Életvidám poszt akar lenni

Furcsa napjaim vannak. Két nappal ezelőtt még minden, amit mondani akartam, elakadt a hangszálaim környékén, és a régen látott, mezítlábas hajnali nő minden eddiginél szorosabban kulcsolta az ujjait a torkom köré. Nem akartam és nem is tudtam volna beszélni.
Néha, rosszabb napjaimon, elgondolkodom, vajon mi az, amit elveszíthetnék, aminek nem fájna a hiánya. Általában arra jutok, hogy a beszéd. Legalábbis ezerszer inkább az, mint a látás vagy a hallás.
Aztán változnak a dolgok, a bőrömhöz ér a masszőr, összefutok Emmával kifelé jövet, TSB pedig felhív telefonon, hogy elsírja a bánatát, és visszaszivárog belém az élet.
Nem, nem dolgoztam fel még semmit, azzal nem dicsekedhetem. Ha kimegyek éjjel rágyújtani, összeszorul a gyomrom, és pillanatonként ellenőrzöm a tetőt, képzelem a nő árnyékát a házfalra. Persze ha a jó oldalát nézzük, azóta ritkábban gyújtok rá sötétedés után. Mindig a mások élete árán, ugye.
De hát úgy igaz, hogy a halál sosem tud állandó vendég lenni az élőknél; nálam sem időzik majd örökké. Másrészt meg a halál nem is érdekes, mert kiszámítható. Az élet annál kevésbé. Mindig meg tud lepni.
Tegnap találkoztam TSB-vel, kicsit nehéz napjai vannak, az élet, nem a halál miatt szerencsére, de hát azt nem is mondtam soha, hogy az élet könnyebb volna, mint a halál. Ettől érdekes. Próbáltuk vidáman nézni gyermeknevelési csődjeinket, de nem nagyon ment, nyilván lett volna ennek némi pálinkaigénye vagy gintonic-igénye, de én vezettem még, ő meg még nem ebédelt. Majd jövő héten ezt a csomót is kioldjuk talán a Terasz csendjében.
Várom már, hogy elhúzzunk a francba, de azt hiszem, ezzel nem csak én vagyok így. Mihály is nyúzottnak tűnt a telefonban, pedig őt már nem is szórakoztattam vidám történetekkel. Hiányoznak, na. Jó lesz jövő héten csak magunkkal foglalkozni végre, nem mindig mások hülyeségével. Ma azért még egyeztető tárgyalást tartunk Mihály teraszán, mert se azt nem tudjuk pontosan, mikor tudunk indulni, se azt, meddig maradhatunk. Mindenesetre szeretnénk már vasárnap reggel útnak indulni, hogy benézhessünk a somogyvámosi Krisna búcsúba még délelőtt. TSB-vel kicsit tervezgettünk tegnap, és azt beszéltük, idén talán kihagynánk a szokásos Balaton körüli túrát, két hete voltunk úgyis, inkább felugranánk Budapestre kiállításokat nézni, de majd még meglátjuk. Egy biztos, én olvasni fogok jó sokat.
Fura, hogy ennyire későn megyünk, hiszen mindjárt vége a júliusnak, de az meg jó benne, hogy mára kialudtam magamból az évi rendes fáradtságomat. Az elmeállapotomra az mondjuk ennek ellenére is jellemző, hogy tegnap felhívtam a főnökömet, mert megbeszéltük, hogy szerdán hívom a külföldi srác miatt, ismétlem SZERDÁN. Mondta is a telefonba, hogy baszki Biedermann, te túlpihented magad, akkor holnaptól visszaírjuk a szabadságodat, inkább gyere dolgozni. Azért röhögött. Neki is nyár van.
Mindeközben pedig Tatár György kabbalista esszéit olvasom, vasalok, főzök, mosok, várom a pénteki Irie Maffia koncertet, és végre befejeztem a cikkfordítást. Már csak az izraeli pályázatot kellene tető alá hozni, hogy ne kelljen ezzel szarakodni jövő héten.
Más nincs, rájöttem, hogy nem hívtam fel Szeszilt, és ha Emma nem jön pénteken Villányba, akkor elmarad a heti GYK is. Erre persze az én kis Buddhám kedvesen csak annyit mondana most nekem: engedd el.