A posztok címe senkit ne tévesszen meg, egyelőre nem voltam a Verona nevű városban, csak az azonos nevű járásban vagy miben, de ami késik, nem múlik. A vidék felfedezése után ma délután lesz szabad program, sőt, egyenesen hogy szabad délután és este, hiszen a vonat csak éjfélkor indul.
Amikor arról beszélgettem a kedves helyi tanerővel, hogy hogyan is legyen a mai nap, javasolta, hogy este azért még fussunk össze egy vacsorára, hogy ne kelljen csomagokkal végigküzdeni a délutánt, no meg akkor ki is visznek az állomásra, még azt hittem, ez nem sokat segít rajtunk. Most már tudom, hogy dehogynem, mert itt a vacsora nyolctól bármeddig tarthat.
A tegnap legmeghatározóbb jelensége minden kétséget kizáróan Gigi volt. Reggel időben tisztázni akartam vele, kinek a nevére és hogyan állítsa ki a számlát, mert kicsit bonyolult. Paulo fordított ugye, hogy ne csak álljak ott, mint egy rakás hülye, de hamar kiderült, hogy hát tulajdonképpen Gigi szerint mi csak egy éjszakát maradunk. Azt ugyan hamar tisztáztuk, hogy áááá dehogy, de ez nem oldotta meg a problémát, mivel szoba az nem volt így első látásra. Végül hosszas gondolkodás után átrakott minket két külön szobába, ahova boldogan át is cuccoltunk, mert eredetileg is erről volt szó. Mármint külön szobákról. Persze Gigivel az élet ...
Végül nap közben hatszor telefonált különböző hihetetlen tervekkel, aminek az lett a vége, hogy egy harmadik szobába összeköltöztettek minket. Őszintén reméltem, hogy minden cuccom megvan, bár nagyon szétpakolni nem volt alkalmam. A Monte Baldoról leérkezve aztán kiderült, a fiúk sem jártak jobban, sőt, őket egy szobába költöztették, ráadásul egy franciaágyasba. Este aztán a vendéglátók egész különítménye bejött velünk megnézni, hogy minden oké-e. Gigi persze nem tudta, melyik szobába rakott minket, de végül azt is kinyomozták, aztán a végén kénytelen voltam grappát inni, sőt Gigi cigarettáját szívni, mert venni nem vettem, de ezt se bánta. Nekem meg már mindegy volt éjfélkor nagyjából minden.
Azt hiszem ez a fickó amolyan csoporthőssé nőtte ki magát, mert innentől kezdve egész nap az volt a poén, ha kicseréltünk valamit, hogy "do it Gigi style".
A nap első fele munkával telt, utána ebéd a szokásos pizzériában, most pizzát ettem, és ebéd közben megnéztem egy csomó képet az Isztriáról, amit Paulo mutogatott. Egészen varázslatos vidék. Nagyon tetszik.
Délután kirándulni mentünk a Garda tóhoz. Gyönyörű idő volt, de nem álltunk meg fotózni sajnos, hanem rögtön a Monte Baldóhoz mentünk, és felvonóval felküzdöttük magunkat 1760 méter magasra, egyenesen egy felhő közepébe. Ez életem talán egyik legszürreálisabb élménye volt. Mintha a mennyországba érkezne az ember. Minden tejfehér és néma, a tér és az idő megszűnik, az ember egyik pillanatról a másikra egyedül marad önmagával. Ez tényleg földöntúli volt.
Azért egy-két percre elfújta (odébb fújta) a felhőt a szél, hogy kicsit lássunk is valamit a panorámából, meg a környező sziklákból, de egyszerűen alig tudok szabadulni a körülöttem gomolygó fehérség emlékétől.
Lefelé jövet persze úgy eldugult a fülem, hogy fél óráig semmit nem hallottam, kénytelen voltam az egyik lánytól kölcsönkérni egy rágógumit.
Mivel annyira szerettem volna látni a tavat közelről, lementünk Malcesinébe, ami kétségtelenül látványos kis városka, de egy cseppet már a giccshatáron túl. És persze addigra elkezdődött a szürkület is, szóval nagy fotózást nem lehetett csapni, de végtére is nem is ezért vagyok itt alapvetően.
Este végeérhetetlen kanyargás és olasz nyelvű vita (sinistro, no destro, dritto ...) ismét egy autentikus étteremben sikerült vacsoráznunk. A tulaj, aki kinézetre igencsak hajazott Pataki Attilára énekelt és pincérkedett is, ha éppen úgy volt kedve. A kaja elég érdekes volt, minden csupa sajt és vaj, a pincér fogta is a fejét, amikor elmagyarázták neki, hogy én nem eszem tejterméket. Nála jobban már csak a Mamma fogta a fejét a konyhán, végül a négyféle első fogás helyett be kellett érnem paradicsomszószos tésztácskával. A fő fogás viszont nagyon finom volt, bár bevallom, amikor elárulták, hogy szamárhúst ettem, majdnem leestem a székről. Nem akarok itt nyavalyogni, tényleg jó volt, olyan mint egy finom marhahús, de többet nem fogok ilyesmit enni, az is biztos. Szegény csacsi.
A vacsora sokáig tartott, és emelkedett hangulatban telt. Azt hiszem, elég jól összebarátkozott a társaság, én legalábbis tényleg jóban lettem a horvátokkal. Este már gyerekképeket nézegettünk. Mindkét srác nagyon büszke a gyerekeire. Paulo mindent részletesen elmesélt a környékükön tartott filmfesztiválról, meg valami városkáról, ami fiatal művészek tanyája lett, és ahol minden nyáron ingyenes jazz fesztivált rendeznek. Csak a nevet nem sikerült megjegyeznem.
Ma éjfélkor Biedermann Izabella elhagyja Verona járást, de biztos vagyok benne, hogy egy-két poszt még lesz majd a kalandokról, mert emberekkel ismerkedni jó. Mindenkinek tudom ajánlani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése