Tanárok

Vannak szerencsésebb napok, és vannak egészen szerencsétlenek, azt hiszem, de most nem a nyertem a  lottón vagy a fejemre esett egy tégla konstellációban gondolkodom, hanem a szakmán. Ilyen szempontból a tegnapi az egészen szerencsétlen kategóriába sorolható, mert ha az ember már az első órájáról úgy jön ki, hogy na ne, ezt már mégse, esetleg keresni kezdi magában a szunnyadó sorozatgyilkost, akkor az a nap pedagógiailag valószínűleg értékelhetetlen lesz. Nem biztos, csak valószínű.
Ilyen napom volt tegnap, semmi sem sikerült igazán, a diákok érezték a tanítási hét végét (csütörtök-pénteken más iskolai program van), én pedig a türelmem végét. Az egyik kislány meg is kérdezte tőlem, amikor már nagyjából hatodszor álltam meg magyarázat közben (pedig isten bizony csak egy feladatot magyaráztam nekik), hogy én sosem akadok ki? Mert még nem hallottak kiabálni. Mondjuk ennek örültem,  mert ez jó, de ezek szerint az osztályban tanító többi kolléga kevésbé birka türelmű. Minden sikertelenség, és annak ellenére sem tartom az üvöltözést hatékony eszköznek, hogy az embernek néha valóban lenne hozzá kedve.
Amúgy persze annyi furcsa gondolat él mások fejében arról, hogy mit csinálok én, a pedagógus. Eleve már maga a szó is valamiféle pejoratív jelentésárnyalatot vett magára, jár is hozzá egy ilyen lekicsinylő intonáció, meg egy kis szótagolás. Heh, pe-da-gó-gus(ok)! Ezen a beszélő azt érti: ostobák, magukért kiállni képtelenek, okoskodók, a gyermekjogokat sárba tiprók, liberálisok és tekintélyelvűek, a nemzet testén élősködők, lusták, sokat nyavalygók, az iskolában csak kávézók, gyermekeket kínzók, gyermekeket nem nevelők, szexuálisan kielégítetlenek, pótcselekvők, tehetetlenek, töketlenek ... Nem folytatom, mert talán már ebből is látszik két dolog; az egyik, hogy ilyen ember, sőt ilyen homogén csoport, akit/amit ma pedagógus gyűjtőnévvel illetnek, egyszerűen nincs. A másik, hogy a pedagógus szó az utóbbi években szitokszó lett, és a sajnálatraméltó hülye jelentésárnyalatával telítődött.
Kezdem az első dologgal. Pedagógus ad abszurdum nincs. Nem, nem arra gondolok, tessék nevén nevezni minden tanárt, hanem arra, hogy amit ma pedagógustársadalomként emlegetnek/emlegetünk, az egyáltalán nem egy homogén csoport, ezért minden velük kapcsolatos véleményalkotás elnagyolt és túlzottan leegyszerűsítő. Mert ki és mire gondol, ha meghallja a szót? A régivágású öltönyös úrra a katedrán, a gyerek csodás óvónénijére, a tanítónénikre, a középiskolai tanárokra vagy az egyetemi professzorokra? Ki a tanár? Hát ők mind. Nagyon más végzettséggel, nagyon más műveltséggel, nagyon más pedagógiai módszertannal dolgozó, nagyon más beállítottságú, életkorú, világszemléletű emberek igen népes csoportját akarjuk mi egy zsákba gyömöszölni nap mint nap, és csodálkozunk azon, hogy a többezres (százezres?) pedagógustársadalom nem akar összefogni. Meg is lennék lepődve, ha ez sikerülne.
A pedagógusok nem alkotnak, talán sosem alkottak, egynemű csoportot a társadalmon belül, mert a puszta tény, hogy nevelési/oktatási intézményben dolgoznak, még nem kovácsolta össze őket örök cimborákká. És nem, ezen az sem segít, hogy a társadalom valami természetfeletti héroszoknak kijáró elvárásokat fogalmaz meg a tanárokkal szemben. Nem sorolom fel őket mind, tudjuk, ismerjük a felénk közvetített szupertanár tulajdonságait: legyen szigorú, de igazságos, tekintélyelvű, hogy tanulja meg a büdös kölyök, hogy a felnőttnek van igaza, de legyen demokratikus és tartsa tiszteletben a gyermek jogait, ne ordítson, ne alázzon, de ne dédelgessen, tanítson tényeket, ne tanítson csak tényeket, azt ki tudja keresni bárki a netről, legyen innovatív, használjon audiovizuális és interaktív eszközöket, de használja a könyvet minden órán, mert ezért vettem meg, töltse együtt a szabadidejét a diákkal, de nem terhelje túl, adjon házit, ne adjon házit, beszélgessen a diák lelki problémáiról, de ne ugasson bele a gyerek életébe, tanítson, neveljen, vegyen a gyereknek szendvicset, dekoráljon, tartsa a kapcsolatot a szülővel, ne hívogassa a szülőt, mert az dolgozik, nem úgy mint ő, aki csak kávézni jár be, és különben is milyen példakép az, aki nem áll ki a jogaiért, viszont csak ne sztrájkolgasson, mert nincs hova tenni a gyereket. Nyilván a teljesség igénye nélkül.
Biztosan viccesnek tűnik a helyzet kívülről, de idebentről sokkal kevésbé. Ennyi mindennek még maga Superman se tudna megfelelni, nem hogy mi, egyszerű halandók.
Nyilván van felelőssége abban a tanároknak is, hogy ez a helyzet kialakult, mert történelmileg hajlanak/hajlunk a vátesz szerepének önkéntes felvállalására. Magunknak is be kellene látnunk, hogy nem a százezer megváltó országa vagyunk, viszont felkészült, módszertanilag képzett, elkötelezett és munkabíró, olvasott és felvilágosult tanárokra nagy szüksége van az országnak, mert igen is fontosak vagyunk.
Nem, nem tudom a megoldást. Talán meglepő, de az is eszembe jutott, talán le kellene szokni a pedagógus szóról. Legyünk egyszerűen csak tanárok. Tudom, hogy ettől nem változik meg egy csapásra a világ körülöttünk, de a fene tudja, hátha picit jobb lesz. Amerikában a teacher szónak alakult ki egyfajta pejoratív értelmezése, ezért az utóbbi években minden hivatalos helyen educator-nek titulálják a tanárokat. Mondjuk az is igaz, hogy a megvetett szakmából a válság óta Amerikában áhított hivatás lett, mert biztos és jó megélhetést jelent, és mert magas szakmai színvonalat követelnek a tanároktól. A világnak azon a felén még a nehéz, városi iskolákban is meg kell küzdeni a tanári állásokért. Ott tanárnak lenni komoly értelmiségi státuszt jelent. Egyszer majd talán Magyarországon is.

Amúgy köszönöm a tegnapi beszélgetőtársamnak, hogy mindezt eszembe juttatta. Meg egyébként a beszélgetést is köszönöm, mert sok más dologra is rávilágított, de az egyáltalán nem ide tartozik, arról majd máskor, máshogy.


(A kép forrása: www.forbesindia.com)

Végjáték

Amint azt a posztok számából láthatjuk, még mindig nem az az időszak van, amikor hirtelen, mintegy varázsütésre, kitört a dologtalan szabadság és sok időm lett. Mondhatni tragikusan nem. A múlt hét felől nézve ez a hét valahogy sokkal barátságosabbnak és lazábbnak nézett ki, mint amilyen valójában. Kicsit mint egy F2-es tornádó: messziről kicsike és majdnem kedves, közelről meg üvöltve csap le rád.
Hétfőn már eleve egy osztálynyi érettségivel és a csodálatosan megszervezett szakmai gyakorlattal nyitotta meg kapuit a Szívás in the School fesztivál eheti rendezvénysorozata, ami nyilván egy időre esik a Fishing on Orfűvel, csak hogy eszedbe ne jusson már kimenni idén se. Ugyan nem vizsgáztatok, de igyekszem minden diákom feleletét meghallgatni, szóval mind az öt vizsganapon mehetek csiniben, ami Bridget szerint fehér blúz nahogyne. Mindegy, ilyenkor az illem úgy diktálja, szóljon az ember az elnöknek a nap elején, hogy akkor ő most beülne, ha nem gáz. Oda is mentem hétfő reggel az egyes számúhoz, mondom, bemutatkoznék, Marla vagyok, beülnék. Itt vesztette el szegény a fonalat. Hogy akkor beadtam-e írásban? He? Mondtam, nem, de ha akarja, gyors írok egy ilyen kis abszurdot, hogy meghallgatnám a saját diákom feleletét. Jaaa, azt mondja, saját? Akkor nem kell. Nem tudom, elsőre mit hallott, mert elsőre is ezt mondtam. Talán a nevem miatt ...
A vizsgázó után átvonszoltam magam a tanáriba, ahol próbáltam dolgozni, de ahol ilyenkor, amikor tanórák nincsenek csak a gyakorlaton tanító pár szerencsés kollégának,  ez misön impásziböl. Az idő nagy részét azzal töltöttem, hogy ámultam és bámultam a szervezettségen, mert az csak hétfőn jutott eszébe az illetékes kolleginának, hogy valami adminisztrációs mellékzönge is kellene. Ha megcsinálta volna, amit kértem tőle, vagyis elkészítette volna a névsorokat, ez már pénteken feltűnt volna neki. Na de érdekel ez engem? Nyilván nem. Felülemelkedtem. Azt viszont kéjes örömmel hallottam, hogy a mi munkaközösségünkön kívül rohadtul nem csinál velük senki semmit. Jó, ez nyilván alapos túlzás, de hadd legyek kicsit paraszt.
Azért, hogy a hétfő se legyen program nélkül, délutánra betábláztuk rég nem látott exünket (értsd főnök), aki sok szeretettel és meleg kajával, de még annál is több fajta jóféle házi pálinkával várt minket. Még jó, hogy tényleg ettünk az ivászat előtt (vagy közben), meg volt kerttúra is cseresznyeszedéssel az ünneplős fehér felsőben (túlélte). Az egész vendégeskedés jól sikerült, bár ilyenkor mindig meglepve tapasztalom, hogyan lesz TSB nőből hirtelen gyereklány (az előző főnök amolyan anyaszerepben is volt neki, innen az érzelemvezérelt metamorfózis). Az is jó volt egyébként, hogy végre egy óránál többet töltöttünk együtt Vitéz Mihállyal, akinek valóban hiányzom, mert egy óvatlan pillanatban a nyakamba is borult az ominózus blogbejegyzés kapcsán. Ezt a hirtelen érzelemkitörést mindenki kellő toleranciával szemlélte a cseresznyefa alatt. Már annyira elkönyvelt minket érzelgős hülyének mindenki, hogy ez is belefért. Nekem meg egyébként nagyon jólesett.
A tegnapi nap volt a héten pihenőnapnak szánva. Más kérdés, hogy nem lett az. A délelőtti szolid vizsgalátogatás, papírtologatás, email írogatás ésatöbbi után délután évzáró misére aka Te Deum mentem a legkisebb gyerekhez. Székesegyház tömve, pap hosszasan, bűnök megbánva, hittel valljuk Uram, és akkor az igazgatónő röviden, két óra. Bizonyítványok  osztása egy óra. A gyerek okos, ezért négyes szorgalmat kap. Neki nem lehet négyese a bizonyítványban, ha ötös szorgalmat akar. Gézukának lehet. Demokratikus döntéshozatal az iskolában - második fejezet. Mivel a pofája is nagy, magatartásból is "csak" jó. Megdicsértem. Kapott fagyit.
Még jó, hogy ilyenkor nincs vége a napnak, hiszen a hivatal este nyolcig van nyitva, oda még le lehet sétizni, mert az idióta szülők nem vették észre, hogy a gyermek okmánya lejárt, és ha hétfőn mégiscsak elzavarnánk a tengerre a nagyszülőkkel, akkor kell neki valami papíros. Ez persze vasárnap este derült ki, hétfőn meg az, hogy ha útlevélre gondoltunk, akkor az negyvenkilencezerbe fáj. Nem arra gondoltunk aztán, hanem egy ideiglenes személyibe, amit ingyen adnak. Majd ma reggel nyilván, mert ugyan tegnap nyolcig ügyfélfogadtak, de pont ezzel a problémával mindig csak délután négyig lehet hozzájuk fordulni. Akkor tessenek reggel. Ja, mert minálunk senki sem dolgozik. Nem baj, ott kezdjük a napot. Így szeretjük az ügyfélcentrikus országot. Amúgy kedvesek voltak, szóval mindegy.
Más. Mától három napig minden este banketten vagyok, ami azért bizarr, mert közben meg igazából nem is vizsgáztatok, de tény, legalább azt mindhárom osztályban egyformán nem. Megélhetési nemvizsgáztató. Jó, nyilván úgy volt eredetileg, hogy most Berlinben esz a fene, de nem lehet mit tenni, ha itthon, akkor itthon. Akkor ez van.
Más nincs, egyetlen bejegyzést sikerült megírnom a tervezett ötből, az a VilágMán olvasható és Mundruczó Kornél filmjével kapcsolatos. A filmet csak erős idegzetű nézőknek ajánlom egyébként, de nekik nagyon.

Welcome to my world

Vigyázat, felnőtt tartalom!

Jó, tudom, most mit vártam? Komolyan mondom, transzplantálni kellene az agyam, de sürgősen. Nem tudom, esetleg ha van valakinek otthon egy használaton kívüli, borsónál picivel nagyobb méretű darabja, az jótékonykodja már nekem át légyszi.
Szóval igen, tudom, én vagyok a hülye, miért nem előbb csináltam ezeket az órákat, miért nem csekkoltam le hétezredszerre is, hogy akkor hogyan és miképp, de az van, hogy édestökmindegy, ha én csinálok valamit ebben az Isten háta mögé száműzött helyen, az sose jókor van, sose alkalmas, és miért pont most, komolyan Biedermann, mér' nem két évvel ezelőtt?
Nem is kellene ezen felhúzni magam nyilván, mert egy pillanatig se meglepő, hogy azon a napon, amikor pont hogy kellene a csoportom, akkor az ő drága tanárnőjük is igényt tart rájuk. Ja hát igen, tényleg megbeszéltük, hogy van nekem ez az izém, ez a gumicicám ezekkel a videós anyagokkal, de biztos azt hitte, majd elmúlik. Mármint hétfőhöz képest ugye, amikor az emlékezetébe véstem, hogy bármilyen kibaszott óráról elvihet akit csak akar azokra a dolgokra, amik neki fontosak, mert neki mindig nagyon fontos dolgai vannak szemben bárki mással ebben az iskolában, csak erről a kettőről kivételesen ne.
Na mit mondott a kis osztályának? Na mit? Természetesen azt, hogy majd ha üzen, akkor tolják le a képüket próbálni. (Próbálni??? Hát nem egy kibaszott Vilijem drámát kell előadni holnap fejből eredeti nyelven, csak fel kell olvasni huszonöt sort egy papírról ünnepi ruciban. Lehidalok.) Röhögtem is óra elején, mert viccesnek találtam az egészet, úgyhogy meg is ijedtek a gyerekek, hogy elment az eszem, de mondtam nekik, hogy ezerszer megbeszéltük a mai napot, biztos csak kiment a tanárnő fejéből. Aztán lássunk csodát, az első órám háromnegyedénél betrappol egy csajszi, hogy akkor most, de azonnal.
Különben alapjáraton nem vagyok egy hülye picsa szerintem, ha megkérnek valamire, igyekszem együttműködni, de ma valahogy megelégeltem, hogy ez a kollegina kiskirálynőt játszik a szemétdombon, úgyhogy mondtam a kislánynak, hogy nem. Szép lassan, tagoltan és a magyarul mondtam neki. Szegény, azt hiszem, csúnyán sokkot kapott, mert sápadtan kitámolygott a teremből. Öt perc múlva visszatért, hogy a tanárnő üzenteti, hogy (ajókurvanyámatszórakozzak) akkor a diákok adják neki a pendrive-okat, majd leviszi, és akkor szünetben legyenek kedvesek lemenni a többiek is.
Mondtam oké, de öt perces a szünet, ne késsenek. Végül is tíz percnél többet nem is késtek, de legalább totál használhatatlanok voltak. Szuper. Ott ült egy csoport kilúgozott agyú gyerek, akik másra se bírtak gondolni összeszorult gyomorral, csak arra, hogy akkor holnap majd előadnak valakiknek valamit.
Nem akarom megkérdőjelezni ennek az egész rendezvénynek a súlyát vagy értelmét, legyen úgy, hogy ez fontos. Nem ezzel van a bajom, hanem azzal, hogy ez a kolléganő mindenen és mindenkin átgázolva érvényesíti az érdekeit. A diákjai ma hiányoztak egy csomó óráról nap közben, amit majd nyilván leigazol nekik, ha valamelyik tanár felháborodik, ha meg nagyon háborgunk, akkor még igazolatlant is kapnak, ahogy évek óta gyakorlat ez. Mossa kezeit, ő nem kért el senkit, nem is érti ... Utálom az ilyen viselkedést.
Biztos a front, Yvette vagy hogy a fenébe hívják ezt a cuki kis ciklont (egész jó kis amerikafílingem van), tehet róla, hogy nyűgös vagyok vagy az is lehet, hogy az feküdte meg a gyomrom, hogy Bridget ma elbeszélgetett velem. Elolvasta az óraterveket, és elérkezettnek látta, hogy ismét morális világítótoronyként utat mutasson nekem az én szellemi éjszakámban. Elmesélte, hogy ám ő látott már túlélőt, és hát hogy én majd az órán arról is beszéljek, hogy ezek az emberek (=zsidók, ezt nem mondja ki soha, még szerencse, hogy nem azt mondja, tudjukkik) egymást is kínozták a táborban, és az az ő túlélő ismerőse is mesélte, hogy amikor elkerültek onnan, akkor Németországban már jó dolguk volt. Szóval, hogy nem minden német volt ám gonosz. Na jó, amikor a Mengele, akiről ám sokan mondják, milyen hihetetlenül jóképű férfi volt, szelektálta őket, és ott kellett állni meztelenül, az tényleg megalázó volt, de hát mit lehet erről mondani, az a túlélő is például, meg a családja is majd mind hazajöttek végül. Na jó a szülők nem, az igaz. Talán ez volt az a pont, ahol leállt az agyműködésem.
Nem tudom, eddig őszintén hittem abban, hogy minden ember képes a gondolkodásra, de a mai napom után komoly kétségeim támadtak. Viszont egyetértek Hannah Arendttel. A gonoszság abszolút banális dolog.
Akkor most előveszek valami alkoholt, és feloldom benne magam.

Mindig

Jó, mély levegő, megyünk tovább. Mindig ugyanaz, mindig az üresség párnahuzata, amit nekünk kell kitölteni, legtöbbször toll helyett kukoricaszárral. Kívülről hasonlítson.
A csendes napok után zajosak, túlterheltek,  feszültek következnek. De ez is mindig ilyen, szabadon választható, ki mi alá ássa el magát, meg a megoldatlan problémáit a hétköznapokban.
Sok munka lett, mintha teremne vagy mi a rosseb, munkamezőn, munkafán, primőr munka, tessék csak, friss, szabadföldi vagy fóliás, végül mindegy.
Érettségi dolgozatokat javítok emelt szinten. Tegnap a kezeim közt vérzett el egy vizsgázó a hülye hallott szöveg értés vizsgarész miatt. Semmit nem tudtam tenni érte, és úgy éreztem, ha azonnal nem jutok pálinkához, belehalok. Aztán nem jutottam pálinkához, és nem haltam bele. Az embernek néha az az érzése, hogy olyan sokszor élte már túl önmagát indokolatlanul, hogy ez a minden már rég nem is vele történik, és hogy egy félreértés miatt talán valaki más elcseszett életét is neki kell végigélni.
Este hullafáradtan még feltöltöttem az iskola kulturális műsorának képeit a netre. Szerintem meglepően jó volt a műsor, de én az osztályok közös szerepléseinek örültem a legjobban, no meg annak, hogy az egyik cigány tanítványunk egy kis tánccsoporttal lépett fel. Öröm volt nézni őket.
Az persze elgondolkodtató, hogy Bridget még véletlenül sem jött el a műsorra. Úgy fest, a művészeti nevelést leszarja vagy is lehet, hogy vírusfertőzése lett. Vagy leesett a feje, de nem halt meg. Manapság bármi megtörténhet.
Jövő héten megint érettségi dolgozatokat fogok javítani orrvérzésig, esténként pedig baráti társasággal próbálom, ha nem is a májam, legalább a lelkem kúrálni. Aztán a hétvégi pihenés jegyében szombat-vasárnap Budapesten konferencia. Majd szervezek valami magánt is az egyelőre valóban tragikusnak tűnő program mellé.
Más nincs, legyen már nyár, éljek boldogan vagy költözzek egy világvégi kunyhóba. A Gitten van egy kis kedvcsináló a Szabó Balázs Bandája új cédéjéhez. Hallgassa mindenki.
Ja igen, és az is van még, hogy gyűlölöm az egynapos hétvégéket, ellenben szeretnék egyszer egy olyat, hogy csak fekszem hason két napig, süt rám a nap, én meg olvasok. Tudom, menjek a fenébe. Esetleg a következő életemben. (Csak akkor szívom meg, ha hangyaként születek újjá. Egyáltalán olvasnak a hangyák?)

Az evolúció vége

Jó szarul nézhetek ki mostanában, mert többen is megkérdezték, hogy tulajdonképpen minden oké-e velem meg ilyesmi. Pedig tulajdonképpen minden oké velem, ami nyilán azt jelenti, hogy semmi sem oké velem, de minden a megszokott mértékben nem oké, szóval aggodalomra semmi ok. Fáradt vagyok persze, azzal az ólmos fáradtsággal, amit év vége felé érez az ember, ha tanár, de ahogy a fák is előrébb vannak két héttel, hát az én évi rendes halálos kimerültségem is korábban érkezett.
Az persze kétségtelen, hogy ebben van egy kis szerepe az összmagyar nihilnek, ami belengi a tájat vasárnap óta, mert ugyan feldogoztam az eredményt és 99,8% feldolgozottság mellett arra jutottam, hogy elcseszett sarka ez a mi kis országunk a világnak, de azon kívül, hogy teszem a dolgom, nemigen van választásom. Na jó, elmenni bármikor lehet. Még.
Szóval legyűrve ezt a kis hányingert, ami reggelente támad fel bennem, elmegyek dolgozni, és még szerencsém is van, mert a szó klasszikus értelmében nem robotolok, emberekkel van dolgom, minden napom más, mindegyik külön kihívás, csak ... egyrészt a kihívásokat is meg lehet unni, másrészt néha már olyan fokú (minek hívjam? butaságnak, tájékozatlanságnak, érdektelenségnek?) tudás- és motivációhiánnyal találkozom, hogy az elképesztő. Mindig olyasmi van, ami még nem volt, ugye, értem én, de hogy azok a gyerekek, akik ma kilencedikesek, és akikben a tudnivágyás szikrája is éppen csak pislákol, hogyan fognak négy év múlva leérettségizni, arról halvány fogalmam sincs. És igen, tisztában vagyok vele, hogy rossz diák nincs, csak rossz tanár, meg azt kell nekik tanítani, ami érdekli őket, csak hát néha azon kapom magam, hogy baszki ma a túléléshez, a társas kapcsolatokhoz oly kevés szó, tudás, műveltség is elég, hogy az észveszejtő. Hát végképp kihalnak az emberek közül a szapioszexuális egyedek? Vagy csak itt minálunk? Nem értem, mikor lett evolúciós érték a szellemi igénytelenség.
Na de hogy ne csak borongjak, hanem mondjak valami jót is, mindjárt itt a kétnapos tavaszi szünet, hurrá, és akkor talán végre befejezem azt a cikket, amit a mai napig nem kezdtem el, de mindjárt lejár a határidő, megvágom (megvágatom) a videót a tananyaghoz, amit tavaszi szünet után ki is próbálok az egyik csoportomban, reggelente kialszom magam és futni járok, no meg olvasok. Egyszóval embernek érzem majd magam egy kis időre.
Hogy szélesedjen látókörünk oud ügyben, a lejátszón kicseréltem a borongós-szuicid The Nationals-t kedvenc oud játékosom, Anouar Brahem lemezére.
Más nincs, szombaton két baráti beszélgetés és egy Varázsfuvola kedvéért egy délután-estét Budapesten töltök, de a nyakam köré fonódott határidőszálak miatt nem maradok fent tovább. Majd megyek, ígérem, és akkor lesz minden, Black Hole Project, meg kávécigi, meg hidegsör, meg tengertánc. Addig tessenek szívesek nekem drukkolni, hogy ne kapjak agyvérzést a próbaérrettségik javítása közben, és bírjam ki a mai fogadóórát is ép elmével.
Dörgicsére vágyom. Meg hanyatt feküdni a levendulában.

Absurdo da Vinci

Abszurd projektdráma két részben.

Szereplők:
Mária - szakmai vezető
Magdolna - néma koordinátorrendszer
József - céges képviselő
Júdás - Római Birodalmi Meghízott
San Francesca - messziről jött asszony 1.
San Petricia - messziről jött asszony 2.
Petrus - messziről jött ember nyakkendőben
Csillag - projekt menedzser 1. délről
Jászol - projekt menedzser 2. délről
Továbbá Pásztorok nyakkendőben
Egyéb Fontos Déli Emberek (egy szoknya, egy nadrág)
Kar, birkák, szalma, húsvéti tojások

1. rész:
Evangelizációs találkozó a katakombákban

Kar: Isten áldja az együttműködést.
Magdolna: mindenkit szeretettel és köszöntök az Absurdo da Vinci együttműködés keretében mind a magam, mind az Európai Protektorátus nevében. Azért gyűltünk ma össze, hogy elbúcsúzzunk szeretett Projekt testvérünktől. Isten legyen hozzá irgalmas.
Kar: Ámen
Mária: mindenkit szeretettel köszöntök az ... ja, ezt már mondtad. Akkor a mai kulturális és gasztrosokk keretében ellátogatunk két múzeumba, ami önöknek semmit nem fog mondani, mert Magdolna testvérem mindig ügyel az ilyesmikre.
Kar: Ámen
Magdolna: akkor oszoljunk a buszokra. A délieket valamelyik nyakkendős szedje össze a hotelből, mert ezek baszki mindig késnek.
Mária: Állj! Hol a Birodalmi Meghízott???
Magdolna: Majd út közben felvesszük a hadi útra reá.
Mária (félre) : Már megint miről beszél?
(A szereplők a buszokra fel.)
Magdolna: Nos, ez az első múzeum. Elég unalmas, de legalább nem fordítjuk mit mond az idegenvezető, így izgalmasabb lesz.
(Szereplők heves ásítozás, értetlenkedés után körbejárnak egy kis szobában.)
San Francesca: Á, ecco, l'ablak!
San Petricia: Fantastico! I ecco l'ájtó! Ma bene. Andiamo ki a levegőre.
Petrus: E dove el vino?
Magdolna: In vino veritász. Hehe, tudok olaszul. Na menjünk.
(Két órával később a Szent Vino di Via Kolostorban.)
Kar: És megérkezének a vendégek a szentelt víz kápolnába bele.
Birkák: Ez nem semmi. Ez is pályázati pénzből épült mi? Csak nem az Absurdo da Vinci keretből.
Csillag: Te, szerinted mi az a vissza nem térítendő támogatás?
Jászol: Fogalmam sincs, de tetszik. Megkérdezzem?
Csillag: Mégis kitől? Itt két év alatt még senki egyetlen kérdésünkre nem tudott felelni.
Jászol: Igaz.
(A kápolnában:)
Magdolna: Akkor igyunk a sikeres együttműködésre.
Mária: És együnk a sikeres együttműködésre.
Birodalmi Meghízott: de jó kis projekt ez.
Fontos emberek délről egymásnak énekelnek: Bolje biti pijan nego star ...
(Szereplők, birkák, Kar eszik, iszik, vigad. Másnap feje fáj. Az összes.)

 2. rész: Projektdokumentizációs zsinat

Mária (megviselten, pecsétes protokollpólóban): Kedves evribádi! Mindenkinek jó munkát a 230 oldalas tanulmány elkészítéséhez. L'avórra fel!
Magdolna: kér valaki kávét? Nem? Akkor megyek is.
(A szereplők zavartan pislognak egymásra. Heves józanodás zajlik.)
San Francesca: Que?
San Petricia: Que?
Petrus: Que?
Csillag: Oh, jebiga.
Jászol: Megszívtuk?
Csillag: Meg.
Birkák: Micsinálunk? Micsinálunk?
Fontos emberek délről: Thanks for everything. Menni kell. Molto importante dolgok. Köszöni lehetőség. Jó munka. Kitartás. Szép nap. Éljen projekt.
Pásztorok nyakkendőben: Nos, miről is szól az együttműködés?
Birkák: Hááát ...
San Francesca: Hol Magdolna a néma koordinátorrendszer?
San Petricia: Elment.
Csillag: Jó, akkor én csinálok egy tartalomjegyzéket.
Jászol: Én megírom a konklúziót a pályázati anyagból.
Csillag: Van valaki, aki tudja, miről szólt a projekt?
Birkák: Háááát ...
Petrus: Vino? No?
Birodalmi Meghízott: Úristen, hogy kerülök ide? Miért nem aludtam otthon???
József: Én meg elmegyek, mert megjöttek a céghez az oroszok.
Kar: Ó, boldog, ó, óra, amikor mindez véget ér.
(Két nappal később ugyanott.)
Mária: Good job. Látom mindent sikerült megoldani nélkülem is. Akkor most jó utat, remélem, ezt a sikeres együttműködést a jövőben is folytatjuk.
Magdolna: Klassz. Gratulálok. Mindenkinek jó utat.
Kar: Jó utat! Jó utat! Isten áldja az Absurdo da Vinci programot.
Birkák: Jézusnak nem kellett volna itt lenni?
Kar: Hülyék. Az egy másik pályázat.
Birkák: Tényleg? És annak mikor van a zárása?
Kar: Egy hónap múlva. Reméljük addigra feltámad.

Au revoire

Vigyázzál, felnőttség!
Jó, az igaz, hogy már múlt héten figyelmeztettek, hogy erre a hétre ne nagyon tervezgessek semmit, de hogy gyakorlatilag egy nappal a program kezdete előtt se tudtam kideríteni, mikor és végeredményben mit is fogok csinálni, az még mindig meglep. Az ember nem tanul semmiből, csak tudnám, hogy akkor mit vagyok meglepve a diákokon.
Mától ugyanis az egyik nemzetközi projekt utolsó rendezvényének ad helyet az iskola, és mivel ebben a nyeretlen kétéves periódusban nekem is volt szerencsém dolgozni, most akkor ebben a három napban jiso ráz legyek a talpamra esve, és mindenféle felkészülés nélkül (story of my life) valósítsam meg a valamit. Mondjuk ez a projekt az első pillanattól kezdve ilyen volt, mert emlékszem, hogy a nyitórendezvény napján szóltak, üljek már be a megbeszélésre kvázi dísznek (nem mintha), csak ülni kell tényleg. Aztán mire észbe kaptam már a helyi tévé vette, amit beszélek.
Na szóval állítólag ma csak délután lesz jelenésem a megtartott hetedik órám után még talán haza is rohanhatok lezuhanyozni vagy nem tudom, mert csak fél négykor indul a busz valahova valamiért, amiről most úgy tűnik, hogy kultúrprogram pincelátogatással. Hogy mikor érünk vissza, arra azt az infót kaptam, hogy este. Jó nem? Na most ebből szerintem megint az lesz, hogy nem csak holnap és után, de már ma sem fogom tudni tisztességesen megtartani az óráimat (who gives a fuck végül is ez csak a fő feladatom), hanem majd hoppá jut eszünkbe akkor még egy kicsit menjek ide meg oda, és hoppá jut eszünkbe akkor még azt is. Legalább azt tudom előre, hogy a csütörtök-péntek megy a kukába, mert természetesen a kutya nem fog helyettesíteni.
Mondjuk egy dolog vigasztal csak a történetben, hogy szeretem az olasz kolleginákat, mert nagyon helyesek, és csípem a másik külhoni bagázst is általában, és persze őszintén remélem, hogy az ottani céges kapcsolattartó megint az a srác lesz, akivel szeptemberben együtt dolgoztam Olaszországban. Vele legalább értelmesen el lehet beszélgetni a fotózásról, kifaggatnám, idén kik lesznek a jazz fesztiválon, meg az alternatív filmesen, és borozni se rossz vele.
Ez van, ma tehát "estig" dolgozom, de hogy minden kerek legyen, tegnap még felhívott a külföldre szakadt tesóm, hogy juhéj megjött Londonból két napra, most hogy szóba áll velem, hamar találkozzunk abban a fél órában, amit regenerálódással terveztem tölteni délután. Marha jó. Nem tudom, miért van az, hogy mindenki az én időmet bassza el. Van valami a homlokomra tetoválva láthatatlan tintával? Hogy aszongya hülye vagyok, szívass nyugodtan? (Ráadásul még valami számomra tök értelmezhetetlen, mert értelmetlen, cikk írását is feladatul kaptam az évkönyvbe tegnap. Hogy akkor hétfőre. Gondoltam, aha, persze bazmeg, majd hétvégén mást se, de nem mondtam, mert annyira nem érdekel, és mert hétfőn úgyis Szegeden leszek, szóval nem lesz ebből cikk se hétfőre, se keddre az tuti. Sue me. Különben is, ha már cikk, akkor van éppen elég, amit nem írtam meg, inkább azokon kellene dolgoznom.)
Na, hát ilyen jól indul a hét amellett, hogy nem tudok rendesen felkelni, hogy hétfőn eltemettük apám húgának a férjét (ez is megérne egy kis fekete novellát), és hogy nem tudok reggel futni, mert az óraállítás miatt tök sötét van, délután viszont nem jut rá idő. Még szerencse, hogy jógázni legalább el tudtunk menni hétfőm, és hogy tegnap együtt ebédeltem a csajokkal. Mihály, aki az utóbbi hetekben eléggé fáradt és leterhelt volt, tegnap meg is állapította, hogy minket mintha most jobban megviselne a munka helye. És tényleg.
Más nincs. A Gittre legalább írtam egy angol nyelvleckét, KATT-anjatok rá, mert fontos anyag, és a Molyos antológia is megjelenik szombaton, de oda nem tudok elmenni. Az az igazság, hogy egyelőre a jövő szombati operába sem tudom, hogy megyek, pontosabban, hogy jövök, mert most nem tudok a tesómnál aludni, és nincs keret szállodázni. Majd lesz valahogy.
Tartsatok ki. Már szerda van. Addig is Au Revoir Simone.

A mi emberünk

Ha jól meggondolom, hálásnak kell lennünk, hiszen új munkatársat kaptunk. Kálmánnak hívom, mert nem ez a neve, és nemrég érkezett hozzánk. Küldték.
Feladata a kollégák diszkrét avagy nem diszkrét megfigyelése: ki mikor megy órára, ki mennyit késik, mit csinál a szünetben, milyen oldalakat néz a számítógépén, kávézik-e tiltott helyen (!), esetleg ingyen korrepetál volt tanítványokat bejelentés nélkül és így tovább. Ezeket jelenteni köteles. Vagy nem köteles, de megkérték rá. És mert a feje nem káptalan, ha jól láttam, van egy kis jegyzetfüzete is. Nagyon helyes, nehogy észrevétlenek maradjanak a kisebb és nagyobb stiklik. A nagyfőnök-asszony is megmondta, javítani kell az oktatás színvonalát, és mivel ők kormányzati szinten már tényleg mindent megtettek, most a pedagóguson a sor. Ha nem javul a gyerekek teljesítménye, a tanárokat kell elővenni. Mert ezeknek semmi sem szent. Komolyan. Ahol tudnak a 22-26 letanított óra plusz heti 5-6 óra dolgozatjavítás és 2-8(+) óra készülés mellett, ott lazáznak. Weboldalakon kalandoznak, magán emailt írnak, zenét hallgatnak. Megengedhetetlen!
Szóval Kálmán ezt csinálja nálunk napi nyolc órában. Örülünk, mert erre a három hónapra legalább fizetést kap, reggelente megborotválkozik, felöltözik, embernek érzi magát. Néha, amikor már nagyon unja a melót, kicsit netezik, megnéz pár érdekes oldalt, tájékozódik a világban. Ezt tanórák közben csinálja persze, mert a szünet az neki is melós. Figyelni nem egyszerű dolog.
Kálmánt egyébként pedagógiai asszisztensnek hívják papíron, de sokan csak igazgatói asszisztensnek titulálják a diákok közül is. Én meg mosolygok rá. Nem hívom besúgónak, mert az nem szép szó. Különben is, a munkaköri leírása szerint tényleg pedagógiai asszisztens. De még nem mertem kérni tőle semmit. Addig jó, míg nem tudja a nevem.

Váltóláz

Az ember nem is hinné, hogy manapság és hogy Európa közepén maláriát is kaphat ugye, aztán tessék. Vagy persze nem, de azért megfordult a fejemben ez is, amikor a gyógyszertár törékeny éjszakai ügyeletese kitartóan kinintartalmú gyógyszert tukmált a megfázásomra. Álmomban Afrikában már láttam ezt a lányt ...
Na jó, tudom, a kinin gyulladást is csökkent, és hogy ez a gyógyszer 245 királyi forintba került, valóban földöntúli élmény volt. Mikor vettem utoljára 300 forint alatt gyógyszert? Húsz éve.
Mindenesetre szedem a gyógyszert, pedig nem szeretek gyógyszereket szedni egyáltalán, és  csak kicsit vagyok szarabbul, mint amikor csak pálinkáztam. Nem adom fel. Az ember szeptemberben még ne haljon bele egy közép-európai maláriába. (Figyeljünk most fel arra, milyen szép szocio esszégyűjtemény-cím lehetne ez.)
Jól fejlett betegségem, és önsajnálatom ellenére ma dolgoztam. Mondjuk a munka kétes értékű, ha egy tanár nem tud beszélni, és félóránként kis híján köhögőrohamba fullad, de mindegy. Tisztára, mint a csavargyárban anyukám.
Igazából sokkal, de sokkal és még annál is jobb lett volna itthon maradni, hogy valamennyire meggyógyuljak az utazás előtt, de nem lehetett, mert már így se tudom, ki fog helyettesíteni a következő négy napban, és különben is meg kellett beszélnem a prezentációmat, és meg kellett hallgatnom, hogy bazmeg Biedermann, ezt nem lehet ilyen gyászosan, meg hogy látszik az én egész személyiségem ebben is. Aha. Mondtam, hogy szerintem én csak a tényeket írtam le, mert ezt kérték ugye, de azt mondták erre nekem, hogy a dolgokat lehet felülről közelíteni, meg alulról.
Ezek után kivettem az utolsó diát, aminek a kihívások címet adtam. Szóval minden fasza, én heppi vagyok, probléma egy szál se, felülről közelítem a valóságot. Nagy ívben.
Azért az már milyen, hogy elkurvulni sem lehet önnön választásodból, az is utasításra kell. Ez az igazi fogság. Fogság. Hát Spiró, drága, ezt is megértük, megkívántam a könyvét megint, és ehhez még csak Jeruzsálembe sem kellett elmennem.
Most igazából azt kellene gondolnom, mindegy, holnap már itt se leszek, hagyom a dagadt ruhát másra, felmegyek magam erre a Verona nevű padlásra ... de nem tudom ezt gondolni, mert láttam TSB fáradt, hogy Joe unja az óráit, és hogy Gofri megint feszült. Aggódom értük. Olyan jó lett volna, ha megkérdezik, én meg eldönthetem, el akarok-e most menni. Mondom gyorsan, minden percét élvezni fogom ennek az útnak, de mennyivel jobb volna, ha magam dönthetnék néhány dologgal kapcsolatban.
Ma volt értekezlet amúgy, volt benne rendkívül produktív húsz perc a melyik osztály megy le ötödik, illetve hatodik órában a tájékoztatóra (EZT például rohadtul eldönthetné a vezetőség, de nem), meg a rejtélyes szózat a kinevezések módosításáról, és arról, hogy Bridget szerint mindenki elégedett lesz, mert szépeket látott. A fizetésem mint esztétikai kategória. Ez az eszméletlenség-történet maga.
Tegnap óta gondolkodom a szociofotókon, és nem olvasok semmit. Váltólázam van. Este lázas vagyok, éjjel éber, nézem a falat, nem értem az életemet, reggelre aztán megint kényelmesen lázas leszek. Ez jó. Az ember égő szemmel nem gondolkodik, viszont sír, ami tisztítja a légutakat, sőt általában a gondolkodást is.