Az evolúció vége

Jó szarul nézhetek ki mostanában, mert többen is megkérdezték, hogy tulajdonképpen minden oké-e velem meg ilyesmi. Pedig tulajdonképpen minden oké velem, ami nyilán azt jelenti, hogy semmi sem oké velem, de minden a megszokott mértékben nem oké, szóval aggodalomra semmi ok. Fáradt vagyok persze, azzal az ólmos fáradtsággal, amit év vége felé érez az ember, ha tanár, de ahogy a fák is előrébb vannak két héttel, hát az én évi rendes halálos kimerültségem is korábban érkezett.
Az persze kétségtelen, hogy ebben van egy kis szerepe az összmagyar nihilnek, ami belengi a tájat vasárnap óta, mert ugyan feldogoztam az eredményt és 99,8% feldolgozottság mellett arra jutottam, hogy elcseszett sarka ez a mi kis országunk a világnak, de azon kívül, hogy teszem a dolgom, nemigen van választásom. Na jó, elmenni bármikor lehet. Még.
Szóval legyűrve ezt a kis hányingert, ami reggelente támad fel bennem, elmegyek dolgozni, és még szerencsém is van, mert a szó klasszikus értelmében nem robotolok, emberekkel van dolgom, minden napom más, mindegyik külön kihívás, csak ... egyrészt a kihívásokat is meg lehet unni, másrészt néha már olyan fokú (minek hívjam? butaságnak, tájékozatlanságnak, érdektelenségnek?) tudás- és motivációhiánnyal találkozom, hogy az elképesztő. Mindig olyasmi van, ami még nem volt, ugye, értem én, de hogy azok a gyerekek, akik ma kilencedikesek, és akikben a tudnivágyás szikrája is éppen csak pislákol, hogyan fognak négy év múlva leérettségizni, arról halvány fogalmam sincs. És igen, tisztában vagyok vele, hogy rossz diák nincs, csak rossz tanár, meg azt kell nekik tanítani, ami érdekli őket, csak hát néha azon kapom magam, hogy baszki ma a túléléshez, a társas kapcsolatokhoz oly kevés szó, tudás, műveltség is elég, hogy az észveszejtő. Hát végképp kihalnak az emberek közül a szapioszexuális egyedek? Vagy csak itt minálunk? Nem értem, mikor lett evolúciós érték a szellemi igénytelenség.
Na de hogy ne csak borongjak, hanem mondjak valami jót is, mindjárt itt a kétnapos tavaszi szünet, hurrá, és akkor talán végre befejezem azt a cikket, amit a mai napig nem kezdtem el, de mindjárt lejár a határidő, megvágom (megvágatom) a videót a tananyaghoz, amit tavaszi szünet után ki is próbálok az egyik csoportomban, reggelente kialszom magam és futni járok, no meg olvasok. Egyszóval embernek érzem majd magam egy kis időre.
Hogy szélesedjen látókörünk oud ügyben, a lejátszón kicseréltem a borongós-szuicid The Nationals-t kedvenc oud játékosom, Anouar Brahem lemezére.
Más nincs, szombaton két baráti beszélgetés és egy Varázsfuvola kedvéért egy délután-estét Budapesten töltök, de a nyakam köré fonódott határidőszálak miatt nem maradok fent tovább. Majd megyek, ígérem, és akkor lesz minden, Black Hole Project, meg kávécigi, meg hidegsör, meg tengertánc. Addig tessenek szívesek nekem drukkolni, hogy ne kapjak agyvérzést a próbaérrettségik javítása közben, és bírjam ki a mai fogadóórát is ép elmével.
Dörgicsére vágyom. Meg hanyatt feküdni a levendulában.