Minta

Olyan egyszerű és olyan jó tud lenni a világ, és közben olyan rossz is. Furcsa kettősség ez, és bár a jó és rossz napokból nem lehet szabadon válogatni, kellő számú megélt nap után mégis kirajzolódik egy minta. Életminta.
Azt hiszem, ez az életminta mutat, ha nem is monotóniát, valamiféle állandóságot, ami kinek előbb, kinek később, de adhat egyfajta biztonságérzést. Ezt a biztonságot én Istenbe vetett hitnek hívom, de lehetne máshogyan is hívni, ha erre van igény. Nem mindenkinek van, mert nem mindenki akarja néven nevezni a dolgokat.
Ez a mintázat, sorsminta, életminta, jó és rossz napokból áll, statisztikailag pontosan olyan eloszlásban ahogyan a világ, az adott ember világa, jó és rossz dolgokból épül fel. Egy kis szomorúság, egy kis vidámság, csalódás, öröm, sírás és nevetés, hiány és elégedettség. Hogy aztán kinek milyen minta jut, az talán szerencse kérdése, talán másé, nem tudom megmondani. Isten tudja. (Milyen érdekes, hogy ez az utóbbi mondat éppúgy lehet szilárd bizonyosság, mint súlyos kétség. A nyelvet is Isten adta az embernek, nyilván egy viccesen másnapos reggelen.)
Érdekes napjaim vannak. Az utazás persze, vethetjük közbe, mindig érdekes, ez így van, különösen azok számára, akik alapvetően azért már tisztában vannak életük mintázatával, és pontosan tudják, hogy az utazás intenzív perceit és óráit a nem utazás csendes, moccanatlan órái fogják követni.
Utazom. Nem annyira térben, mint inkább valamiben, ami téren kívül van. Legszívesebben szellemi és érzelmi utazásnak mondanám, ha ezek a fogalmak nem lennének már agyonhasznált márványlépcsőként csúszósra koptatva. Az utazás lényege az, hogy emberekkel találkozom. Lehet, hogy az utazásnak akkor is a találkozás a lényege, ha csak épületeket nézünk egy idegen városban, de most nem múltbéli emberekkel találkozom, hanem olyanokkal, akik a jelenben élnek.
Érdekes dolog a találkozás, és nyilván sosem véletlen, mikor, kivel és hogyan találkozunk. (Lásd fent.) Az elmúlt két napban hirtelen megint sok emberrel találkoztam, olyanokkal, akik fontosak nekem, és olyanokkal, akiknek én vagyok fontos. Nyilván a két halmaznak van egy kellemes, és meglehetősen népes metszete egyébként. A tavalyi képzésben résztvevők közül sok olyan ember van, akit egy év után most látok először. Érdekes érzés, mert tavaly sok napot töltöttünk együtt, és most jó újra látni és beszélgetni velük, de már nem feltétlenül olyan intenzív a közelség, mint egy évvel ezelőtt. Vagy tudja a fene, talán a ma esti romkocsmázás old egy kicsit az egy év rénk rakódott porán.
Nem sok képzésen kívüli találkozó fér bele ebbe a néhány napba sajnos, így elsősorban azokkal a barátaimmal találkoztam, akiket nagyon ritkán látok, és/vagy akikkel fontos elrendezendő ügyem volt most éppen. Kár, hogy új emberek megismerésére alig van idő és tér, de talán jobb is így. Semmiből se legyen túl sok. Így találkoztam most igazából összesen öt emberrel az elmúlt két napban. Volt, akinek érzelmi támogatással, volt, akinek idővel tartoztam, és volt, akinek talán már több mint egy éves virtuális kommunikáció után egy első találkozással. Ez utóbbi életem egyik legkellemesebb első találkozásainak egyike volt. Nem akarom dicsérni a megérzéseim, de nagyon jól választottam virtuális fiúgyermeket magamnak Frank személyében. Aztán volt egy részben praktikus randevú is: Cippóval fényképezőgépet boltoltunk, enyém tehát a Lubitel 2 hurráhurrá, mellékszálként pedig simán örültünk egymásnak.  Vagy az öröm volt a főszál, a Lubitel a mellékszál? Lehet, hogy inkább így.
Azért egy nehéz találkozást is bevállaltam (lásd minta), de jól tettem, a tesómmal négy hónap nembeszélekveledhülyevagyte után tegnap kibékültünk egymással. Tényleg hülye, de hiányzott. Én is neki. Mondjuk azt nem gondoltam volna, hogy a kibéküléshez hozzátartozik egy éjféli fagyizás a Bazilika mellett, de az ember olykor kénytelen komoly áldozatokat hozni az életében.
Ma már igyekszem a továbbképzés embereire koncentrálni, este amúgy is közös vacsora lesz a Rosensteinben, utána pedig remélem minél többen elmegyünk sörözni Közép-Európa legkedvesebb könyvtárosával. Vele tegnap este már nem sikerült összefutni a Szabadság téren, mert persze fél tizenkettőkor már nem volt ott az épülő borzalmas emlékműnél. Ma majd valamelyik romkocsmában pótlunk.
Más nincs. Tegnap tartottam egy kis bemutatót a tananyagból az idei csapatnak és holnap fogok megint a sajátunknak. Fotózni is szeretnék egy kicsit még reggel, de kicsit kevés az idő megint.
Most ennyi. Akikkel sikerült találkoznom, azoknak köszönöm a rám szánt időt, akikkel nem, tőlük elnézést kérek, de biztosan jövök még nyáron erre, mert közben kitaláltam egy kis kutatnivalót magamnak az archívumban.