Hullám

A bokától a térdig, a térdtől a csípőig, a csípőtől a derékig, a deréktől a szegycsontig, a szegycsonttól a nyakcsigolyákon át a koponyáig, az ujjaktól a könyékig, a könyöktől a vállig egy lélegzet az élet. A testem parti homok, a mindenség az óceán, hagyom, hadd áramoljon rajtam át, egyszer odafelé, egyszer visszafelé, a fenti világba tolva, a lentibe húzva, csend van és robajló élet, a sós víz illata, majdnem hallottam a sirályokat, majdnem éreztem a víz pezsgését magam körül, majdnem tudtam, hogy meghaltam és hogy élek, majdnem voltam és majdnem elmúltam.
 A testemről meditálok hétfőnként. A bennem áramló vér óceánjáról, a nyirokpatakokról, az inak feszüléséről, az izmok kerítésszálairól, az ízületek nyikorgó ajtósarkairól. A testem a házam, tengerparton áll, sziklán, gondolom, amit hullámok ostromolnak, és egy nap a szikla meggyengül, mert meggyengül minden végül, hiszen az idő a legkitartóbb szerető, sosem tágít, a hullámok darabokra törik a követ, és a ház a vízbe zuhan majd.
A test olyan, mint a lélek. Nehezen engedelmes, gyakran lázadó, sértődékeny, akaratos, de meghálálja a törődést. Aki testének ura, ura ennek a világnak. Aki lelkének ura, ura a mennyeknek. Aki szellemének ura, ura a világegyetemnek.
Mindenkinek másmilyen teste van. Az enyém tengertest, a lélegzetek hullámaiban van otthon, de láttam már földtestet, ami biztonságos volt és meleg, lebegő széltestet, ami hajlott, mint szélben a parti nád, és láttam a vad csupa izom testét ugrásra készen megfeszülni.
Szeretek jógázni egyébként, csak még nem tanultam meg teljes egészében megszabadulni a gondolataimtól.