Soledad

Szeretem a nyarat. Nem a kedvenc évszakom, mert nagyon meleg van, de ilyenkor végre van idő egyedül lenni, és ha az már nem tetszik, ha már eleget voltam csendben, akkor van idő barátokkal is találkozni.
Bármilyen hihetetlenül is hangzik a mindennapjaim ismeretében, én nagyon szeretek egyedül lenni, szeretem, ha nem kell szólni senkihez egész délelőtt. Kell arra idő, hogy az ember zavartalanul gondolkodjon. Vagy hogy csak úgy legyen. (Ezért is kelek általában hajnalban.) Aztán amikor meg szépen végig tudtam gondolni legalább öt gondolatot, akkor jó találkozni másokkal.
Bár idén még nagyon keveset voltam egyedül, a budapesti képzés mellé lopott találkozók nagyon is jól estek, hiszen végre nem csak fél órám volt beszélgetni valakivel. Igaz, emiatt mindenkivel nem tudtam találkozni, akivel szerettem volna, és ilyenkor mindig bánom, hogy nem a fővárosban élek, de nem vagyok telhetetlen, annak örülök most, ami adatott.
Persze a múlt hetiek mind gondosan tervezett találkozók voltak, ma reggel viszont olyasmiben volt részem, amiben régóta nem. Mihály hívott, hogy errefelé jár, beugrana egy kávéra. Tök spontán. Szerintem ilyen nem volt egy éve, de az is lehet, hogy kettő. Ültünk a gangon, röhögtünk, hogy akkor ez most tulajdonképpen egy terasz, mert ezek szerint terasz mindenkinek jár az életében, néztük a nyári levéldíszbe öltözött fákat és szívtuk a cigit. Ilyenkor Mihály is cigizik, pedig egyébként már nem. Nem presszúra ez vagy ilyesmi, egyszerűen csak élet. Jó volt ülni és nézni egymást, mert nagyon hiányzik a mindennapjaimból. Meg is állapította, hogy úgy emlékezett, sokkal rondább helyen lakom. Hiába, a szabadság megszépíti a gangot is, meg a hiányt is.
Aztán nevettünk jókat, amikor mesélt kicsit a mindennapjairól, én meg a kirándulásról, meg a találkozásaimról, aztán a végén bölcselkedtünk az öregedésről, a rólunk készült borzalmas fotókról, és persze eldicsekedtem a Lubitellel. Le nem fotóztam, azt majd a Teraszon, amikor a szabadság tényleg meglátszik az arcunkon.
Más nincs, ma már dolgoztam egy ici-picit, vagyis telefonálgattam, így végre sikerült kapcsolatot teremtenem valakivel Auschwitzban. Igaz, kellett hozzá egy volt tanítványom segítsége is, aki Lengyelországban él. Hát igen, ilyen a világ, ismerni kell a helyi viszonyokat.
Az is ma volt egyébként, hogy jött a mosogatógép-szerelő, és megjavította a makrancos mosogatólányt. Lehet, hogy kellene neki valami nevet adnom, hátha kiegyensúlyozottabb lenne tőle a viszonyunk? Tök jó fej volt, nem lehúzós, és nem nézett iszonyatos baromnak. Ritka. Tegnap még a vízóraleolvasóval is beszéltem telefonon, és komolyan mondom, visszatért az emberekbe vetett hitem. Kedves volt, megköszönte, hogy hívtam, aggódott, hogy sok lesz a számla, ezért bemászott a rendszerbe és visszahívott (!!!!), hogy ellenőrizze a fogyasztást, aztán megdicsért, hogy nem is fogyasztottunk vészesen sokat, és kellemes nyarat kívánt. Úgy tűnik, másnak is jót tesz a nyár.
A mai napot szántam még a semmittevésnek, holnap már dolgozom egy kicsit óvatosan. Pályázatot írok, fordítok, cikket és egyebeket írok. Most már lassan kedvem lesz megint betűket nézni.
Vitéz Mihály hozott mára zenét is, úgyhogy most ezt a gyönyörűséges spanyol nőt fogjuk hallgatni a poszt végén, meg szerintem a lejátszón is. Bemelegítünk a Teraszra.