Sanctum

Megjöttem. Legszívesebben írtam volna egy nagyon hosszú sóhajt is a mondat elejére, ha lenne erre a lélekből kiszakadó sóhajra egy igazán megfelelő szó mondjuk, amit mondatok elejére lehetne írni, de nincs.
Tulajdonképpen már szombat este megérkeztem, de még a tegnapi nap is az átmeneté volt, hiába, öregszünk, egyre hosszabb idő kell visszaszokni. Mondta is Mihály búcsúzáskor, hogy mintha az évek múlásával mindig többször mennénk el a Teraszról, mint ahányszor megérkezünk oda. Talán ez is az öregedés része kell legyen, hogy az ember hozzászoktatja magát ahhoz, hogy elmegy. Vagy a megérkezés már természetesebb.
Jó volt egyébként és szép. Szerintem ez a jóféle szépség látszik mindig a képeken, amit ilyenkor fényképezek. (Még a fekete-fehéreken is.) Az a fajta egyszerű szépség, amit az együttlét óráiban megélünk, és amitől ez a nyári egy hét mindenféle program vagy semmittevés mellett is olyan különleges helyet kapott az életünkben.
Nem mondanám kizárólagosnak vagy kirekesztőnek az élményt, mégis van benne valami, ami nagyon hármunk privát tere lett, valami, erre sem tudok jobb szót sajnos, ami szakrális tér és idő. Azt hiszem, mostanra ezt a furcsa elkülönülést már nem csak a családjaink, de a barátaink is elfogadták, ami nekik talán nehezebb mindig, mert esetleg ebből valami hierarchiára lehetne következtetni a barátságokban, amiről azonban egyáltalán nincs szó, mégis úgy alakult, hogy a Terasz hármunk számára lett a mindennapoktól védett szakrális tér és idő. És bár jönnek vendégek olykor, szeretjük is őket, amikor jönnek, ők máshogyan részei a helynek. Ezt nehezen tudom jól elmagyarázni, pedig szeretném, mert jó volna érthetővé tenni, idén miért nem hívtunk vendéget. Mert ha azt mondom, nem fért bele az időnkbe, az hülyén hangzik.
Nem hiszem, hogy barátságtalanabbak vagyunk, mint tavaly, inkább csak sok volt most a Teraszon kívüli év zaja, sok volt az ember, sok volt a muszáj, a kell, a kötelesség, az önként vállalt, édes teher (eh, ez se jó szó, nincsenek ma jó szavaim), és itt most semmi ilyet nem akartunk. A vasárnap amúgy is nagyon mozgalmasra sikerült, kulturális sokkal kezdtük a hetet, elmentünk végre a kaposvári Rippl-Rónai villába, és  Somogyvámosra a Krisna-völgybe. Érdekes volt mindkét hely, most így visszagondolva bizonyos szempontból megfelelő és tanulságos felütése volt a hétnek.
A villában számtalan lelkes, és libidó-billent teremőr kalauzolt minket végig a termeken és szobákon. Kifelé menet meg is állapítottuk, hogy nem csoda, ha Rippl-Rónai férfias nekibuzdultsággal festette a kertben a modelljeit, nyilván ez a genius loci, csakúgy, mint a Krisna-völgy csendes földsugárzása. Ott nagyon bántott minket a sok ember, a sok beszéd. Csendes hely az ott, és bár érthető, hogy megmutatják magukat a kívülről érkezőknek is, idegen volt a sok idegen.
Annyira sok volt az ember első nap, hogy hétfőn nem is csináltunk semmit, csak ültünk a teraszon csendben és olvastunk. És mert nincs olyan, hogy a lélek vagy a test önmagában gyógyul, gyógyult mindkettő.
Ez a gyógyulás volt a hét mindhármunk számára, azt hiszem. Ha most össze kellene foglalnom, mit csináltunk, akkor ezek a képek maradtak meg bennem. Ahogy ülünk és olvasunk vagy felolvasunk egymásnak, én Tatár esszéiből, TSB a lokális lemmákról, amit aztán Mihály türelmesen elmagyaráz nekem, Mihály meg közben babázik Borisszal, a csíkos cicával, akit én továbbra is Marcus Aureliusnak hívok, bár a Marcus Silverius találóbb név volna, tekintettel arra, hogy egyáltalán nem okos.
Az a reggeli kép is bennem van, amikor Mihály átült mellénk az asztal túloldalára, hogy együtt bámuljuk a kertet, mert bár mindenki egy kicsit más képet lát, legalább egy irányba nézünk.
Az idő megállt, megállítottuk pontosabban, ezt is lehet akarni, kell is, különben nem működik a lélek. Első reggel még jelzett az ébresztőm, TSB meg is kérdezte, mi a francért van ez beállítva, ha fel sem kelek rá, mire én mondtam, azért, hogy el tudjam helyezni az alvást az időben. Akkor megbeszéltük, hogy erre semmi szükség, én kikapcsoltam az ébresztést, mire az idő megnyugodott, és tette a dolgát önállóan. Ezt nekem olyan sokat kell tanulnom. Ezt a bizalom dolgot. Nagyon nehezen megy. Gondolom ettől vannak bennem a csomók. Összecsomósodik bennem a mások helyett akarás.
Mit mondjak még? Volt minden, ami szokott lenni. Piac, kirándulás, kávézók, cukrászda a magányos kolléganővel, sok zene, sok film, Kormi és a kicsik, és volt még az egyetlen férfi is, akit ugyan csak egyetlen egy fröccs erejéig de évek óta hagyományosan beengedünk magunk közé a pizzériában. De leginkább csak mi voltunk hárman a Terasz idejében és terében magunkban, magunknak, egymás és a világmindenség örömére.
A Terasz, hogy kapcsolódjak az olvasmányélményhez, olyan, mint az Írás maga. Él. Mi hárman pedig vigyázunk rá, hogy ne kopjanak semmivé a betűi, hogy tűnjön a semmibe majd akkor sem, ha már nem ide jövünk megélni ezt a világot. Kicsinységünk és jelentéktelenségünk teljes tudatában is őrzi vagyunk a világegyetemnek, és azt reméljük, ez az együtt töltött hét fénylő vándormadarakat teremt más egeken is.

"A mindenségben végső soron megszámlálhatatlanul sok világ van, még ha a későbbi kabbala csak négyet tart is nyilván ezek közül név szerint (…) . Elhelyezkedésük a fizikai térben és időben definiálatlan, mert alapvetően más-más dimenziókban helyezkednek el, ahhoz hasonlóan, ahogyan, mondjuk, a mi képzeletvilágunk sem más térben található, mint a filozófia vagy a matematika világa, vagy például egyszerűen a múlt. Ezek a belülről is teljes univerzumokként felfogott világok végtelenül bonyolult kölcsönhatásban állnak egymással. (…) Miután mindennek teremtett helye van, és minden egy fölmérhetetlen és eleven összefüggés rendszerébe illeszkedik, minden tett, gondolat és érzés hatással van minden világra. (…) Erkölcsi megfontolásaink és cselekedeteink dolgokat vagy lényeket teremtenek valahol másutt. Az imák fénylő vándormadarakként húznak a magasban világról világra, miközben a vétkek sötét angyalokat szülnek."
Tatár György: A "másik oldal" (Kerubok tánca)