Határon lakom. A nincs és a van határán. A mi házunk a határjelző pózna; itt azok laknak, akiknek még van, annyi, amennyi, de van. A következő utcában azok, akiknek már nincs. Az átjárás szabad, de inkább onnan ide érkeznek vendégek nap mint nap. A koldusoknak nem kell igazolvány, nincsen schengeni egyezmény, jönnek reggel, jönnek este, amikor a szükség úgy kívánja.
Azt figyeltem meg, errefelé nem valami Nagy Lászlói hevülettel él az, akinek nincs. Persze az is igaz, nem is Istentől kérnek, hanem az embertől. Az ember pedig, Istennel ellentétben, ritkán ad önszántából. Manapság pedig egyre nehezebben ad kérésre is.
Az van, hogy én mindig adok, ha kérnek. Sokat vitatkozom emiatt a családommal, néha még a barátaim se nagyon értik, miért kell adni, ha nekem sincs igazából felesleges pénzem. Sosem akartam meggyőzni senkit, de én meg azt gondolom, aki kér, ha éppen van nálam apró, akkor adok. Ostobaságnak is lehet ezt gondolni, nagy, erényes, dicső dolognak viszont semmiképpen. Aki akar, adjon, aki nem, nem. Ez ennél nem bonyolultabb.
Az adást én Rugási Gyulától tanultam nagyon sok évvel ezelőtt. Sétáltunk az utcán, egyszer csak elénk penderült egy szerencsétlen fickó. Sosem felejtem el azt a természetes mozdulatot, amivel Rugási a zsebébe nyúlt, hogy a kezébe nyomjon egy kis pénzt, pedig a koldus még talán csak odáig jutott a mantrájában, hogy elnézésüket kérem. Eléggé meglepődtem, öntudatos fiatal nőként én legalábbis végighallgattam volna, mégis mire kell neki a pénz, megvizsgáltam volna a szeme csillogását, őszinte-e, nem italra, cigire költené-e a pénzt igazából, és mérlegeltem volna. Hogy akkor megérdemli-e. El is csodálkoztam a feltétlen reflexen, talán kérdően is nézhettem, de sétatársam csak vállat vont és ment tovább. Nem magyarázkodott.
Ez nagyon régen volt, kevesebb koldus járta az utcákat, nehezebben kértek, azt hiszem. Én viszont szó nélkül is megtanultam a leckét. Nem akarok moralizálni, mert nem érdekel, ki ad, ki nem ad. Én adok, ha van nálam pénz. (Jó, mondjuk az esetek 98 százalékában, mert ha sietek nagyon vagy valami más akadályoz, nagyon beszélgetek, akkor néha nem.) Ahhoz, hogy mások adnak vagy sem, nincs közöm. Értem, ha nem ad, azt is. Igaza van. És igen, néha kiakadok én is, mert mostanában már mondják, hogy nem elég, hogy adjak még, én meg nem tudok még adni. És persze néha arra gondolok, lehet, hogy egyszer majd nem kér, hanem elvesz, és nem gondolom, hogy tőlem, aki adni szokott egyébként is, majd nem.
Az ember néha elgondolkodik, miért nekem kell adni mindenkinek, adjon most egy kicsit más is, de hát a világ nem így, nem észérvek alapján működik. Nem racionális, nem érthető, nem indokolható. Adok. Mert kérnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése