Zenekari károk

Jól van, van ez a kis pánikroham, meg hisztéria körülöttem, és most nem dörzsölök sót a sebekbe, fáj az eléggé, de azért csendben kérdezem, hogy alapvetően mást vártunk? Én egy kicsit persze mást, de ez kit érdekel. Ostoba, szőke nő vagyok. A szellem napvilága, majd hogyne.
Az van, hogy tulajdonképpen továbbléptem, mert pillanatnyilag úgy érzem, itt a helyem, itt van dolgom, meg mert ha adódik lehetőség, nem félek elmenni sem, de legfőképpen azért, mert látványos haldoklásaim ellenére is tele vagyok élettel, és hajlamos vagyok a pillanatnak élni: ma szegedi pillanat lesz, hétvégén budapesti, májusban meg esetleg tavaszi pillanatok. Szánalmas? Nem. Emberi. Megbocsátok magamnak.
Nem vagyok persze elégedett, de hát a többség akarata dönt, ha ez nekem nem is feltétlenül tetszik, és ha tudom is, hogy a vesztünkbe rohanunk. Gondolom, a betonfal majd fájni fog.
Ősszel, amikor David elbúcsúzott tőlem, megszorongatta a kezem, és azt mondta, örül, hogy én Magyarországon vagyok. Ez elég patetikusan hangzott akkor, de mostanában gondolkodtam ezen. Nem mintha számítana persze, hogy itt vagyok, és nem mintha minden körülmények között tudnék itt élni, de tegnap óta valahogy azt hiszem, tényleg van ennek valami jelentősége, valami fontossága. Tudom, nagyjából annyi, mint a Titanic fedélzetén játszó zenekarnak. Nem baj, ha Isten segít, találok valami szép dallamot.