogy ezek a dolgok (is) fejben dőlnek el, és hát ki az a barom, aki azt akarja, hogy fájjon.
Miközben örültem, hogy nem dobtam ki rendrakásnál az utálatos nyakmerevítőt, és estére a tízes fájdalomskálán tizenegyes fájdalmat produkálva engedélyeztem magamnak egy szemet a bazmegnevegyélbemeerttánsosetérszvissza márkájú fájdalomcsillapítóból (ez olyasmi, hogy akkor most vért se adhatok emiatt az egy szem miatt nagyjából három hónapig, csak hogy képben legyünk a szer hatásait illetően), és a gyógyszeres fiók fölött próbáltam felidézni a gyomorvédő gyógyszer nevét, amit egyidejűleg be kellene szednem, szóval mindeközben azon merengtem, miért is nem tudom én ezeket a dolgokat megoldani fejben. Pláne úgy, hogy közben tökre értem, fel tudom fogni ésszel, hogy az ember nyakát ájulásig összerántó izomhúzódás az egy pszichés görcs, és bár van köze a reggeli jógához, oka semmiképpen sem ott keresendő.
Van az a csodás találmánya az orvostudománynak, amit érzéstelenítőnek hívnak. Jó foghúzásra, jó szülésnél, jó műtéteknél, szóval mindig jó, amikor a test amúgy nem enged, zárja magába azt, amire nincs szüksége többé. Tegnap hanyatt fekve a csodás kis hengerpárnámon (köszi idegsebész), azon agyaltam abban a négy másodpercben amíg a gyógyszer be nem szívódott a véráramba, és el nem jutott a megfelelő agyi fájdalomközpontig, hogy igazából nekem pont egy önérzéstelenítő vegyületre lenne szükségem, amit ilyenkor a megfelelő tároló sejtekből pillanatok alatt el tudnék juttatni oda, ahova kell. Fejből fejbe. Instant boldogság és nihil 2in1.
Kun Árpád csodálatos regényének első, mágikus realista felét olvasva azt gyanítom, ez nem is annyira bonyolult dolog, mert ugye abban az ő Afrikájában annyi minden mással is meg kell küzdeniük a szereplőknek: átkokkal, ártó varázslókkal, meg mit tudom én mikkel, és ez a küzdelem annyi energiájukat felemészti, hogy gyakran észre sem veszik, hogy közben meghaltak. Amúgy ez is tetszik, ez az elmosódott határ élet és halál közt. Az élet iránti aggódás teljes hiánya, ami számomra mindig a bölcsesség és nem az ostobaság biztos jele. Hát ezt akarom megtanulni, mert szerintem ott, az aggódásoktól mentes csücskében a világnak lehet az én feji érzéstelenítőm elrejtve. Lehet, hogy el kellene utaznom Afrikába.