A nyár hajnali, friss leheletével a nyakamon könnyű lenne napot kezdeni, de van még bennem egy kis görcs, még elindul reggel a fejemben a gondolat, még összeszorul a gyomrom, hogy nem elég, sosem elég az idő semmire, hiába tervezem, kiszorítják egymást a tennivalók.
Van még munka is igazából, nem is olyan kevés erre a két napra, amit gyorsan meg kell csinálni, hogy aztán csütörtöktől tényleg jusson idő és odafigyelés azokra az emberekre, akikre majd négy napig figyelni kell. Azt egy kicsit nem szeretem, hogy mindig nagyon tervezni kell mindent, de másképpen meg nem menne semmi. Persze ez a semmi is lehetne cél, de azt a semmit majd csak hétfőtől célzom meg.
Addig meg marad az öröm, hogy végre vagy éppen újra láthatom azokat, akik kedvesek a szívemnek, akikkel jót lehet beszélgetni és még jobbat lehet vitatkozni az életről úgy általában vagy a miénkről úgy konkrétan. Vannak, akiket egy éve láttam utoljára, és emiatt külön is izgatott vagyok, külön is várakozás van bennem, hogy lesz-e még jó a beszélgetés, az együtt töltött idő. Persze miért ne lenne. Azt is remélem, tetszik majd nekik a munkám, meg hogy érthetően fogok mesélni, nem hadarva, nem hetedhét határon túl járva a gondolataimmal. Meglátjuk. És persze idén is kimarad valaki, sőt igazából sokan, akikkel találkozni volna jó, szeretnék is, de Bergson ide, Heidegger oda nem tudok többet kipréselni az időből.
Amúgy vége a tanévnek, tegnap volt egy csodálatos kis értekezlet, ami közben majdnem elaludtam, ja nem is, volt egy pont, ahol tényleg, leborultam a padra és kész. A szünet után kénytelen voltam magammal ragadni a tanári polcáról egy vékonyka verseskötetet, Mecseki Rita Eszter: Nőtincs című könyvét, hátha sikerül ébren tartani magam az érdektelen, se vége, se hossza beszámolók áradatában. A kötet egyébként zseniális, kétszer is sikerült végigolvasnom az értekezlet alatt, csak éppen kicsit veszélyes, mert túl sokat vigyorog az ember, sőt olykor fel is röhög, ami azért kicsit feltűnő egy ilyen értekezleten, és könnyen keltheti azt a benyomást, hogy az a bizonyos kollegina esetleg a szünetben előtalált egy füves cigit valahonnan.
Tényleg klassz kis versek, ironikusak, erotikusak, viccesek, gúnyosak, és bennük van a nő, az igazi, a hamisítatlan. Mondjuk a tizedik oldal táján már erős a gyanú az olvasóban, hogy alaposan át van verve, ezeket a verseket nem írhatta egy szöszke, ismeretlen egyetemista csaj, ez Valaki. De ki? Naná, hogy pasi. Petőcz András az, aki egyébként általában nem Mecseki Rita Eszter, csak néha, de akkor nagyon.
Érdemes elolvasni az utószóval együtt is csak nyolcvanegynehány oldalas kötetet. Jól fogunk szórakozni.
Más nincs, ma Lovasit olvasok, hogy meg tudjam írni az ismertetőt holnap. Megbuherálom a prezimet, elmegyek masszőrhöz, este meg kikapcsolódom Emmával. Közben meg keressek már valami kellemes új zenét ide a lejátszóra végre. Talán egy kis Ella Eyre-t.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése