Sor

Van ez a hajléktalansor. Így hívjuk, bár egyáltalán nem csak hajléktalanok állnak itt. Sőt. De azt hiszem, ez így helyes, így demokratikus, a társadalmi lét legkisebb közös osztójaként megjelölt kategóriával közös nevezőt találni a sorban állók közt. Hajléktalanról indul mindenki. Na jó, persze nem, de jó ezt így elképzelni. Ezt a vigasztaló egyenlőséget.
Állunk a sorban. Én meg a többség talán nem életvitelszerűen állunk itt, hanem esetlegesen. Ha éppen akkor járunk erre, amikor a pékség, nyitvatartásának utolsó félórájában, féláron ad mindent (kivéve a süteményt, de az amúgy is luxuscikk, kezit csókolom, azt vegye mindenki teljes áron), akkor beállunk mi is.
A hajléktalansor hosszú, de türelmes. Ha az ember háromszor már beleszaladt az akcióba, van képe a társaságról. Igazából négy majdnem állandó hajléktalan jár ide esténként vásárolni, a többiek egyetemisták, másnap reggelre szendvicsnek valót kereső, kissé agyonhajszolt munkavállalók, és persze az örök és elmaradhatatlan fukszos, bundás nők, akik a jó üzlet reményében érkeznek, és akkor is kivárják a sorukat, ha ez mondjuk egy zsemle árának megtakarítását jelenti.
De a sor teljes egészében a tolerancián alapszik, nem bámul meg senkit, nem ítélkezik, és nem türelmetlen. Itt mindenki kivárja a sorát csendes méltósággal. A hajléktalan, a rákos, a fukszos, a bolond. A sorbanállásnak egyébként mindössze két alapszabálya van, az egyik ez a csendes türelem, a másik az, hogy a tagok nem vásárolhatnak ész nélkül, mindenkinek figyelembe kell venni, hányan vannak még mögötte. Ha valaki túl sokat vásárol valamiből, ami másnak is jól jönne még, szólnak. Egyszer meg akartam venni a hat utolsó virslis bagettet, sok a gyerek, hiába, de valaki szólt hátulról, hogy hagyjak már neki kettőt, úgyhogy hagytam. Ebben a sorban ez teljesen természetes.
Már elég jól ismerem a sor törzsközönségét egyébként, olyannyira, hogy kedvencem is akad. Kedvelem például a befőttesgumival összekötött hajú, szakállas fickót. Azt hiszem, minden este itt lehet, mert jól ismerik, és nem csak én, de az eladók is nagyon kedvelik. Halk szavú, sovány, komoly ember, aki ritkán mosolyog ugyan, de kedvetlennek semmiképpen nem mondanám. Talán van lakása, talán bent lakik a szállón, nem tudom, de hogy pénze nemigen van, az biztos. Ő a sor jótékonysági vásárlója. Nem figyelem nagyon, de úgy érzem, sosem fizet. Mindig két péksüteményt eszik meg ott helyben, egyet pedig zacskóban magával visz.
A többi vásárló viszont jövedelmi viszonyaitól függetlenül fizet. A parasztszoknyás asszony is, aki a parkolóban szokott kéregetni, a nagyon sovány férfi is, aki erős bőrövvel fogja össze a derekán a méreténél kétszer nagyobb nadrágot, de fizet a nyugdíjas férfi, az elegáns nő, az egyetemista lányok, a fiatal fiú, aki nagyon hasonlít egy rokon gyerekre, de nem ő az, viszont mindig hosszan bámuljuk egymást, mert én meg talán hasonlítok egy nőrokonára. Mindketten zavarban vagyunk, mert sok bámulás után jövünk csak rá, hogy a másik tényleg nem rokon.
Amikor sorra kerülök, azt veszek, ami addigra marad. Kenyeret, kakaóscsigát vagy mást, mindegy, örülök bárminek. Nem az ár miatt, az élmény miatt. Hogy ez a sor megtanította nekem, hogy végeredményben az ember egyenlőnek születik, egyenlőként is hal meg, és ha életében nem is egyenlő másokkal, a hajléktalansorban békére talál.