Inter

Vannak napok, amikor nem értek semmit.
Második napja esik - egy nimbostratus ül a nyakunkon, és nem mozdul. Nem tudom, honnan jött, de hogy nem akar menni sehova, az biztos. Én úgy vagyok ezzel, hogy nem hívok se felhőt, se embert, de ha megérkezik, nem kergetem el. Végeredményben a szeretet is csak egy abszurd dráma.
Nem vagyok szinkronban. Mármint én és az idő nem vagyunk szinkronban. Általában öt, esetleg tíz percet sietek, mondta is annak idején Louise, hogy ennek nem lesz jó vége, most meg, tegnap mármint, húsz percet késtem. Gondolom, ennek se nagyon lesz jó vége, bár ezt most nem mondja nekem senki, ezt magamnak mondom. És átállítom az órám már megint.
Az óráim, ki tudja miért, mindig a saját időmet mutatják, így aztán nem is bírják sokáig velem. Volt egy kiváló órám, pontosabban nem az enyém volt, de megtalált magának, akivel hosszú évekig bírtuk elviselni egymást. Aztán egy napon millió szilánkra robbant a számlapot takaró kristályüveg. Sosem lehetett pótolni se az üveget, se az órát. Halott idő.
Nehéz önmagam a világhoz igazítani, és nem is vagyok benne biztos, hogy kell. Élhetnék az időn kívül is. Interdimenzionalitásként, két lét között, ahol nem a föld és nem az ég, hanem a saját sejtjeim szívritmusához igazodna a mindenség. A lassú perceimhez igazítanám a gesztenyefák levelein keresztül szűrődő délutáni napsütést, az esti fényeket a város felett, a simogatást, a teraszt, Isten délutáni menyasszonyfátylait, a cirrusokat, és néhány reggelt. A gyorsakhoz a mozdulatlan stratusok minden fajtáját, a kedvetlenséged, a dühöd, és persze a hajnali hideg ködöt. Most ezzel próbálkozom.
Nem tudok lépést tartani a világgal, nem is értek belőle semmit, ezért mostantól fordítva kell lennie  mindennek. A világnak kell igazodni hozzám.