Augusztus

Van az augusztusban valami, ami olyan, mint az öregasszonyok bölcsessége. Hogy nem vár, csak örül annak, ami van, mert tudja, hogy kicsin múlik a van és a nincs közti különbség.
Régebben utáltam az augusztust, de ezen nincs mit csodálkozni, éppen negyven éve, hogy minden augusztust becsöngetés követ, minden augusztus mögött ott áll karba tett kézzel a szeptember.
Az is érdekes, hogy azokban az években, amikor az augusztust utáltam, szerettem a szeptembert. Az végre izgalmas volt, az augusztus várakozásával szemben a szeptember a beteljesedés, a megvalósulás, a tenni akarás hónapja volt. Most másképp van.
Az elmúlt években sokat enyhült a szigorom, megbocsátóbb vagyok az augusztussal, a hűvösödő esték ellenpontjaként kedvemre vannak a meleg nappalok, a reggeli arany fény, a ráérés, a szabadság napjainak végtelensége. Mostanában még utazni is augusztusban szeretek, illetve szeretnék.
Kár, hogy mindeközben a szeptember fénye és varázsa megkopni látszik. Nem mondanám se kiábrándultságnak, se csalódásnak, inkább egy hosszú és szép szerelem végének. Évek óta mindig egy kicsit kevésbé várom a tanév kezdetét, és nem azért, mert nem szeretek már tanítani, vagy ilyesmi, de egyre erősebb bennem az érzés, hogy nem ezt szeretnék csinálni.
Mondhatnám, hogy az új oktatáspolitika meg a helyzet, meg az illiberális lázálmok (az illiberálist nyilván alápirosozza a helyesírás-javító), de ez nem lenne igaz. Nem mondom, hogy semmi köze a dologhoz, de ha valami, akkor ez inkább ösztönözne a maradásra. De nem, köszönöm, mégsem. Nem biztos hogy meg tudom magyarázni, miért kell nekem most egy kicsit nem tanítani. Talán unom, hogy minden napomat ki tudom számítani, hogy előre látom a tanév ívét, előre a fáradtságokat, az örömöket, a nehézségeket. Ennyi év tanítás után már majdnem azt is meg tudom mondani, ki mikor nem ír majd házi feladatot. Tudom, van, aki a kiszámíthatóságot, az ilyen fajta biztonságot kedveli, de én nem tartozom közéjük. Nem tanítani unok, mert az izgalmas és kreatív dolog, egyszerűen nem akarom előre tudni minden napomat a következő húsz évben, mert az pont olyan, mintha már meg is haltam volna.
Mostanában egyre több barátomnak van ötlete azzal kapcsolatban, mit is kellene csinálni a világban, én meg rájöttem, hogy imádom az ötleteiket, és hogy valójában én már tényleg nem akarok olyan emberekkel időt tölteni, akiknek az értékrendje beláthatatlan messzeségben van az enyémtől. Nem akarok jobbikos pasikkal jópofizni a folyosón, se a buzizós kollégámat hallgatni, se ostoba és egocentrikus, szakmailag hozzá nem értő nőkkel vitatkozni. Nem akarok pitiáner álproblémákon rágódni, se fénymásolókvótáért küzdeni, se értelmetlen megbeszéléseken elbaszni az időmet. Ez van.
Nem, nem keresek állást, munkát keresek. Dolgozni akarok, és jól akarom magam érezni abban, amit csinálok, bármi is legyen az. És majdnem mindegy, hol és mi lesz az, amíg olyan emberekkel lehetek, akiket szeretek, és akikkel öröm minden nap találkozni.
Van, amikor egyszerűen csak el kell indulni.

Történetek

Azon gondolkodtam múlt héten (is), vajon miért van az, hogy nekem mindig történetek jutnak eszembe a világról. Nem egyszerűen íráskényszerről beszélek (blogbejegyzések híján noteszbe jegyzeteltem - beteg dolog), hanem történetkényszerről. Gondolom ez olyan, mint amikor valakinek napszaktól és helyzettől függetlenül verssorok jutnak eszébe. Téreynek például szerintem mindig vers van a fejében, versben gondolkodik. Írtam az Átkelés Budapestenről a Gitt oldalára (KATT), abban ezt is megemlítem, meg azt is, hogy jó ez a kötet, pedig nem a szám íze szerint való.
Most, hogy itthon vagyok, hirtelen a nyakamba szakadt egy csomó írnivaló. Vasárnap megjelent egy írásom egy elektronikus szakmai lapban, ami nagy büszkeség nekem, és bár vitára nem igazán ingerelt senkit (meglepő), három rajongásig szeretett középiskolai tanárom is vette a fáradtságot, hogy elolvassa, és mindhármuknak tetszett. Lehet szentimentálisnak gondolni most engem, de nekem ez borzasztóan sokat jelent. És félreértés ne essék, ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy hibátlanok a gondolataim a témával kapcsolatban, vagy hogy igazam van feltétlenül, de legalább vannak gondolataim. A cikk egy hosszabb részlete felkerült az amerikai alapítvány honlapjának magyar nyelvű hírei közé, de a blogjukon lesz egy rövid rész angolul is. Kicsit zavarban vagyok ettől a nagy mozgolódástól.
Közben befejeztem Tatár György esszékötetét is, és meg kell mondjam, régen olvastam ilyen kedvemre való sorokat. Nem, nem mindenben értek egyet a szerzővel, de egyszerűen elvarázsol, mennyire okos.  Mindig is sapioszexuális voltam. Tatár varázslatos ember, bölcs, fantasztikus analitikus és szintetizáló elme, aki nem tud olyat mondani, amitől a hallgatóság álla le ne esne. A kötet egyébként nem egységes, már olyan értelemben, hogy az alcímében az szerepel: kabbalista esszék, de ez nem igaz, mert a könyv nagyjából kétharmadát teszik ki az esszék, a másik egyharmadon osztoznak a kritikai írások (én nem szeretnék olyan helyzetbe kerülni, hogy Tatár György kritizálni kényszerüljön, mert ... na hát gyilkos az iróniája) és néhány vitához kapcsolódó írás, no meg végül egy rövid interjú.
Az esszék zseniálisak, a kritikák veszélyesek, a viták elgondolkodtatóak. Az interjúból, ha valaki nem ismeri, nem sokat tud meg a szerzőről, azt hiszem. Aki meg ismeri, annak nem sok újat mond, bár annyit azért mégis, hogy kedves tanárom nem lett jókedvű az elmúlt húsz évben, sőt, kedvetlen lett, kicsit humorát veszítette és kiábrándult Magyarországból. Bármennyire is igaza van, rossz ezt olvasni. Amikor azt írta, Svájcba kellett költöznie, én viccesen azt válaszoltam neki, én bezzeg nem bánnám, ha ilyesmire kényszerülnék, de nem volt igazam, most már jobban értem a bánatát.
Az van még, hogy azt hiszem, idén nem adom be az izraeli pályázatot. Nehéz megmagyarázni, de egyre jobban szeretnék hosszabb időt eltölteni abban az országban. Persze még van két napom, meggondolhatom magam.
Más nincs, mostanában sokféle történet kavarog a fejemben, főleg és meglepő módon Vencellel való levelezésünk öltött irodalmi formát, és ezt a mi írásunkat is meg kellene írni, erre gondolok, de egyelőre nem tudom, hogyan. Meg még sok mást. A gyermek történetét is. Persze minden történet a gyermeké, már legalábbis az én kontextusomban.
A lejátszóra mindjárt felkerül George Ezra zenéje, addig itt a lemez, csoda jó. Öreghangú, szemtelenül fiatal, igen. Szeretni kell.