Lépcső

"Izgalmas lehet szeretni."

Izgalmas. Ez jó szó. De nem csak a szeretet aktusa maga izgalmas, hanem a szeretetre való képességről gondolkodni is az. Arról, ki tud, és arról is, ki nem. Mert bármennyire is evidensnek tűnik, szeretni nem tud mindenki. Vagy tud, de nem úgy, ahogy kellene. Ahogy mások vagy éppen Isten gondolja a kellenét persze, mert egyébként meg valamennyire, valahogyan mindenki tud szeretni.
Megkopott szó a szeretni, de hát mást se csiszol az ember a sarkaival naphosszat, mint a szeretet évezredes márvány lépcsőit. Csoda-e, ha a lépcsőfokok a sok eltérő járástól egyenetlenné koptak már, hogy a repedésekben egyre többször akad el a cipősarok, és hogy gyakran bizonytalan járás esik rajtuk? Nem csoda.
Én nem tudom, a szeretetnek hány lépcsőfoka van, de biztosan több, mint a gyűlöletnek. A pozitív dolgok mindig bonyolultabbak az életben. Ha utálsz valakit, vagy gyűlölsz valamit, azt pángalaktikus egyszerűséggel teszed. De ha szeretsz valakit vagy valamit, azt mindig ott helyben, csak arra a pillanatra tartod érvényesnek. Nincsen a szeretetnek időtől független tengelye. A szeretet mindig koordinátarendszer.
Olvasom Esterházy könyvét, aki most, hogy öregszik, egyszerű történeteket ír, száz oldalt mondjuk. Most, hogy én is öregszem és megkedveltem az egyszerű történeteket, megint szeretem a mondatait.
Azon gondolkodtam tegnap, hogy olyan ez a könyv, mint a púderfinom, meleg homok a lábujjaim közt. "Egy út vagy poros, vagy sáros. Mind a kettő jó. Jó meztélláb, két lábbal beleugrani a selymes porba, főleg, ha forró, és mintegy fölrobban a talpak mellett, finoman szállong, mint a púder, és szertehullik rajta a ferde esti fény." Mióta Márk változatát olvasom, megint a szeretetről gondolkodom. Annyi mindent és mindenkit szeretek, hogy belém fészkelte magát a gyanú, lehet, hogy én igazán, olyan végletesen, kizárólagosan, rendesen, nem is tudok szeretni. Talán nem jól van ez a sok egyforma, egy hőfokú szeretet, mert nem fér közéjük gyűlölet, még közöny is csak ritkán és semmitmondóan. Furcsa, tagolatlan szeretetödéma ez. A földi boldogtalanság melegágya.
Azt képzelem, a rám bízott márvány lépcsőfokokat a hosszú évek mértéktelen és moccanatlan szeretete mára tükörfényes lejtőre csiszolta. Úgyhogy ezeken a lépcsőkön járni már nem is, még a társadalom, a szokások korlátjába kapaszkodva is inkább csak csúszni lehetséges. Kár, hogy az általam ismert földi viszonyok mellett viszont csúszni felfelé soha, csak lefelé lehet, és fogalmam sincs, Isten megvár-e engem majd odalent.