Esőnap

Nincs kedvem semmihez, csak ágyban szeretnék maradni egy bögre kávéval meg a könyvemmel. Régen ez olyan jól ment, tényleg. Néztem a nappaliból ki a fenyőfákra,  pirítottam egy bagelt, és délig mezítláb járkáltam a házban, pizsamában, könyvvel a kézben.
Tudom, az egy másik nappali volt egy másik országban, egy egészen más földrészen, ott fákra nézett a hátsó ablak is a mosogató fölött, és bár ott is szomorú voltam, ha esett, az egy másik, egy nyugodtabb szomorúság volt.
Az elmúlt napokban, főleg az eső illata miatt, visszatalált a szívem oda, ahol egyébként idegen vagyok. Vissza a ház mögötti deckhez, az iskolai büfé vaníliás kávéillatához, Lily kezének fertőtlenítőszagához, meg a kanapé idegenül is ismerős bőrének érintéséhez.
Ma reggel ott kellene lennem azon a másik földrészen, mert amikor esik, odatartozom.
Amúgy meg a fene megesz, hogy megszerezzem ezt a lemezt, de hiába.

Monszun

Na igen, átevezni. Valahonnan valahova. A fényből a sötétbe, a reggelből az estébe, a nyárból a télbe, a szabadságból a börtönbe. Vagy vissza. Ne nyavalyogjak már annyit. Legyen jövőképem.

Most a dátum miatt, meg egyébként is azon gondolkodtam, hogy kell-e felejteni. Nem tudom. A nemfelejtés arrogáns, a felejtés meg lemondás, mert ha felejt az ember, akkor mindent felejt, a vidámságot is, meg a gyengédséget is, nem csak a sírást, meg a nyomorúságot. Kellene egy emlékválogató. Olyasmire gondolok, mint régen a konzervgyárban a lyukas lemez, aminek a réseibe méret szerint potyogtak az uborkák. Akkor az emlékeknek meg az álmoknak (mert az álmok olyan emlékfélék) lennének ilyen előre kialakított rései, ahova beleeshetnének, és  akkor végre szét lennének válogatva méret és alak szerint. Egy vödör ronda, göcsörtös nemsikerülemlék, egy lavórnyi bántásemlék, egy kisebb, de zománcos lavórnyi betegségemlék (ezek bizonytalan, epeszínű, zselés állagú emlékek), és persze lenne egy nagy lábas nevetésemlék, egy porcelántálnyi (virágmintás) boldogóraemlék, egy kisebb tálnyi Istenemlék, a szerelememlékek meg mind külön csészékbe, mind egy kicsit más alakú és más színű. Ha így lehetne, csak a rondaemléket kellene elfelejteni. Igaz, annak meg nem sok értelme volna, mert akkor meg az ember mással se töltené az idejét, csak azon szorongana, nehogy véletlenül rossz edényt öntsön ki.

Más. Tegnap megjött az őszi monszun, de ez most jó. Végre olyan szeptemberi, olyan jólesően szomorú, mint egy nagybeteg halála. Megváltás nekünk az ősz. Mondjuk nem tudom, ki az a mi, akiknek, de az is mindegy, mert tegnap még megértő is voltam egy kollégámmal. Erre majd a későbbiekben figyeljek oda.

Más nincs, a hétvégét, meg a végleges órarendet várom. Utóbbit Godotnak neveztem el.

Primavera

Egy végrehajtatott - maradt kilencvenkilenc. Nem volt egy ilyen német sláger valamikor ezer éve? 99 luftballon. Nézem a berlini programot, az egy hét alatt konkrétan egy szabad este van. Jó, mégis mire gondoltam? Nem szórakozni megyek. Majd hajnalban fotózom: Berlin, drágám, nyissa ki a szemét, legyen szíves.

Az az érdekes, hogy két napja mindenféle bizarr dolgokat álmodom. De tényleg. rendkívül megnyugtató, ám bizarr dolgokat, mégsem emlékszem semmire. Kérek szépen egy álomfelvevőt.

Van ez a Monteverdi madrigál, amibe beleszerettem egy éve. Nekem ez annyira a tavasz maga, hogy képtelen vagyok megunni. A dal Ottavio Rinuccini szonettjére íródott, és a tavaszhozó nyugati szelet dicséri. (Bővebben itt lehet olvasni egy kicsit angolul.) 

Más nincs. Tegnap megtanítottam az egyik csoportomban, mi az a burka, ma megtanítom nekik, ki volt Rumi. Délután pedig elmegyek az aranykezű masszőrhöz, ahol előmelegített ágy vár. Kell ennél több? Persze kell, de aki a kicsit nem becsüli ...

Térj vissza, ó, Zefír, és gyengéd mozdulataiddal töltsd meg a levegőt. Lefordítom: legyen tavasz most már, de tényleg, mert ez az, amit igazán szeretnék. Még a Black Rose-nál is jobban.

És igen, jól látjuk, színes kép van a bejegyzés elején. Mit csináljak? Az élet utat tör magának.

Inter

Vannak napok, amikor nem értek semmit.
Második napja esik - egy nimbostratus ül a nyakunkon, és nem mozdul. Nem tudom, honnan jött, de hogy nem akar menni sehova, az biztos. Én úgy vagyok ezzel, hogy nem hívok se felhőt, se embert, de ha megérkezik, nem kergetem el. Végeredményben a szeretet is csak egy abszurd dráma.
Nem vagyok szinkronban. Mármint én és az idő nem vagyunk szinkronban. Általában öt, esetleg tíz percet sietek, mondta is annak idején Louise, hogy ennek nem lesz jó vége, most meg, tegnap mármint, húsz percet késtem. Gondolom, ennek se nagyon lesz jó vége, bár ezt most nem mondja nekem senki, ezt magamnak mondom. És átállítom az órám már megint.
Az óráim, ki tudja miért, mindig a saját időmet mutatják, így aztán nem is bírják sokáig velem. Volt egy kiváló órám, pontosabban nem az enyém volt, de megtalált magának, akivel hosszú évekig bírtuk elviselni egymást. Aztán egy napon millió szilánkra robbant a számlapot takaró kristályüveg. Sosem lehetett pótolni se az üveget, se az órát. Halott idő.
Nehéz önmagam a világhoz igazítani, és nem is vagyok benne biztos, hogy kell. Élhetnék az időn kívül is. Interdimenzionalitásként, két lét között, ahol nem a föld és nem az ég, hanem a saját sejtjeim szívritmusához igazodna a mindenség. A lassú perceimhez igazítanám a gesztenyefák levelein keresztül szűrődő délutáni napsütést, az esti fényeket a város felett, a simogatást, a teraszt, Isten délutáni menyasszonyfátylait, a cirrusokat, és néhány reggelt. A gyorsakhoz a mozdulatlan stratusok minden fajtáját, a kedvetlenséged, a dühöd, és persze a hajnali hideg ködöt. Most ezzel próbálkozom.
Nem tudok lépést tartani a világgal, nem is értek belőle semmit, ezért mostantól fordítva kell lennie  mindennek. A világnak kell igazodni hozzám.

Hideg

Hideg lett. Mondhatnám, hogy hidegen fújnak a szelek, és talán azt is, hogy ezek nem jót jelentenek, már csak így a Muzsikás felejthetetlen sorait előbányászva az emlékezetből, de nem mondanék igazat. Persze itt most igazságok vannak, meg hazugságok vannak, szépen eltöltve az időt egymás mellett ebben a nagy magyar etikai társbérletben. Ezt most zárójelbe tettem. A magyart mármint.
Hideg lett, és úgy érzem, pillanatnyi nyugalmam nincs, mert szinte állandóan dolgozom. Ez egy részigazság nyilván, a szubjektum tolja magát előtérbe, hiszen nem dolgozom állandóan, csak sokat. Sok órám van az iskolában és egyébként is, de hogy ez sem elég, mind a főnököm, mind én magam generálok mellé feladatkupacokat, mely mögül ugyan az esti társasági programok kellemes reneszánsz várként emelkednek ki, de hát oda is csak fel kell mászni, és onnan is csak le kell jönni.
Tegnapelőtt filmklub volt nálunk, egy rendkívül nyomasztó Bergman tévéfilmet néztünk meg, a Rítust. Azt hiszem, pont az volt a bajom vele, a többieknek is, hogy tényleg egyetlen pozitív szereplője, pillanata nem volt a történetnek, és talán ez ilyen mindennapokkal a hátunk mögött most egy kicsit sok(k) volt. Ilyet látunk magunk körül nap mint nap. Lehet, hogy Erlend Loe Doppler című regényével is ez volt a bajom. Ez a túlzottan is ismerős, iróniájában túlzottan is a mindennapjaimra hajazó hideg történet szórakoztatás helyett inkább csak felbosszantott. (Amúgy a stílusa sem tetszett, de ez privát ügy.)
Holnap rendhagyó irodalomóra lesz a szomszéd könyvtárban Grecsó Krisztiánnal, Karinthy Mártonnal, Erdős Virággal és Háy Jánossal. Kíváncsi vagyok rájuk. Aztán hétvégén szülinapot ünneplünk majd, jövő szerdán pedig megint elutazom. Rajtam van ez az utazás dolog. Úgy látszik, tényleg meg volt az írva, hogy ne nyerjek a jeruzsálemi pályázaton, mert most mehetek helyette Veronába, és pályázhatok egy amszterdami konferenciára is. Egészen jó ez így. (Veronában meleg van, ugye? Remélem.)
Más nincs. Illetve sok minden van, de ezek többsége problémamegoldás, meg privát szomorúság, másik része viszont nem publikálható privát öröm. Röviden: élek.
Amúgy hideg lett. Szerintem ez nem jelent semmit, de tény.
Off: A jobb sávba zenelejátszó érkezett. Nigel Kennedy East Meets East című lemezét tessék hallgatni, mert csodaszép. Én szóltam.