Search, destroy and build

GIF

God, it's Friday! Végre péntek van. Ha jól számolom, tíz tanítási nap van hátra ebből a tanévből, és nekem borzalmas teraszelvonási tüneteim kezdenek kialakulni. Azon kapom magam, hogy napjában többször is arra gondolok, ha már eddig nem akadt vevő, most egy kicsit bírja még ki a ház TSB-jék birtokában.
Bár tegnap életem első szabadnapját töltöttem itthon, ami jó volt, még mindig szarul voltam, szóval nem töltöttem túl aktívan a napot, de legalább nem mentem be a munkahelyemre, és ez is valami.
Nem tudom, mikor mászik ki belőlem ez a vírus, de nem szeretem, hogy bennem van. Tegnap Ristjana javaslatára körömvirág teával kúráltam magam, és egy hete ez volt az első dolog, aminek örült az emésztőrendszerem, úgyhogy ma ezt töltöttem magamba vizsgáztatás közben is. A vizsga gyötrelmes volt, leginkább azért, mert az én kis tanítványaim nemigen fárasztották magukat a készüléssel. Gofri szerint idén nem voltam olyan szemét, mint eddig, úgyhogy ezen el kell gondolkodjak. Hogy is van ez az adóhatóságnál? Önvizsgálatot kell kérjek magam ellen?
Azért a mai nap mélypontja vizsgáztatói szempontból kétségtelenül az volt, amikor az egyik jelölt úgy beszélt, hogy csak pakolta egymás mellé a szavakat random sorrendben, én meg próbáltam belőni legalább a témát, de nem sikerült. Akkor a kollegina azt mondta, hogy kérdezzek egyet (az ő diákja volt), én meg megkérdeztem tök aranyosan, hogy mi a kedvenc filmje. Erre mindketten rám meredtek, merthogy addig is erről mesélt állítólag. Best questions at the exam címmel fogom gyűjteni a vizsgáztatók hülye kérdéseit. Az enyémekkel az élen természetesen.
Más. Ma megjelenik egy Lovasi Andrásról írt könyv, pár napon belül meg az új Andrew Bird lemez. Az a címe: Things are really great here, sort of... Hát így érzem én is. Már majdnem klassz itt minden. Ja nem.
Ma kirakták a tanári tablót a kávéautomata mellé. Mondjuk én még egész jól jártam, mert nem narancssárga a fejem, mint pár kollégámé, és nem csinált a fotós lárvaarcot photoshoppal, mint a legtöbb kollégámnak, csak a nevemet nem sikerült leírni helyesen. Bonyolult név, tudom. Csak arra lennék kíváncsi, a megrendelőnek se tűnt fel a dolog? Annyira bizarr az egész, mintha a lárvák vs indiánok meccs tablóját néznéd, amire felkerült pár fura nevű szerzet is. Ez marad az utókorra, basszus. Majd csak néznek negyven év múlva, hogy milyen egy elbaszott társaság tanított ebben a suliban. Mondtam már, hogy a tablófotósok összes papírját el kellene kobozni örökre?
Más nincs. Jól vagyok, csak mindenből egy kicsit egyszerűbbet szeretnék, azt hiszem. Amúgy meg fogalmam sincs, hol jár a fejem. Lehet, hogy Norvégiába költözöm, Marla Sören-Jones-ra norvégosítok, és én leszek Harry Hole női megfelelője. Ez az első jó ötletem a héten. (Félig Emmáé, de már lopok is.)
Más nincs. Valaki lőjön főbe. Vagy igyam le magam. Vagy menjek már el futni a francba.

Mások

Mindannyiunk élete mások élete árán marad meg. Ez nem azt jelenti, hogy ölnünk kell, inkább csak azt, másoknak támasztott, időzített szobor az életünk. Szobor, de a szobrász nem bronzból öntött, nem márványból faragott, hanem egymáshoz préselt virágszirmokból mintázott meg minket. Ezt egyszer tényleg meg is mutatta nekem valaki, és azt gondoltam, igaza van. Önszobraink engedelmesen porlanak majd szét az idővel. Milyen kár, hogy talán mégsem lesz alkalmam megnézni a kiállítását Budapesten.
Sokat gondolkodom mostanában azon, az én életem kinek vagy inkább kiknek támaszkodik, és milyen gyorsan fakuló virág szirmaiból préselődik az a szobor, ami előtt megállva azt mondhatom majd, én. Gyümölcsfa virága lesz az, azt hiszem. Hirtelen földre pergő cseresznye- vagy meggyvirág. A kertész reggeli imaszőnyegéből vagyok.

Mire kell a férfi? Arra, amire másnak. Mire kell a nő? Arra, amire másnak. Mire kell a barát? Mire kell a szerető? Arra, amire másnak. Én csak embertelenné teszem magam, emberré engem mások tesznek. A magány megölne percek alatt.

Tükör

Egy kicsit gyalog jöttem ma. Végigsétáltam a hátsó utcán, mert a bennem lakó szomorúsággal szembe akartam állítani valamit, ami nem én vagyok. Nézni akartam az életet a házak közt. 

Már gyerekkoromban is csodáltam ennek az utcának a fáit, a gyökerük erejét, a leveleik köz játszó valódi időt, az ágak közt megbújó szelet. Gyakran álmodtam is velük, napokról, amelyeken már nem élek, senki nem él, a fák maguknak tudják az utcát.

Az embernek csak egy élete van, még ha száz könyvet vagy ezret is olvas. Hazudik, aki mást mond. 

Pilinszky jutott eszembe. A múló perc tükrei vagyunk.

Pilinszky János - Vers a halotthoz

A perc a percnek tükre csak
és tartalmuk csakis te vagy,
magadra hagyva meztelen, - 
lehullt a nyugtalan lepel:
a megmásító mozdulat.

Itt vállalnod kell önmagad,
itt nem lóbálhat rongyokat
örök valód fölött a szél.
Maradsz örökre kőkemény
s lezárt, akár a kárhozat.

Helyzetgyakorlat

Nem szép személyiségvonás az elégedetlenség, és sokszor nem is visz sehová a mindennapokban, ezzel tisztában vagyok. A másokkal való együttélést nyilván csak nehezíti, és nem könnyebb a helyzet akkor sem, ha az ember önmagával kapcsolatban, sőt úgy csak igazán, is elégedetlen. Ez amolyan you never win szituáció, már ha ismerne ilyet a játékelmélet. Nem ismer.
Máté Gábor valami olyasmit írt a könyvében, hogy az ember ne legyen túl aranyos, meg megértő, mert azzal önmagát betegíti meg, de a másik oldal meg az, hogy a dühöngés nem nagyon visz sehova. Biztos másnak nincsenek ilyen gondjai, de én elég nehezen boldogulok a gyerekeimmel. Értelmesek, szépek, aranyosak is tudnak lenni, de néha egyszerűen elszakad a cérna. Ilyenkor irigykedve gondolok azokra a családokra, ahol csend, rend és béke uralkodik, ahol a vasárnapi ebéd mellett szépen megbeszélik a hetet, aztán a gyerekek kávét főznek anyának, leszedik az asztalt és elmosogatnak. Én ilyet saját szememmel még nem láttam, de sokan mesélnek ilyesmikről. (Na nem a barátaim, nekik pont olyan küzdelmes, mint nekem.)
Gyereknap ide, elmúlt anyák napja oda, a romantikus, jólfésült napok miránk nemigen jellemzőek. Tegnap például, amikor hulla fáradtan, és fizikailag is meggyötörve (kezemben két szatyorral) hazaértem úgy öt óra tájban, a következő kép fogadott: a konyhaasztalon koszos tányérhalom, a mosogatóban tegnapi lábasok, a macska nyávogva szeretne kaját és friss vizet, a reggel elindított mosogatógép tele, a könyvespolcon koszos pohár, a konyhapulton valami zacskóról letépett fül, a kuka tele, a szelektívből ömlik ki a minden. Mindezt úgy, hogy két felnőtt korú, meg egy nem túl kicsike gyermek volt otthon a nap viszonylag nagy részében.
Egy darabig ácsorogtam a konyhában tanácstalanul, aztán leraktam a cuccaim, elmosogattam, kipakoltam, rendet raktam, macskát etettem, elraktam a vásárolt holmikat, és csak utána kiabáltam, de akkor nagyon. És csúnya szavakat is használtam.
Biztos lehet jobb anyának lenni, meg ügyesebben rászorítani a gyerekeket/felnőtteket arra, hogy segítsenek a házimunkában, de ebben nem vagyok jó, és ha egyáltalán, csak átmeneti sikereim vannak. Vagy jó anyaként ilyenkor neki kellene állni a harmadik műszaknak. Vagy nem tudom. Nyilván nem érvelsz elég ügyesen, de hát nem vitatkozni kell velük, hanem lekeverni egy pofont, már kiskoruktól kezdve munkára kellett volna szoktatni őket, most már késő, egy anyának kötelessége mindent megtenni a család érdekében, te csak csinálj meg mindent, majd a saját családjukban úgyis nekik kell, egy fiú csak ne vasaljon, nálam mindig rend és tisztaság volt, a gyerekek nagyon vigyáztak mindenre ... Nem folytatom, mert okosságból van elég, és a vége mindig az, hogy én csinálom szarul, más anyák jobbak, ügyesebbek, szebbek.
Nem vitatkozom, más anyák biztos jobban csinálják, bár az én baráti körömben nem ezt tapasztalom, mert a barátnőim is szívnak a gyerekeikkel eleget, igen, szeretik őket, ennek ellenére. Erre persze lehet azt mondani, hogy hja, hasonló a hasonlóval barátkozik. Ezt sem vitatom. HAK. Hülye Anyák Klubja.
Mindenesetre heves káromkodás (helytelen pedagógiai eszköz), némi ajtó és kulcscsapkodás (rossz pszichés mintaadás) után még elmentem egy másik boltba további bevásárlásokat eszközölni. Nem voltam jó kedvemben, úgyhogy amikor kiszálltam a boltnál és megláttam az aktuális gyerekkoldust a kocsi mellett, gyorsan akartam szabadulni. Már kezdte, hogy az Isten áldjon meg engem, én meg nyúltam a zsebembe automatikusan az apróért, és mondtam neki, tessék egy kis pénz, de hogy hát az Isten most már megáldhatna tényleg.
Először csak az tűnt fel, milyen koszos. Már hozzá vagyok szokva ahhoz a kikupált belvárosi koldusfiúhoz, aki a házunk körül posztol. Aztán egyszer csak azt látom, hogy adja vissza a pénzt. Hogy nem hoznék neki inkább egy fagyit? Vagy egy kis nápolyit? Elnevettem magam, mert ételt nagyon régen kértek tőlem. (Még régen, amíg kint laktunk a város szélén, az ottani Spar előtt üldögélő két hajléktalannak vettem kaját hetente egyszer, de azt se kérték, csak adtuk.)
Bementem, bevásároltam, vettem kaját neki is. Persze vettem fagyit, meg nápolyit is. Ha pont erre vágyott. Még emlékszem, gyerekkoromban egyszer olyan szörnyen, fájdalmasan vágytam vajas kalácsra, hogy éjszaka felébredtem rá.
Nem tudom, hol bujkál, talán a sínek mellett lakik, de kicsit várnom kellett, míg előjött. Nagyon megköszönte az ételt. A nadrágját az egyik kezével tartva (nem volt gomb rajta) eloldalgott a sínek felé. Nem tudom, hány éves lehet, tizenkettő, tizenöt. De éhes, nem fürdött egy ideje, és Isten szabad ege alatt alszik. Az első hajléktalan gyerek, akivel élőben találkoztam.
A kocsiban bőgtem egy kicsit, aztán hazamentem a saját gyerekeimhez, és szó nélkül betettem a mélyhűtőbe a fagyit, a spájzba meg a nápolyit. Ha majd észreveszik, biztos örülnek neki.

Neurontransz

Körülbelül úgy érzem magam, mint akit egy jól sikerült buli után kora hajnalban a langyosodó aszfaltra hánytak. Szemét kis vírust szedtem fel úgy fest, pedig aztán nem vagyok a hirtelen románcok, meg az egyéjszakás kalandok híve. A 24 óra láz után tegnap már sokkal jobban voltam, megfelelő paracetamol mennyiség mellett ebédet is főztem, meg elmentem megtartani az előadásom, sőt este még némi gyereknapos programot is tartottunk azzal az egy gyerekkel, aki erre hajlandóságot mutatott. A felnőtt gyerekek 50%-a a szombati névnapozást heverte, a másik 50%-a meg vizsgára tanult. Módjával persze, mert vérig sértődött, hogy a háta mögött a töritanára, amolyan ízig-vérig pedagógus, az osztálytársainak végre megindokolta, miért nem kedveli: "mert egy beképzelt, nagypofájú pöcs". Na most vagy túloznak a fiatalok, vagy nem, de hogy a kollegina gyógyszeradagján állítani kellene, az szinte biztos.
Más. Az előadásom kicsit elméletire sikerült, azt hiszem, de talán hasznos volt. Tudja a fene. Volt némi üveges tekintet a hallgatóság közt, de hát nem nyelvszakosok voltak, próbáltam modern tanulás- és tanításelméletekkel operálni, de vagy nem halottak ilyenekről, vagy csak a nagy meleg, meg a vasárnap délután. Persze sosem az, de mindegy. Ezt az anyagot még át kell gondolnom alaposan. Persze az se fog ártani, ha egyszer úgy beszélek erről a témáról, hogy nem hagyja el a testem két percenkét öt liter víz. Biztos vonzó látvány lehettem.
Ami viszont tök jó volt, az az Emmától kölcsön kapott léptető kütyü. Ez egy kis elemes izé, aminek van vevő része, azt be kell dugni a számítógépbe, és akkor ügyesen lépeget a diák közt. Nagyon nagy kényelmi találmány, és iszonyú menőnek néz ki tőle az ember. Nem is tudtam, hogy előadóknak is vannak ilyen kényelmi hogyhívjákjai. Mint a hegymászóknak a 25 dekás -70 fokig jó hálózsák. Emmának jár egy üveg pezsgő.
Visszatérve az egészségre, az tényleg öröm, hogy nincs lázam, de a fejem még mindig olyan, mintha egy csúnya tisztaszeszbeneltettmeggy-party után volnék, az emésztőrendszerem meg gyakorlatilag nem működik. Tegnap egyszer éhes voltam, de kár volt bedőlni a rutin neuronreakciónak. Az azért érdekes különben, hogy a két nap majdnem nulldiéta ellenére sem tűnök soványnak, sőt, ami azért rohadtul igazságtalan dolog szerintem. Igaz, még tisztán emlékszem, hogy egyszer Mihálynak is volt ilyen, és akkor elég jót röhögtünk azon, hogy három nap emésztőrendszeri tisztulás után másfél kilóval több volt. Vidám betegségek című rovatunkat olvasták.
No mindegy, elmegyek dolgozni, lesz, ami lesz. Legfeljebb hazajövök. A délutáni pluszértekezletnek már a gondolatától is heves fejfájás vesz rajtam erőt.
Más nincs. Ha végre kilábalnék ebből a szarból, nekiállhatnék dolgozatot javítani, meg olvasni, meg hasonlók. Annyira elég már ebből a tanévből. Meg ebből a világból. Hol az a rohadék sziget? Vagy legalább az a jó kis szoba kilátással a mennyországra. Kérem vissza.
Nem tudom, milyen zene kell hányinger ellen.

Mentes

keddiorr: a legkisebb morcos (forrás: http://keddiorr.tumblr.com/)

Végre lázmentes világra ébredtem, és ez jó. Mielőtt félre lennék értve, a tegnapi pszichedelikus látomásbeszámoló láz-álom volt, nem valami szer kölcsönbe. Azért írtam le, mert egyrészt féltem, hogy elfelejtem, másrészt meg mert tényleg különleges élmény volt. Egyébként ha álmodom is (nyilván szoktam), szinte soha nem emlékszem, hogy mit. Fura, hogy épp a lázálmok nem törlődtek ki reggelre úgy, mint a többiek szoktak, de a legfurcsább az volt, hogy pontosan tudtam, amit látok, az az agyam kreálmánya. Kívülről láttam, mi történik belül. Teljesen külön, egymástól függetlenül, de egymás számára láthatóan működött az én és a tudatalatti én. Vajon az őrület is ilyesmi lehet? Tudja az ember magáról, hogy megtébolyodik? Olvassak Csáthot megint.
Bár most megint a régi módon működnek a szinapszisok, itt a jó öreg ráció, maradt nyoma a felfordulásnak az agyban; egy kis emlék, a mélyen ülő, tompa fejfájás, és a hányinger. Mintha a vírus összemixelte volna neuronkapcsolatokat. Elektrovírus volt, gondolom.
Más nincs. Valami nyár van odakint, de nem vonz, sőt. Biztosan napszemüveg kell majd hozzá, hogy ne hasítsa millió szilánkra az agyam. Nem tudom, holnap megyek-e dolgozni. Már olyan kevés van hátra ebből az évből. Másrészt viszont két értekezlet is lesz. Ezt még átgondolom.
Nem is tudtam, hogy van ez a magyar együttes. Tetszenek.

Kilátással

Van olyan, hogy nincs fokozatosság. Vagy van, de azt nem érzékeljük, mert a fokozatos bizsergést, a bőr első fázós összehúzódását átalusszuk. Sötét van és nincs idő. A normális érzékelésért felelős neuronoknak hirtelen el kellett utazniuk, helyettük a földszinten lakó gyerekek ugrottak be, te jó ég, hát ezeknek fogalmuk sincs semmiről, de tényleg. Sötét van, de nem figyelnek oda, és valakik fáklyákat gyújtanak az éjszakában, most egy tengerparton vagyunk, hallom a sötét víztömeg hullámzását, a fáklyákat álarcosok viszik, hol táncolnak, hol rohannak előre, a nevetésük visszhangzik a csupasz sziklákon. Egyik pillanatról a másikra esni kezd. A hideg esőcseppek felsértik a bőröm. Fázom.
Hason fekszem a homokban, és nem tudok megmozdulni. Hogyan kerültem ide? A gerincem mentén apró tüskék nőttek, a karjaim érzéketlenül fekszenek mellettem. Ez nem én vagyok, mégis magamat érzem a keményedő héjon belül. Nem tudom megmozdítani a fejem, úgyhogy a szemben lévő falat nézem. Vetítenek. Meztelen angyal kuporodik a földön. Ilyenkor eljön, hogy sírjon. Én is sírok. Fekete köpenyt terít rám, megsimogatja a homlokom, a mellkasomat jeges lepedőbe csavarja, és ettől gyerek vagyok, fekszem a neoncső alatt a vizsgálóasztalon, az orvos keze jéghidegen keresi a combomat. Az injekciót nem érzem.
Valami szigeten vagyunk. A homok égeti a testem, fel akarok állni, de a gerincem mentén a tüskék megduzzadtak, feszítik a bőröm. Segíts, ezt akarom sikítani az angyalnak, de már nincs itt, mikor ment el, nem tudom. Talán aludtam. A forróság elviselhetetlen, a hideg pedig égeti a bőröm. Valami van a hátamon, de nem érem el. El akarom magam vonszolni a vízig, de már nincs ott a tenger, csak egy szakadék van. Amíg odakúszom, a kövek felhorzsolják a hasam. A szikla szélénél lenézek: a felhők között ismerős, hófehér város. Ez egy szállodai szoba, puha szőnyeg, hideg kád, kilátással a mennyországra. Akciós ajánlat csak nekem.
Valaki ráz, inni kell, bevenni a gyógyszert. Onnan kezdem újra, hogy kilátással ...

Elszámolás

Nem tudom megmondani, hogy ez most szakmai vagy lelkiismereti kérdés, valószínűleg mindkettő, mindenesetre két napja elszámolok. Életekkel. Utakkal.
Az elszámolás maga tegnap jutott eszembe, amikor egy, na azt se tudom, EZ tulajdonképpen micsoda, mondjuk multimédiás anyag kapcsán egy barátom azt mondta, hogy ez a kisebbség. Szóval, hogy kevés. De ezt most nem írnám le, ha egy nappal korábban nem ezt mondják a diákjaim is egy börtönlátogatás után. Hogy a rendes cigány az kevés. A többség bűnöző, csal, lop, erőszakos.
Akkor a diákokkal egy órát beszélgettünk erről, igen, magyarul, hagytam az óra anyagát a fenébe. Ezt majd elszámolom a szakmai önérzetemmel, meg a szakfelügyelővel, gondolom.
Csak azt akarom írni, hogy ugyan a számok fontosak, és mind matematikailag, mind ökológiailag, mind a társadalomtudományokat tekintve fontossága van az emberek számának, ha az életekkel számolunk el, akkor az viszont egy nagyon szigorú bináris rendszer. Egy és nulla. Van vagy nincs.
A modern demokrácia a többség akaratát képviseli, az önkényuralom a kevesek terrorát. Nekem van egy ostoba és romantikus elképzelésem: ha emberről van szó, az egy az egyetlen létező. Az emberi élet önmagában univerzum, kozmosz, a létezés epicentruma, és mint ilyen a világ őssejtje. Egy ember élete, egy ember példája, egy ember sorsának jobbra fordulás soha nem lehet kevés. Egy ember születése a világ születése. Egy ember halála a világ pusztulása. Egy embernél nincs nagyobb sorsegység, Isten akaratának nincs nagyobb beteljesedése, mint az egy.
A világ bonyolult, a benne élő emberek élete, sorsa szerteszét ágazó kapillárisokként hálózzák be a felszínt, szinapszisok dinamikus rendszereként éltetik, működtetik a világ testét. Úgy képzelem, a bennem lüktető vér, az idegpályáimat kisütő elektromosság az élő szövet fontos része.
Az egy ember azért fontos, mert nincs az a rendszer, amelyik megengedheti magának, hogy bárkit, pláne emberek csoportjait kizárva önmaga érkatasztrófáival bénítsa meg saját magát.
Nem ezt mondtam a diákjaimnak, de ez volt az értelme. Nincsen felvállalható veszteség, nincsen indokolható lemondás, az egy éppen olyan fontos, mint a száz vagy a millió. Nincsenek feláldozható életek a sajátomon kívül.
Van a Schindlerről szóló film végén egy nagyon megható jelenet, amikor Oskar Schindler egy gyűrűt kap ajándékba, és elsírja magát, mert arra gondol, hogy több embert is megmenthetett volna. Nehéz dolog ez, mert egyrészt igaza van, másrészt meg ha csak egy embert mentett volna meg, az is pont ilyen fontos lett volna.
Igen, hosszú az út felfelé, és sokan eltévednek közben. Igen, sok cigány van abban a börtönben, ahova a diákjaink ellátogatnak. Igen, én naponta adok pénzt a házunk előtt kolduló kisgyereknek. De én az egyet nézem. Mondjuk azt az egyet, azt a diákomat, aki a drog poklából jött vissza, és idén végre leérettségizik. Azért ezt az egyet nézem, mert az ő nehéz sikerében az egész világ ígérete van benne.

Semmi

Egyszerűen hihetetlen, hogy május van, és én mégis 14 órás műszakokat nyomok napok óta. Jó, nem a gyárban a szalag mellett, de akkor is. Ez nem normális dolog. Tegnap reggel hétkor léptem ki az ajtón, és amikor kilenckor hazaértem, úgy kellett lehámozni a cipőt a lábamról (pedig mást, mint kényelmes cipőt csak évente egyszer veszek fel), és akkor még vacsorát adtam az éhezőknek, kiteregettem, és meghallgattam az edzésről hazaérkező fiatalember életének aktuális epizódjait, valamint megtekintettem a karján a friss zúzódásokat. Éljen az amerikai foci. A jó hír, hogy a történetekből végre sikerült beazonosítanom, ki is volt az az ismerősnek tűnő tanárnő a hétvégi konferencián.
Az is jó hír, hogy egyrészt befejeztem az emelt szintes dolgozatok javítását (a szint elnevezése nyilván a vérnyomásomra tett hatásukra utal), másrészt Ristjana is ledoktorált tegnap max ponttal, yessss!
Akkor most még a vasárnapi rövid előadás, a prezikezelés, nagylány szombati névnapja, és tíz folyóméter vasalatlan ruha van a hétre. Meg a kicsike osztálykirándulása péntek-szombat. Tegnap már sírt, hogy nincs rövidgatyája. Éljen a kamaszkor is.
Ma reggel majdnem jógáztam, tök örültem, hogy eszembe jutott, hogy szoktam ilyesmit csinálni, de egy normális hullapózig nem jutottam, minden izomszálam pattanásig feszül. Azt mondjuk egyáltalán nem értem, hogy akkor miért nem tűnik feszesnek a testem, de hagyjuk. A lábfejem kiheverte a tegnapi hosszú műszakot, de a térdem továbbra is nagyon fáj. Remélem nem valami porcleválást sikerült összehoznom, amikor leestem a lépcsőn két napja. Utálom ezeket a kikopott márványlépcsőket, két éve egy hasonló lépcsősoron megcsúszva rándult meg a vállam. (Szegény gimnazista fiút, akire majdnem ráestem, nyilván valami pszichiátriai osztályon ápolják azóta is.)
Ma csak három órám lesz. Nagyon szeretnék időben lelépni, hazajönni és aludni egy nagyot, de nincsenek illúzióim. Gondolom, pont ma lesz az a nap, amikor mindenkinek eszébe jut valami fontos dolog, amit még megcsinálhatok. Hogyne.
Más nincs. Nem olvasok, viszont hülyeségeken merengek. Odáig jutottam a fáradtságban, hogy nem érdekel semmi, csendet akarok, bámulni a felhőket, ülni a teraszon és nem szólni semmit két napig. Katatónia Klub Agnes Obellel.

Félig

Nem tudom, mi van az idővel, de valami baja van, az biztos. Nagybeteg talán. Nem arról beszélek, hogy nekem nincs időm dolgokra, hanem hogy valami rosszul ketyeg. Az is lehet persze, hogy most már az egész szubjektív idő fogalmát is meg kellene haladni valami új elmélettel. (Bocs, Henri.) Mégiscsak a párhuzamos világokkal kell operálni, vagy nem is tudom, esetleg a húrelmélettel. Az idő a tér rezgése. Ezt nem most fogom bebizonyítani, de az biztos, hogy amikor elérünk az időtlenség állapotába, akkor vége lesz az általunk ismert világnak. És/vagy eljutunk a Nirvánába. Esetleg tulajdonképpen sehova, de az akkor már mindegy lesz.
Elég hajszolt ez a hetem is, biztos ezért mélázok kora reggel ilyen hülyeségeken. Azt hittem, majd most jut idő pihenésre, gyorsan kijavítom az emelt szintes dolgozatokat, aztán hurrá, de nyilván semmiféle egyszerű helyzeteket nem érdemes elképzelni az életemmel kapcsolatban, szóval dehogy. Tegnap délután például Bridgetnek engemlátása támadt, és bár legszívesebben bőgtem volna, szépen leültem és elbeszélgettünk. Néha különben tök normális. Néha egészen hasonlít egy emberre. Ilyenkor meg szoktam sajnálni. Vannak sosem múló hibáim. Alapvetően szakmai beszélgetés volt, bár Bridget mindig lelkizik is, de nem jutottunk sokra. Tanárnak lenni nehéz, de elküldeni egy pályára alkalmatlan embert a tantestületből gyakorlatilag lehetetlen.
A bizarr nap bizarr zárásaként szülői értekezleten voltam, ami inkább hasonlított egy Monthy Python forgatási helyszínhez, mint bármi máshoz. Nem tudom, lehet hogy velem van a baj, de egyre több bolondot látok magam körül. (Mondta az őrült.) Na mindegy, pénzt adtam, kirándulási időpontokat lejegyzeteltem, aztán hazabuszoztam. A buszon is bolondok ültek. Milyen kár, hogy nem én vagyok Csáth Géza.
A lényeg az, a mai kellemes doktori védés after helyett lesz a doktori védés after afterjeként további dolgozatoknak a javítása. A legnagyobb baj az egyébként, hogy unom. De ha ezzel megvagyok, akkor már csak az a saját uszkve kétszáz dolgozat vár javításra, amit eddig szellemi túlterheltségemre hivatkozva nem javítottam ki. Remélem, a felének lejárt a határideje és simán kidobhatom őket a kukába.
A hétvége is munkával kell teljen, vasárnap tartok egy rövid előadást, amire ügyesen össze kellene szednem a dolgokat. Rövid előadást ugyanis mindig nehezebb tartani, mint hosszút. Egyébként ennek örülök, tényleg, csak a ppt-ket unom. Meg kellene nézni végre, hogy működik a prezi.
Más nincs, meleg van, készülődik a nyár, és tegnap eszembe jutott, hogy idén sem megyek Berlinbe. Nem lett jókedvem ettől.
A Szilasi könyvvel vannak bajaim, úgy érzem, nagyon átütnek a klisék a történeten. Még jó, hogy egészen tisztességesen ír egyébként, csak azt nem tudom egyelőre, elég jó-e a tisztességesen jó írás? Majd kiderül.
Már alig van vissza tanítási nap idén, de nekem eggyel több lesz, mert szünetnapra tettek egy iskolai vizsgát. Mindenki pihen otthon, míg mi páran szívunk a suliban. Pazar. Bridget azt mondta, majd lecsússzuk. Addig állok fél lábon.

Uspomen

Eszembe jutsz még néha hajnalban. Csukott szemmel állsz a foghíjas fahíd előtt, messze vagy, úgy képzelem, talán egy másik kontinensen, de nem tudom biztosan, elvégre ez még csak nem is az én álmom.

Eszembe jutsz még néha reggel, amikor a közeledő nyárban ártatlan bogár mászik a kézfejemre ébredés után. Eltévesztette a dombot, egyszer azt mondta valaki, ez a Vénusz dombja, a tenyérnek ez a kiemelkedése, ezzel kell a kenyértésztát dagasztani, hogy belemenjen a szeretet.
Eszembe jutsz még néha este, de már nincs arcod, csak hangod van, és nem értem, mit mondasz, aztán rájövök, hogy már évek óta nem is mondtál nekem semmit.
Eszembe jutsz még néha éjjel az olajfűzek nehéz, mézes illatáról, ami lehetetlenül sok évvel ezelőtt, egy májuséjszakán ragadt a hajamba a Székesegyház előtt.
Eszembe jutsz még néha, reggel is, de már nem látlak, este is, de már nem hallak, csak a kezed árnyékát a vakolatlan falon, csak a hangod visszhangját az üres utcán.

Szánsájn 2.1

Leszámítva azt, hogy a hétvégi kiruccanás szakmai része nem olyan volt, amilyennek szerettem volna, ha mérleget kell vonnom, mindenképpen örülök, hogy még a jövő heti agybaj terhére is eljöttem. Örülök, mert tényleg volt időm olyan emberekkel találkozni, akiket nagyon szeretek, és akik nem úgy barátaim, hogy gyakran és sok időt töltök velük, de mindig nagyon értékesnek tartom azt a néhány órát, amikor találkozunk. És ez most tényleg nem valami udvariassági kör, egyszerűen csak így van.

Annak is örülök, bár ezt már írtam, hogy vigyáztam, ne kelljen sietnem, ne legyen szűkös határa az együtt töltött időnek, ne az órát kelljen nézni. Az ember lassan megtanulja, hogyan becsülje meg azokat az embereket, akik igazán fontosak neki. Leginkább odafigyeléssel, azt hiszem.

A nagyon hosszú, utazással és konferenciázással töltött szombat rövidke estéjét persze egyszerűbb lett volna a szállodai szobában tölteni, de az van, hogy vágytam már Samtelen kartársnő hús-vér valójára. Szeretem őt olvasni is, meg nézegetni a jó kis megbotránkoztató posztjait, de nagyon jó volt, hogy ott ült velem szemben égővörös hajjal egy kávézóban miközben a Dresch Quartet játszott, és az aktuális kalandjairól mesélt. Ha Nyáry Krisztián lennék hetven év múlva, lenne mit posztolnom.

Mára ugyan eredetileg csak a Fekete Lyuk Projekt soron következő és alapvetően fontos találkozóját terveztem, de hála az égnek, Cipponak akadt egy kis szabadideje koradélután, úgyhogy megléptem egy kicsit korábban a konferenciáról, szóval volt hab a kávén, vagyis volt kávé és beszélgetés, meg öröm. Az van, hogy néha elbizonytalanodom, mostanában nem is néha, inkább elég gyakran, vajon a virtuális jelenlét nem öli-e ki belőlem vagy másokból az embert, de nem. Akármennyi képet posztol, akármennyi sületlenséget zagyválok ide nap nap után, mindig van mit mondani egymásnak, és mindig van mit szeretnem benne. Szilasinál olvastam, hogy a jó ember jó ember. Vagy valami ilyesmit.

A délután nagyobbik részét viszont előre eltervezetten Zaphoddal és Sir Artemonnal töltöttem, és be kell valljam, hiába látom őket rohadt ritkán, egyszerűen annyira szórakoztató és jókedvű az együtt töltött idő, hogy egy pillanatig nincs kétségem, tényleg muszáj lesz egyszer elköltöznünk egy szigetre együtt. Én persze viszek magammal még egy csomó embert, akiknek ugyancsak megígértem, hogy most már együtt fogunk élni valahol, ahol messze vagyunk mindentől, de ennek a két tettestársnak feltétlenül ott kell lenni, mert különben se az univerzum titkait nem fogjuk tudni megfejteni (ez Zaphod feladata természetesen, mert mégiscsak ő nézi a Discovery Channelt, meg ő iszik majd Whiskey-t minden este), se mongol meséket nem tudunk hallgatni eredeti nyelven (ez meg Sir Artemon asztala ugyebár, mert mégiscsak ő a meseterapeuta, meg a végzett agyturkász).

Már sokadszor, de ezen a hétvégén is arra jöttem rá, nem való ezen a világon nekem már semmi, csak ezek az arctéri jegyzetek. Meg esetleg a kávéfőzés.

Ámbár most megnéztem Zaphod jegyzőkönyvét, szóval lehet, hogy csak a kávéfőzés marad. Nem baj. Nekem úgy is jó.

Hisztori

Mindig tudtam, hogy nem igazán lehet se az időről, se az emberekről objektíven megnyilatkozni. És bár ez tulajdonképpen nem zavar, mondjuk úgy, valahogyan megbarátkoztam én már ezzel, azért azt mégsem tudom mondani, hogy megengedhető volna akár az időre, akár az emberre magára kizárólagosan szubjektív nézőpontból nézni. Nem tudom ezt jól megfogalmazni, talán egyfajta szubjektív objektivitást gondolok kívánatosnak, már ha ez a kifejezés egyáltalán értelmezhető rajtam kívül más számára is.

Igazakra és nem igazakra gondolok, kezdődő és befejeződő életekre, önazonosságra és önhazugságra, gyilkosokra és megmentőkre, meg egyáltalán erre az egész zavaros káoszra, amit életnek érzékelek én, a szubjektum, és amiben engem objektív realitásként más szubjektumok érzékelnek.

Ehhez a legnehezebb hozzászokni, a lét bizonytalanságához. Ahogy a szubjektum egy szubjektíven érzékelt objektív világba kapaszkodva helyet szorít magának az időben. Tudom, zavarosnak tűnik, de ez volt az a probléma, ami ennek a hétvégének az egyik felében foglalkoztatott. Sok időm volt gondolkodni a rettenetesen kemény széken, amin az elmúlt két napból mondjuk nettó egyet eltöltöttem egy kétségbeesetten unalmas előadóteremben, ahol emberek adták egymásnak a mikrofont, és igyekeztek számukra szubjektíven fontos igazságokat megosztani másokkal, akik vágytak ugyan valami igazságra, de nehezen tudták megtalálni azokat a csatlakozási pontokat, amelyeket a mikrofonok mögé ijedt vadállatként beszorított előadók velük megosztani igyekeztek.

A pedagógiai konferenciák rákfenéje az a borzalmas ódivatúság, amivel emberek újító módszerük fantasztikus hasznáról igyekeznek meggyőzni az unalmukban csendesen haldokló közönségüket. Olyasmi ez, mintha egy palatáblán igyekeznénk bemutatni a webkettes technológia előnyeit, csak itt ppt-nek meg videomellékletnek hívják a palatáblát. Old habits die hard.

De nem csak az egész konferencia módszertani elhibázottsága ejtett kétségbe, hanem inkább az, hogy valamikor a második nap felénél rájöttem, ennél sokkal nagyobb a baj. Hogy már az egész koncepció alapvetően és kétségbeejtően el van hibázva. Egy volt kolléganőm meg is fogalmazta ezt mielőtt a tragikus végkifejlet (tanári fórum) előtt egyéni elhatározással, de közösen léptünk volna le, szerinte ugyanis az a baj ezzel az egésszel, ami itt történik, hogy csak a nevében van benne a toleranciára nevelés. Mert egyébként erről tulajdonképpen szó sincs.

Amikor tavaly nyáron elmentem egy kis alapítvány által szervezett továbbképzésre, még nem tudtam, milyen szerencsés ember vagyok. Most már tudom, hogy a tőlük kapott nézőpont, egyfajta óvatos és rendkívül korrekt történelemszemlélet, életem nagy nyeresége. Ha másért nem is, mégiscsak jó döntés volt eljönni erre a konferenciára. Legalább megtudtam, mi az, amit nem akarok csinálni.

A történelem tudomány, tudom, és mint minden tudomány nagyrészt arról a világról ad képet, amelyben éppen működik. A ma történelemírása a máról szól, a ma vitái, a ma ideológiai megosztottsága tükröződik benne. A világ objektív ruhába öltöztetett szubjektív képe, amely oldaltól, irányzattól, hangsúlyoktól függetlenül egy dologban szomorú módon megegyezik, mégpedig abban, hogy ítél. A történész bírónak szegődik, a kor igazságának bírájává, aki egyes emberek életét értékesebbnek, megvédésre érdemesebbnek tartja, mint másokét. És ez még akkor sem jó, ha természetesen vannak jó és vannak rossz bírák ezen a világon.

Nem kárhoztatok senkit, nem kell félreérteni. Az ember ítéletében nem tud nem szubjektív lenni. A baj az, hogy abban a pillanatban, amikor ez a szubjektivitás álruhát vesz magára, a toleranciának és a kritikus gondolkodásnak búcsút mondhatunk. Nem történelmi igazságokat akarok meghazudtolni, mégis úgy érzem, az a fajta hozzáállás, hogy nekem van igazam, mert ez az objektív igazság és kész, rendkívüli veszélyeket rejt magában, és történelmi távlatokban a bosszún kívül nem tud eredményt felmutatni.

Ha tehetnék valamit, ha rám lenne bízva ez a dolog, én nem tanítanék történelmet az iskolákban, csak történeteket. Pontosabban történeteket mesélnék, mutatnék meg a diákoknak. Azért nem tanítanék történelmet, mert a történelemtanítás rejtetten és erőszakosan szubjektív. Az adott kor igazát egyetemes, leginkább elvont igazságként zászlajára tűző történelemtudományt pedig alig-alig érdekli az ember maga, aki pedig állítólag éppen ennek a tudománynak volna a haszonélvezője.

A történetek esetében viszont, amit hívhatunk mondjuk oral history-nak is, ha az idegen szavak vigasztalnak valakit, egyszerűen nem lehetséges egyik ember életét a másikénál ideológiák, társadalmi objektivitás képében egyénre erőszakolt szubjektív értékítéletek alapján értékesebbnek tartani. A történetek szereplőinek megítélése pusztán tetteik alapján és pusztán abban az adott társadalmi-történelmi kontextusban lehetséges, amikor az megtörtént. A történelmet bármikor, a történeteket soha nem lehet átírni utólag. Az egyszer elmesélt történet ugyanis az marad, ami. Deklaráltan egyszeri és szubjektív.

Való igaz, hogy a történeteket hallgató diákok ítélete nem lesz uniformizálható, a füzetbe a könyv vastagbetűs soraiból nem lesz lemásolható, ellenben minden bizonnyal kényelmetlenül sokféle lesz, és vitákra adhat alkalmat. A kérdés már csak az, vajon nem azt szeretnénk-e igazából a tanítványainknak megmutatni, hogy a tolerancia ott kezdődik, ahol az automatikus reakciók visszaböfögése véget ér, a tanulás pedig ott, ahol az ember szabadon elmondhatja a saját véleményét.

(Az oral history-n nyugvó témamegközelítés szép példájának tartom a Centropa munkáját, és a Shoah Foundation vizuális archívumát is, aminek oktatási célú felhasználásáért sokat tesz a Zachor Alapítvány.)

  

Lefordíthatatlan

Az van, hogy tegnap este kiderült, tulajdonképpen németül is tudok, illetve valószínűleg a németek tudnak énül, mert Emma nicht unerwartet egy olyan német szóval hozakodott elő vacsora közben, ami (ha jól emlékszem) olyasmit jelent, hogy védő burokként körülölel valakit. Pontosabban ez egy főnév, szóval erre a jelenségre magára kell gondolni. Ennyit az én nyelvteremtő géniuszomról. (Meg az emlékezetemről.) Még szerencse, hogy Emma viszont nem felejt el mindent, szóval a kérdéses szó a Geborgenheit. Ezentúl fogom is használni.

Más. Aludni kellene, meg elengedni ezt a jó nap-rossz nap koncepciót. Nem gyilkossági ügyről van szó, hagyjuk már ezeket a zsarukat. Pontosabban persze gyilkosság, öl az idő nap nap után, de elég volna ezt csak megszokni végre. Mindennapi buddhizmusunkat... Jógázni is kellene, de elbliccelem. Mindent elbliccelek majdnem. Na jó, nem.

Nem is emlékszem, mikor volt, hogy nem hajnalban mentem dolgozni. Ha jól átgondolom, a héten minden nap, pedig ennél jobban nem utálok semmit. Ma is korán megyek, de csak azért, mert nem tudom, mikor ügyelek. És ez mind semmi, mert ráadásul még ki is kell öltözni csinosba. Ez orkánban rendkívül praktikus.

Amúgy nincs ellenemre a vihar, mert ilyenkor az embernek kedve támad egy csésze teával takaró alá bújni és olvasni, ami rohadt romantikus, csak hát a valóság meg az, hogy egy hete semmit sem olvastam gyakorlatilag, hogy a meleg teáról meg az ágyba bújásról ne is beszéljek. Érettségi dolgozatokat javítok a kötelezően kijelölt javítóhelyen, ami úgy tragikus, ahogy van, de legalább minden buszmegállótól minimum tíz perc séta, így aztán tegnap egészen konkrétan háromszor áztam rommá, viszont öt órát javítottam, úgyhogy a végére megszáradt a gatyám. Száraz gatyát újra eláztatni tökéletesen - erre is kellene egy lefordíthatatlan szó. Mondjuk japánul.

Ma ünneplünk, holnap utazom. Valószínűleg nem vagyok normális. A hétvége egyetlen előfeltételezett öröme az lesz, hogy találkozom három emberrel, akiket gyakorlatilag egy éve nem láttam. Nem tudom, ezek szerint túl sok barátom nem Pécsett lakik, hogy ilyen ritkán jutunk csak a találkozásig. Viszont legalább annyi önuralmam volt, hogy a pici szabadidőre nem nyolc találkozást beszéltem meg, így legalább hármójukra tisztességes idő és figyelem jut talán. Ezt is úgy tanultam el valakitől, mert ez hasznos tudás, és azt fejezed ki vele a másiknak, hogy fontos annyira, hogy nem kell majd sietni, meg egy következő találkozóra rohanni, hanem rá tudod szánni az időt. Büszke vagyok magamra.

Más nincs. A tegnapi vacsoráról Szilasi könyvével jöttem haza. Legyen már egy kicsi időm olvasni végre.

Welcome to my world

Vigyázat, felnőtt tartalom!

Jó, tudom, most mit vártam? Komolyan mondom, transzplantálni kellene az agyam, de sürgősen. Nem tudom, esetleg ha van valakinek otthon egy használaton kívüli, borsónál picivel nagyobb méretű darabja, az jótékonykodja már nekem át légyszi.
Szóval igen, tudom, én vagyok a hülye, miért nem előbb csináltam ezeket az órákat, miért nem csekkoltam le hétezredszerre is, hogy akkor hogyan és miképp, de az van, hogy édestökmindegy, ha én csinálok valamit ebben az Isten háta mögé száműzött helyen, az sose jókor van, sose alkalmas, és miért pont most, komolyan Biedermann, mér' nem két évvel ezelőtt?
Nem is kellene ezen felhúzni magam nyilván, mert egy pillanatig se meglepő, hogy azon a napon, amikor pont hogy kellene a csoportom, akkor az ő drága tanárnőjük is igényt tart rájuk. Ja hát igen, tényleg megbeszéltük, hogy van nekem ez az izém, ez a gumicicám ezekkel a videós anyagokkal, de biztos azt hitte, majd elmúlik. Mármint hétfőhöz képest ugye, amikor az emlékezetébe véstem, hogy bármilyen kibaszott óráról elvihet akit csak akar azokra a dolgokra, amik neki fontosak, mert neki mindig nagyon fontos dolgai vannak szemben bárki mással ebben az iskolában, csak erről a kettőről kivételesen ne.
Na mit mondott a kis osztályának? Na mit? Természetesen azt, hogy majd ha üzen, akkor tolják le a képüket próbálni. (Próbálni??? Hát nem egy kibaszott Vilijem drámát kell előadni holnap fejből eredeti nyelven, csak fel kell olvasni huszonöt sort egy papírról ünnepi ruciban. Lehidalok.) Röhögtem is óra elején, mert viccesnek találtam az egészet, úgyhogy meg is ijedtek a gyerekek, hogy elment az eszem, de mondtam nekik, hogy ezerszer megbeszéltük a mai napot, biztos csak kiment a tanárnő fejéből. Aztán lássunk csodát, az első órám háromnegyedénél betrappol egy csajszi, hogy akkor most, de azonnal.
Különben alapjáraton nem vagyok egy hülye picsa szerintem, ha megkérnek valamire, igyekszem együttműködni, de ma valahogy megelégeltem, hogy ez a kollegina kiskirálynőt játszik a szemétdombon, úgyhogy mondtam a kislánynak, hogy nem. Szép lassan, tagoltan és a magyarul mondtam neki. Szegény, azt hiszem, csúnyán sokkot kapott, mert sápadtan kitámolygott a teremből. Öt perc múlva visszatért, hogy a tanárnő üzenteti, hogy (ajókurvanyámatszórakozzak) akkor a diákok adják neki a pendrive-okat, majd leviszi, és akkor szünetben legyenek kedvesek lemenni a többiek is.
Mondtam oké, de öt perces a szünet, ne késsenek. Végül is tíz percnél többet nem is késtek, de legalább totál használhatatlanok voltak. Szuper. Ott ült egy csoport kilúgozott agyú gyerek, akik másra se bírtak gondolni összeszorult gyomorral, csak arra, hogy akkor holnap majd előadnak valakiknek valamit.
Nem akarom megkérdőjelezni ennek az egész rendezvénynek a súlyát vagy értelmét, legyen úgy, hogy ez fontos. Nem ezzel van a bajom, hanem azzal, hogy ez a kolléganő mindenen és mindenkin átgázolva érvényesíti az érdekeit. A diákjai ma hiányoztak egy csomó óráról nap közben, amit majd nyilván leigazol nekik, ha valamelyik tanár felháborodik, ha meg nagyon háborgunk, akkor még igazolatlant is kapnak, ahogy évek óta gyakorlat ez. Mossa kezeit, ő nem kért el senkit, nem is érti ... Utálom az ilyen viselkedést.
Biztos a front, Yvette vagy hogy a fenébe hívják ezt a cuki kis ciklont (egész jó kis amerikafílingem van), tehet róla, hogy nyűgös vagyok vagy az is lehet, hogy az feküdte meg a gyomrom, hogy Bridget ma elbeszélgetett velem. Elolvasta az óraterveket, és elérkezettnek látta, hogy ismét morális világítótoronyként utat mutasson nekem az én szellemi éjszakámban. Elmesélte, hogy ám ő látott már túlélőt, és hát hogy én majd az órán arról is beszéljek, hogy ezek az emberek (=zsidók, ezt nem mondja ki soha, még szerencse, hogy nem azt mondja, tudjukkik) egymást is kínozták a táborban, és az az ő túlélő ismerőse is mesélte, hogy amikor elkerültek onnan, akkor Németországban már jó dolguk volt. Szóval, hogy nem minden német volt ám gonosz. Na jó, amikor a Mengele, akiről ám sokan mondják, milyen hihetetlenül jóképű férfi volt, szelektálta őket, és ott kellett állni meztelenül, az tényleg megalázó volt, de hát mit lehet erről mondani, az a túlélő is például, meg a családja is majd mind hazajöttek végül. Na jó a szülők nem, az igaz. Talán ez volt az a pont, ahol leállt az agyműködésem.
Nem tudom, eddig őszintén hittem abban, hogy minden ember képes a gondolkodásra, de a mai napom után komoly kétségeim támadtak. Viszont egyetértek Hannah Arendttel. A gonoszság abszolút banális dolog.
Akkor most előveszek valami alkoholt, és feloldom benne magam.

Köznapok

Köznap van. Ha van olyan, hogy közkatona, akkor lehet olyan is, hogy köznap. Ezek a napok hullanak el először a felejtés csatájában, ezekről beszélünk és gondolkodunk csak számokban, és ritkán, leginkább csak utólag találunk bennük valami említésre méltót.

Pedig váratlan köznapokon, nem tervezett fontos napokon, esik a legtöbb haláleset, köznapokon hagyják el egymást az emberek, köznapokon futnak össze valakivel a buszmegállóban, aki a vállukon zokog, és köznapokon fogannak és születnek az új csecsemők is, bár ez utóbbi napokat később átnevezik. Köznapokon derül ki, hogy rákos vagy nem rákos az ember, hogy jól sikerült-e a vizsgája vagy hogy megbukott, és az emberek köznapokon találják meg és veszítik el egymást. 

A köznapokra az ember általában nem emlékszik pontosan, legfeljebb csak ha születés vagy halál tesz mellé kitörölhetetlen jelet a naptárban. Egy köznap reggelén szinte soha nem lehet tudni, jelentéktelennek marad-e meg a nap vagy később, egy év múlva mondjuk, vastag, vörös filctollal karikázzuk-e a dátumot. 

Köznap van. Csak rakódik rám az idő. Unom.

Pillék

Gyerek lettem megint, mondhatnám józsefattilásan, hogy gyermekké tettél, de nem volna igaz ez így, mert hagytam is magam. Vagy talán akartam is, hogy így legyen. Na mindegy, látszik ez most rajtam, szerintem, mert ma reggel egy csomag állatfigurás háztartási kekszet kaptam ajándékba az egyik tanítványomtól, mondván, rá is van írva, hogy gyerekeknek. 

Hogy összhangba kerüljek magammal, mindenesetre kicsikére vágattam a hajam tegnap. Szeretem így. Nincsenek azok a nagy csigák, viszont rendkívül praktikus, majdnem szivaccsal is lehet hajat mosni. (Na ez talán egy kicsit azért túlzás, mert az egyik fele picit hosszabb, ott mondjuk szerintem megvan az 7-8 centi is az ellenoldali kettőhöz képest.) Fejsimogatós napnak nézek elébe, azt hiszem.

Más. El vagyok havazva, de legalább nem is végzem hatékonyan a munkám. Disaster 2in1. Holnap letanítom a fejlesztett tananyagom egyik részét, de ma a biztonság kedvéért otthon hagytam a képfájlokat, amik kellenek hozzá. Sebaj, majd megoldom ezt is. 

Egyébként az elmúlt napokban nem olvastam gyakorlatilag semmit pár emelt szintes szövegalkotási dolgozaton kívül, attól meg megsemmisült a teljes bal agyféltekém. Még jó, hogy este Emmával és TSB-vel Gyémánt Kört tartottunk, ahol mély filozófiai kérdések még véletlenül sem kerültek szóba (köszönöm szépen!), ellenben a magánéletem nyilván igen. Jobb is volt, hogy gondolkodásra képtelen állapotban voltam. 

Más nincs, meghalni sincs időm, de adóbevallást fogok csinálni, meg hasonló szarságok. A dolgozatok kupacai meg csak nőnek az asztalomon, az asztalom mellett és a hátizsákomban. Lehetne egy minitűzvész mondjuk. 

Ma ebéd Mihályékkal, holnap agybaj, csütörtökön vacsoracsata, pénteken Bori szülinapja, szombaton és vasárnap Budapest. Jógázni kellene, de képtelen vagyok ellazulni. Most azt a dalt kellene megtalálnom ide illusztrációnak, amiben a nő azt énekli, hogy "my baby went away over the sea", de nem találom. Ez van. Távozzon tőlem a félelem.

A lejátszóra felraktam Tor Drum Therapy című albumát. Örvendjünk.

Könnyű szeretni

Alternatív listába fogtam valamikor múlt héten, mert egyrészt meguntam a háttértáron lakó, sokszor látott filmeket, másrészt meg tényleg szerettem volna olyasmit is nézni, ami túlmutat azon a kényelmes, már majdnem érdekes, de lássuk be nem túl izgalmas átlagfilmen, amiket manapság produkál a filmipar, de még az általam ismert és elismert rendezők nem túl meglepő filmjein is. A listáért köszönet Gofrinak, majd megkeresem a linket, és akkor ideteszem persze.
Múlt héten már megnéztem egy filmet a listáról, de azt még emésztenem kell egy darabig, úgyhogy arról most nem mondok semmit. Mondok viszont ezt-azt a tegnap látott darabról. Az Electrick Children (béna magyar fordításban: A szeplőtelen fogantatás) ugyanis annyira kellemesen meglepett, hogy nem állom meg szó nélkül a dolgot.
Rebecca Thomas első nagyjátékfilmes rendezése igazán üdítő színfolt a filmes palettán. Hol is kezdjem? Van egy igencsak eredeti, szinte bizarr történet, melyben Rachel (a nagyszerű Julia Gardner), a mormon kisközösségben élő kamaszlány (saját bevallása szerint legalábbis) teherbe esik egy magnókazettán hallott zeneszámtól. Őszintén hiszi, hogy szeplőtelen fogantatás történt, és az Úr gyermekét hordja a szíve alatt.
Amikor kiderül, hogy bár a közösség nincs híján a hitnek, egyedüli megoldásnak egy gyors kényszerházasságot tudnak csak elképzelni, Rachel lelép a családi furgonnal, és elindul világgá, hogy megkeresse a kék kazettán hallott férfit. Addig-addig megy, míg sok kaland után meg is találja a fickót, aki egyébként a vér szerinti apja, találkozik Clyde-dal (Rory Culkin), aki egy helyes kis indie zenész, megismerkedik Las Vegas különös világával, megkóstolja a pizzát, de leginkább csak rácsodálkozik az őt körülvevő valóságra. A történet végét nem mesélem el, de maradjunk annyiban, hogy érdemes kivárni a fordulatos cselekmény utolsó perceit is, még akkor is, ha minden kérdésünkre valószínűleg nem kapunk választ.
A film nagyszerűsége, szerintem legalábbis, abban áll, hogy a kiváló forgatókönyv miatt képes hagyományos, szépen fényképezett jelenetekben a világ sokszínűségéről, összetettségéről, kaotikus voltáról a ma emberének egzisztencialista kétségei mellett szólni. Örvendetes módon az Electrick Children úgy abszurd, hogy közben nem érezzük magunkat kényelmetlenül ebben az abszurditásban, hogy könnyen belátja a néző, igen, az élet ilyen, megmagyarázhatatlan fordulatokkal, minitragédiákkal és minicsodákkal teli, ahol a legváratlanabb pillanatokban csúszik ki az ember lába alól a talaj, de ahol ugyanilyen váratlanul találunk támogatásra is.
Nekem nagyon könnyen szerethető film lett Thomas rendezése, mert valóban egyszerre mutatja a modern ember bizonytalan létélményét és a kamasz őszinte rácsodálkozását a világra. Teszi ezt mégpedig úgy, hogy különösebb erőfeszítés nélkül kerüli az általánosítás ronda csapdáit, a kísérleti filmek gyakori túlabszurdizáló történetvezetését, és a ma filmrendezőinek istenpozícióját.
Ez a film azt meséli el nekünk, hogy a világ érthetetlen, hogy a legtöbb embernek fogalma sincs, mit keres és hol van a helye ebben a világban, de azért megyünk, tesszük a dolgunk, próbálkozunk és szeretünk. Mert bármi is történjék velünk, a szeretet mégiscsak nagyjából az egyetlen értelmes dolog, amit az ember ebben az életben tehet.
Az egyik legkedvesebb film, amit az elmúlt hónapokban láttam. És még a zenéje is kiváló.

Mindig

Jó, mély levegő, megyünk tovább. Mindig ugyanaz, mindig az üresség párnahuzata, amit nekünk kell kitölteni, legtöbbször toll helyett kukoricaszárral. Kívülről hasonlítson.
A csendes napok után zajosak, túlterheltek,  feszültek következnek. De ez is mindig ilyen, szabadon választható, ki mi alá ássa el magát, meg a megoldatlan problémáit a hétköznapokban.
Sok munka lett, mintha teremne vagy mi a rosseb, munkamezőn, munkafán, primőr munka, tessék csak, friss, szabadföldi vagy fóliás, végül mindegy.
Érettségi dolgozatokat javítok emelt szinten. Tegnap a kezeim közt vérzett el egy vizsgázó a hülye hallott szöveg értés vizsgarész miatt. Semmit nem tudtam tenni érte, és úgy éreztem, ha azonnal nem jutok pálinkához, belehalok. Aztán nem jutottam pálinkához, és nem haltam bele. Az embernek néha az az érzése, hogy olyan sokszor élte már túl önmagát indokolatlanul, hogy ez a minden már rég nem is vele történik, és hogy egy félreértés miatt talán valaki más elcseszett életét is neki kell végigélni.
Este hullafáradtan még feltöltöttem az iskola kulturális műsorának képeit a netre. Szerintem meglepően jó volt a műsor, de én az osztályok közös szerepléseinek örültem a legjobban, no meg annak, hogy az egyik cigány tanítványunk egy kis tánccsoporttal lépett fel. Öröm volt nézni őket.
Az persze elgondolkodtató, hogy Bridget még véletlenül sem jött el a műsorra. Úgy fest, a művészeti nevelést leszarja vagy is lehet, hogy vírusfertőzése lett. Vagy leesett a feje, de nem halt meg. Manapság bármi megtörténhet.
Jövő héten megint érettségi dolgozatokat fogok javítani orrvérzésig, esténként pedig baráti társasággal próbálom, ha nem is a májam, legalább a lelkem kúrálni. Aztán a hétvégi pihenés jegyében szombat-vasárnap Budapesten konferencia. Majd szervezek valami magánt is az egyelőre valóban tragikusnak tűnő program mellé.
Más nincs, legyen már nyár, éljek boldogan vagy költözzek egy világvégi kunyhóba. A Gitten van egy kis kedvcsináló a Szabó Balázs Bandája új cédéjéhez. Hallgassa mindenki.
Ja igen, és az is van még, hogy gyűlölöm az egynapos hétvégéket, ellenben szeretnék egyszer egy olyat, hogy csak fekszem hason két napig, süt rám a nap, én meg olvasok. Tudom, menjek a fenébe. Esetleg a következő életemben. (Csak akkor szívom meg, ha hangyaként születek újjá. Egyáltalán olvasnak a hangyák?)

Szeszil, Mangó meg én

Valószínűleg egy fotó kellene most ide, esetleg egy rajz, amin Szeszil, Mangó és én lennénk rajta, meg ötszáz bakelit, egy használhatatlan dugóhúzó, egy teli hamutartó, meg egy számomra ismeretlen étel, amit este tízkor eszünk, és persze az is, hogy Mangó az ölembe telepszik, Szeszil meg vigyorog és mesél, na meg fogja a fejét, amikor engem hallgat, és ezen a képen még annak is rajta kellene lenni, ahogy a vörös haja repkedett az éjszakában. Kár, hogy nincs ilyen kép.
Tegnap kiszámoltuk, nagyjából tizenkét éve ismerjük egymást. Nem kevés idő. Szeszilt egy rövid ideig tanítottam abban a múltban, amikor valami cégnél dolgozott, férjnél volt, és bár hihetetlenül fiatal volt még, nagyon konkrét elképzelése volt egy olyan életről, ami végül nem valósult meg, de ami helyett lett egy nehezebb, egy megküzdöttebb, de sokkal inkább neki való. Az órák egy idő után cigizésbe és beszélgetésbe fulladtak, úgyhogy nem hívtuk őket többé órának, magunkat meg tanártanítványnak. Így is születhetnek barátságok.
Ez volt az egyik tegnap esti zene.

Ellenoldali világok

Te mélykék, moccanatlan felszínű tó vagy, én beléd ömlő, zajos patak. Tengerszem, így hívják talán azokat a kristálytiszta, hidegvízű tavakat odafönt a hegyekben, amelyekben az ég tükröződik vissza. Isten borotválkozótükrei. Ez jutott rólad eszembe tegnap.
Engem meglepett, milyen vonzó tud lenni a mozdulatlanság. Talán nem is ellenpontra gondolok, amikor erről beszélek, inkább szépen faragott öntőformára. Én olvadt fémként töltelek ki, te pedig hűvös formaként ölelsz körbe. Öröm, ha nem kell tovább rohanni egy kis ideig. Öröm formára találni.
Keleten az ellentétek összetartozását jin-jangként ábrázolják, én kettőnkre gondolok, az összetartozásnak erre a furcsa dinamikájára, a megtapasztalt, kétszemélyes, gravitációs erőtérre. A vonzás misztériumára.
Van, amit se a matematika, se a fizika nem magyaráz meg, és van, amit mi sem. Se kérdés nincs, se válasz, csak az ellentmondásban megtalált végtelen maga. Ellenoldali világok ezek: te vagy a békés, megcsendesült én, én vagyok a nyugtalan, lázadó te.
Van, ami akkor is összetartozik ebben a világban, ha Isten bölcs előrelátással szétválasztotta azt.

Ad astram

Most fogja meg vagy most engedi el

kezem az Isten? 

(Zelk Zoltán)

Az elmúlt két napban kétszer kérdezték tőlem ugyanazt. Merre tartasz? - kérdezte tőlem kedden Isten Mózes vándorlástörténetének előadása közben. Quo vadis? - kérdezte tegnap egy férfi, aki fontos nekem. Érdekes egybeesés, de nyilván nem véletlen, mit hall meg az ember a hozzá intézett kérdésekből.

Merre tartok? Nem tudom. 

Sokféle történet van az ember életében.Vannak történetek, melyeknek az elején tudjuk a végét. Vannak olyanok, amelyeknek igazából nem is lesz vége. És van a Történet, az enyém, aminek a végét persze tudom, de az oda vezető utat előre nem látom.

Merre tartasz? Ki fogja a kezed az úton? - kérdezte Isten. Merre tartasz? - kérdezte a férfi, miközben fogta a kezem. 

Tényleg nem tudom. Szeretnék mindkettőjüknek valami egyszerű és szép választ adni, de most nem látom a történet végét. Nem tudom, jobb volna-e, ha látnám, ha tudnám, ki fogja a kezem, Isten vagy ember, esetleg választásra kényszerülök majd, és döntenem kell, Istent vagy egy embert választok majd az útra. 

Az élet vándorlás, de a kezemben lévő térképen számtalan út van, szertefutó tintavonalak, feketék, vörösek, a sors érhálózata. Kis és nagy vérkör, szívbillentyűk, hol lassan csordogáló, félig alvadt, hol esztelenül rohanó, oxigénnel teli vérpatakok.  

Merre tartok? Ki fogja és ki engedi el a kezem holnap? Nem tudom, - válaszoltam Istennek. Nem tudom, - válaszoltam a férfinak. - Talán a csillagokba.

Reggel

Na most az van, hogy ilyen reggelek is vannak. Mondjuk nem sok, de ma legyen az, hogy zárójelbe tesszük a számokat. Hadd pihenjenek azok a prímek.

Ritmus

Előbb-utóbb mindent pótlok. Megírom, lefordítom, megvágom, leadom, kijavítom. Tényleg.
A mai napot (meg még kettőt) erre a ritmusra, ha kérhetem.
Majd jövök.

A fákról meg a várakozásról

Fává nőtt bennem a türelmetlenség. Egészen kicsi mag volt, hetekig nem csinált semmit, aztán egy hónapja kihajtott, és azóta csak nő és terebélyesedik. Nem csemete már, nem erőtlen a törzse, lombja van, madarak fészkeltek bele, sün lakik alatta.
Ma kimegyek az erdőbe, és megnézem a testvéreit. A sok türelmetlenség-, meg várakozásfát. És ha lehet, de nem biztos, hogy lehet, ott hagyom velük az enyémet egy időre, mert már nem fér el mellettem.

Vadludakkal

Nem hasonlítok anyámra. Olyannyira nem, hogy amikor kamasz voltam, és igazán, mélyen és őszintén gyűlöltem, arra gondoltam, talán örökbe fogadtak, ez egy fatális véletlen, nem ide tartozom, ez nem az én családom. Az elméletemnek csak az volt  rákfenéje, hogy egyébkén kiköpött úgy festettem, mint apám.
Azt hiszem, gyerekkoromban nekem anyám sok volt és kevés egyszerre. Sok volt a hangossága, túl sok volt benne az élet, túl színes az égszínkék szemhéja, túl vörös a rúzs a száján, és egyáltalán túlzottan is nő volt. Másrészt viszont kevés is volt, ritkán érdekelte, mit gondolok, na jó, soha nem érdekelte, mit gondolok, utált vasalni, és imádta a kurva szőnyegrojtokat fésülgetni, meg a padlót suvickolni.
Azt én már kamasz koromban jól láttam, hogy nekünk kettőnknek, bár mindketten nők vagyunk, egészen máshol vannak a preferenciáink. Neki valahol kívül, a ruhákban, a tökéletes sminkben, a kifogástalanul tiszta magassarkú cipőben és a rendezett frizurában, nekem meg belül, egy anyám világához nem illeszkedő világban. Ennek megfelelően igazítottam a kamaszkori lázadást is. Ittam, cigiztem, olvastam. Az ember pontosan tudja, mivel bántja meg legjobban azt, aki szereti. Apámat csendesen szórakoztatta a dolog, azt hiszem. Ivott, cigizett és olvasott.
Egyszer rájöttem, hogy anyám megcsalja apámat. Ez sem tett jót az anya-lánya kapcsolatnak. Arra, hogy apám megcsalja anyámat, sosem jöttem rá, de hát a dolgok elég ritkán azok, amiknek elképzeljük őket, úgyhogy néha talán apámra is kellett volna haragudni. Már mindegy, halottakra nem lehet haragudni.
Ez most nem valami drámai coming out, egyszerűen csak le akartam írni, hogy már nem haragszom anyámra egy ideje. Nem tudom pontosan, mikor változott ez meg közöttünk, de megváltozott. Talán apám halála óta jobban megismertem, talán jobban a színes felszín mögé látok.
Anyám nem könnyű asszony: hirtelen haragú, sokszor hisztérikusan reagál, ha bizonytalan, és továbbra sem olvas. Másrészt viszont kiderült róla, hogy egy rendkívül érzékeny és buddhistákat meghazudtoló módon bölcs nő, akiben van valami nagyon mélyről jövő, ősi energia, életforrás. Nehéz elmagyarázni. Természetesen van rajta egy on/off szeretekapcsoló is. Ha ON, akkor mindegy, mit csinál az ember, feltétlen, kérdések nélküli, odaadó szeretet a válasz. Az is lehet, hogy minden anyán van egy ilyen kapcsoló, nem tudom. Ezt az ember magáról például nem tudja.
Sok éven keresztül azt gondoltam, majd egyszer, amikor öreg leszek és bölcs, meg fogom bocsátani anyámnak azt a sok rosszat, amit ellenem tett. Az érzelmi zsarolásait, az önzését, a szépségét, az indulatait, hogy tönkretette apámat, és hogy apámmal ellentétben ő él. Aztán valamikor elkopott a miért.
Már nem hiszem, hogy meg lehetne vagy meg kellene bocsátanom neki bármit. Az embernek nincs se megbocsátási lehetősége, se megbocsátási kötelezettsége a szülei iránt. Az élet az csak élet. Megbocsáthatatlanul valóságos.
Mióta apám meghalt, megtanultam anyámat is látni, és megtanultam szeretni benne az embert, aki önmaga. Nehéz ezt kimondani, mert nagyon hiányzik apám, de talán jobb, hogy anyám maradt velünk tovább. Ha fordítva alakul, talán sosem tanulom meg, hogyan kell őt szeretni.
Nem, nem látom hibátlannak. Idegesítően sokat beszél, borzalmasan naiv politikai elképzelései vannak, és elég szörnyű emberekkel barátkozik, de közben meg tényleg csodálom, mert úgy szereti az életet, ahogy én soha nem tudtam, és már soha nem is fogom tudni.

A hatodik

Semmi nincs. Semmi sincs. Az improduktivitás régen áldás volt, ma átok. Ma áldás, holnap átok. (Befogjátok a szátok.)
Szeretnék csinálni valamit, ami egyenlőségjelet tesz a semmi és közém. Feloldódásra, megbékélésre gondolok, édes semmittevésre, de hiába, óránként alszom el. Súlyos, nehéz, néma álmok között akad el a lábam. Ez egy erdő, mondom magamnak, és tényleg az, csak nem ismerem fel a fákat. Arra a török filmre gondolok, amiben alig beszéltek, és arra is, hogy így fogok meghalni, egy zuhanás után, a hátamon fekve. Savászana. Érzem, hol törött a gerincem, és ha nem akarom, nem fáj. Ha nem mozdulok, nem fáj.
Tényleg nem csinálok semmit, csak kár, hogy még gondolok arra, kellene. Azt szeretném, ha nem is gondolnék. Ha természetemből adódna a semmi. Ha a pórusaimból szivárogna elő, és betöltené a teret körülöttem, és akkor én lennék a tér is körülöttem, és nem lennék idegen magamnak, nem érezném, milyen más vagyok, mint a mindenség.
Nem akarok kilógni, nem akarok különbözni senkitől és semmitől. Tőled sem. Azt akarom, hogy egészen közel gyere hozzám, hogy egészen közel tudjalak engedni magamhoz. Nem akarok határt közöttünk. Egy sejtnyit sem.

Más. Tömegiszonyom van. El akartam menni a fesztiválra, öt perc gyalog, de képtelen voltam. Fizikai rosszullét fog el, ha a tömegre gondolok. Semmit nem néztem meg, és semmit nem hallgattam meg. Ez így legalább igazságos. Nem akarok zajt magam körül. A semmit akarom magam köré. A semmi sötétkék, éjszakai köpenyét, a csillagok Úrfelmutatását, az áldozathozatalt, a testemet és a véremet, hitem szent titkait szép sorban megfeszítve. Halálomat hirdetem, Uram.

Egészen más. Tényleg. Voltam moziban, és láttam egy jó filmet. Talán majd írok róla egyszer. Férfiakról szólt egyébként, meg az érintésről. Zseniális volt John Torturro, és zseniális volt a zenéje is.

Más nincs. Harry borzalmas, csúnyább mint valaha, és már hasist is szív. Mégis tetszik. A nők rendkívül merészek tudnak lenni, ha olvasásról meg fantáziálásról van szó.

Májusegy

Májusegy. Énekszó és táncköszöncse. Mentem a Nagy Lajos Királyon, sehol egy felvonuló, az autóban viszont a full nyűgös család, és komolyan hiányérzetem volt - se tribün, se zászlók, se virsli, se sör. Hiába értem, hogy micsoda baromság volt a felvonulás, akkor is bájos, napsütötte emlékeim vannak erről az ünnepről.  Kedélyes kocsma brigádgyűléssel és fehér-piros kockás viaszosvászon terítővel, lufi, meggymárka, naposcsibe a markomban. A csibe a nagyanyámig jutott az Anna utcában, de estére megdöglött. Az ember néha megfojtja, akit szeret.
Felvonulás híján, mit lehet tenni, kivonul ilyenkor az ember a természetbe aka kert. Mi a hagyományoknak megfelelően apósomékhoz falura. Sör, fehér-piros kockás viaszosvászon, tollas, szellőrózsa, kisgyerekek, tárcsahús. Míg a nők mosogatnak, mindenki más alszik. Boldog, csendes, magát emésztő májusegy. A vége kísérleti fotózás, beesési szögek tanulmányozása, unaloműzés. Végül még azt is hagyom, hogy a sógorom is fotózzon, pedig nem szeretem magam két dimenzióban. Én minimum háromdés vagyok, de inkább négy. Jobb az önarckép, még ha azért az egy nehéz ügy, és tükröződő felület szükségeltetik hozzá. Mindenesetre egy Rollieflexre, meg ezüstkolloidra vágyom.
Más nincs. Az estét Harryvel töltöttem, aki hiába drogozik, mégis vonzó. Érdekes, az ember a könyvkarakterekkel milyen szívet melengetően tökéletes párkapcsolatot tud kialakítani. Majd ezt vegyem a szívemre valamikor.

Marla és én

Felnőtt tartalom!

Van egy kép. Nem szoktam vele álmodni, de gondolok rá, és ez talán nem jó. Arra gondolok, ha hirtelen megszűnne körülöttem a légnyomás, a testem ezermillió darabra robbanna szét. Repülnének a sejtjeim, csillogó, színes kristályok ezer felé, már nem lehetne látni többé, melyik honnan való: a gerincvelőmből érkezik-e, a nyaki verőereimből vagy a szemgolyómból. Szupernóva-robbanásnak képzelem.
Egyébként mostanában ritkán álmodom, de ha mégis, az álmaim szereplői némák maradnak. Pontosabban én nem hallom, mit mondanak, de nem tudom, ez az én hibám-e vagy az övék. Adnak-e valahol álmokhoz hallókészüléket? Vagy álmomban sincs légnyomás, azért nem terjed a hang.
Azért érdekes, ahogy nekitámaszkodom a világnak, a világ meg nekem. A bőröm határőrizeti szerv. Jó napot kívánok, az útleveleket kérem. A bőr fontosabb, mint gondolnád.
Négy nap semmi van most. Ha rajtam múlna, egész nap pizsamában olvasnék, és reménykednék, hogy igazából az egyik néma álmomban élek, ahol senki nem szól egy szót sem. Nem akarom, hogy hozzám szóljanak, és ha az ember olvas, akkor kevésbé valószínű, hogy szólnak hozzá, és ha nem szólnak hozzá, akkor nem kell kiabálni. Csendben gyűlölni jobb.

Más. Tegnap ballagás volt, meg is hatódtam, mert ilyen vagyok. Könnyen sírok. Azért azt nagy büszkeséggel osztom meg, hogy az iskola négy kitüntetett diákja közül három az én csoportomba járt. Ez jó hír. Mármint nekem jó hír, mert ilyen tehetséges embereket taníthattam. Ballagás után szelíd pezsgőzésbe fogtunk, ahol bátorkodtam megjegyezni Bridgetnek, hogy kibaszott hosszú volt a beszéde, de azt mondta, ezt így kell. Azt nem mondtam neki, hogy ráadásul kurvára semmi értelme nem volt, mert az egyedül összefüggő és értelmes rész, amit a Wikipédiáról másolt ki, az pont valami olyasmiről szólt, hogy milyen klassz, hogy van óra, mert hogy a haladás, meg a nyugati ember győzelme önmaga felett, hát nem, drága, rohadtul egy átok az óra, Sándornak igaza van, nyomorúságos az életünk miatta. Aki nem hiszi olvasson többet. Na jó a beszéd többi része legalább teljesen összefüggéstelen volt. Mindegy, az orra alá toltam pár papírt, eméssze, meg kicsikartam belőle egy szóbeli engedélyt, hogy pályázhassak Jeruzsálembe.
Később találkoztunk Mihállyal, de megint rohant, viszont azt ígérte, jövő kedden főz nekünk ebédet. Jó lesz. Drága biológus barátunkkal is összefutottunk véletlenül, azzal, akitől hivatalosan is el vagyunk tiltva, és most úgy tűnik, van remény, hogy nyíltan kávézhassunk vele. Hiányzik ő is, Mihály meg végképp. Nem jól van ez a világ összerakva, mondta TSB tegnap és igaza van.

Más. Tegnap nevet változtattam, csak még nem dőlt el teljesen mire. (Mondjuk már az sem mindig világos, miről.) Biedermann Izabella aka Izabella Jones-ról némi tipródás után Izabella Singerre vagy Marla Biedermann-Jonesra készülök magyarosítani. Az egész az iskolaudvaron kezdődött Bridget beszéde közben, amikor odajött hozzám az egyik kedves tanítványom, és odasúgta nekem: "Tanárnő, maga kiköpött Marla Singer. És ez most bók volt." Szóval lesz új nevem, csak még nem tudjuk, mi.

Más nincs, megint a kanapén aludtam, de kezdem megszeretni. Igaz, reggel néhány pillanatig nem tudtam, hol vagyok, de aztán beugrott.  A hosszú hétvégén mindenesetre elutazom Hong-Kongba Harry miatt. Ott majd kiegyenlítődik a légnyomás, a testemből pánikszerűen szabaduló sejtek pedig talán visszatalálnak a helyükre.

Ez van. Nem férek a bőrömbe.