Köztes

Vagyok, ütközőpont múlt és jövő közt, csomó a világ szövetében, szikla az öröklét folyójában. Engem kerülget az idő.
Engem persze minden kerül, ember, állat, szerencse - zárvány vagyok az időben. A világ keletkezésekor különültem el, és az idők végeztével majd idegenül múlok el belőle.
Ha le kellene festenem magam, burokban festeném, vénséges vén csecsemőként egy élet magzatburkában.
Hannah Arendt úgy írt az időről, mint az ember közbeékelődött létének következményéről.

"Más szavakkal, az idő folyamát, az állandó változást, múltra, jelenre és jövőre osztjuk fel, ahol a múlt és a jövő, a már-nem és a még-nem, pusztán az ember jelenléte miatt állnak egymással szemben antagonisztikusan. Az ember miatt, akinek ugyancsak van "kezdete", a születése, és vége, a halála, és aki létezésének minden pillanatában a kettő között áll: ezt a köztes időt nevezzük jelennek. Az ember behatárolt életének közbeékelődése az, mely a puszta változás megállíthatatlan áramlását - melyet érzékelhetünk ciklikus vagy éppen egyenesek által határolt mozgásként is, miközben soha nem leszünk képesek felfogni az abszolút kezdet és az abszolút vég fogalmát - az általunk ismert idővé varázsolja."
Hannah Arendt: The Life of the Mind (fordítás tőlem)

Azt nem tudom, Arendtnek igaza van-e úgy általában, de magamra nézve igaznak érzem, amit írt. Az is érdekes, hogy az ember ebben a köztes létében is milyen nagy fontosságot tulajdonít önmagának. Talán nem kellene, de nem tudom, másképpen hogyan lehet.