Keszon

Nem hallok rendesen. Nyilván a megfázásnak is van hozzá köze, amiből (olasz napsütés ide vagy oda) még mindig nem sikerült teljesen kikeverednem, de amiről azért alapvetően az elmúlt napok mindenféle nyomáskülönbségei tehetnek. Fizikai és pszichikai értelemben is.

Amikor ilyen gyorsan jön és megy az ember két alapvetően más mentalitású közeg között, akkor adódhatnak problémák. Valami keszonbetegség ez, attól tartok. Több idő kellett volna, hogy a szervezetem átálljon a meleg, fűszerillatú olasz éjszakáról a ködös és hideg magyar reggelre. Péntek este még Verona fölött ültem egy kedves étteremben, hajnalban pedig már a hideg bécsi peronon álltam a bőröndjeimmel. 

Mégis van valami, a reggeli csend, amit mindenhol szeretek megélni.  Ez a zsilip köztem és a világ közt, és most bármennyire is ezerszer inkább lennék a Monte Baldo tetején abban a hibátlan, tejfehér mennyországban, elviselem azt, ami nekem adatott. 

Csak még hadd üljek ebben az örök és változatlan csendkamrában egy kicsit, mert itt nem zavar, hogy mióta hazaértem, tulajdonképpen nem is hallok.