Jó fény

Édes istenem, jó fény ...

Igaz. A jó fény nem életszerű. Ha jól meggondolom, végeredményben se fotográfiailag, se egyébként, mert sok múlik a beállításokon: a blendenyíláson, az időn, az érzékenységen (ISO), másrészt meg a fény ugyan vetül, de hogy milyen szögből, és milyen szögbe ...
A fény vetülése stigma, így magyarázom - tenyéren, lábfejen átszúrt szög, aztán már itt tévedünk, csuklón és boka fölött szögelték a keresztre a csavargókat és Jézust, másképpen a test súlya kitépte volna a szöget a húsból. Inaknak és csontnak kellett a testet megtartani odafönt. Milyen fényt vet ez a csavargókra és milyet Jézusra? És milyen árnyékot vet a falra a feszület reggel? Milyen sötétséget a kínzás, milyen éhséget az önzés, milyen fájdalmat a szeretetlenség.
Graffitivilág. A falakon a fényvetülések arról árulkodnak, mi az ember, és jó fény ilyen értelemben valóban nem létezik.  A fénynek, így hívom most a szavakba zárt őszinteséget, nincsen ilyen kvalitása. Nem jó vagy rossz, egyszerűen vagy van, vagy nincs.
Nem hiszek abban, hogy ítélni kell. Soha nem is hittem. Megfigyelek inkább, mert csodálatos az ember. Minden porcikája, minden hajlata, minden ízületbe csatlakozó csontja Istenről mesél nekem, a halhatatlan örök akarat diadaláról, arról a fényről, ami soha nem vetődik, csak van.