Történetek

Azon gondolkodtam múlt héten (is), vajon miért van az, hogy nekem mindig történetek jutnak eszembe a világról. Nem egyszerűen íráskényszerről beszélek (blogbejegyzések híján noteszbe jegyzeteltem - beteg dolog), hanem történetkényszerről. Gondolom ez olyan, mint amikor valakinek napszaktól és helyzettől függetlenül verssorok jutnak eszébe. Téreynek például szerintem mindig vers van a fejében, versben gondolkodik. Írtam az Átkelés Budapestenről a Gitt oldalára (KATT), abban ezt is megemlítem, meg azt is, hogy jó ez a kötet, pedig nem a szám íze szerint való.
Most, hogy itthon vagyok, hirtelen a nyakamba szakadt egy csomó írnivaló. Vasárnap megjelent egy írásom egy elektronikus szakmai lapban, ami nagy büszkeség nekem, és bár vitára nem igazán ingerelt senkit (meglepő), három rajongásig szeretett középiskolai tanárom is vette a fáradtságot, hogy elolvassa, és mindhármuknak tetszett. Lehet szentimentálisnak gondolni most engem, de nekem ez borzasztóan sokat jelent. És félreértés ne essék, ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy hibátlanok a gondolataim a témával kapcsolatban, vagy hogy igazam van feltétlenül, de legalább vannak gondolataim. A cikk egy hosszabb részlete felkerült az amerikai alapítvány honlapjának magyar nyelvű hírei közé, de a blogjukon lesz egy rövid rész angolul is. Kicsit zavarban vagyok ettől a nagy mozgolódástól.
Közben befejeztem Tatár György esszékötetét is, és meg kell mondjam, régen olvastam ilyen kedvemre való sorokat. Nem, nem mindenben értek egyet a szerzővel, de egyszerűen elvarázsol, mennyire okos.  Mindig is sapioszexuális voltam. Tatár varázslatos ember, bölcs, fantasztikus analitikus és szintetizáló elme, aki nem tud olyat mondani, amitől a hallgatóság álla le ne esne. A kötet egyébként nem egységes, már olyan értelemben, hogy az alcímében az szerepel: kabbalista esszék, de ez nem igaz, mert a könyv nagyjából kétharmadát teszik ki az esszék, a másik egyharmadon osztoznak a kritikai írások (én nem szeretnék olyan helyzetbe kerülni, hogy Tatár György kritizálni kényszerüljön, mert ... na hát gyilkos az iróniája) és néhány vitához kapcsolódó írás, no meg végül egy rövid interjú.
Az esszék zseniálisak, a kritikák veszélyesek, a viták elgondolkodtatóak. Az interjúból, ha valaki nem ismeri, nem sokat tud meg a szerzőről, azt hiszem. Aki meg ismeri, annak nem sok újat mond, bár annyit azért mégis, hogy kedves tanárom nem lett jókedvű az elmúlt húsz évben, sőt, kedvetlen lett, kicsit humorát veszítette és kiábrándult Magyarországból. Bármennyire is igaza van, rossz ezt olvasni. Amikor azt írta, Svájcba kellett költöznie, én viccesen azt válaszoltam neki, én bezzeg nem bánnám, ha ilyesmire kényszerülnék, de nem volt igazam, most már jobban értem a bánatát.
Az van még, hogy azt hiszem, idén nem adom be az izraeli pályázatot. Nehéz megmagyarázni, de egyre jobban szeretnék hosszabb időt eltölteni abban az országban. Persze még van két napom, meggondolhatom magam.
Más nincs, mostanában sokféle történet kavarog a fejemben, főleg és meglepő módon Vencellel való levelezésünk öltött irodalmi formát, és ezt a mi írásunkat is meg kellene írni, erre gondolok, de egyelőre nem tudom, hogyan. Meg még sok mást. A gyermek történetét is. Persze minden történet a gyermeké, már legalábbis az én kontextusomban.
A lejátszóra mindjárt felkerül George Ezra zenéje, addig itt a lemez, csoda jó. Öreghangú, szemtelenül fiatal, igen. Szeretni kell.