Ettől függetlenül

Ettől függetlenül a halál nem nevezi meg magát. 
Certeau

Ettől függetlenül a dolgok sem nevezik meg magukat, az ember nevezi meg és el a dolgokat. Szép, és hálás elfoglaltságom ez nekem is, reggelente megnevezni a körülöttem lévő tárgyakat és embereket. Olyasmi, mint a számlálás. Megszámlálni és elnevezni. Elejét venni a bizonytalanságnak, összekötni az idő egymástól elsodródni látszó részeit.
Ma reggel türelmetlenül neveztem meg az engem körülvevő életet, és arra gondoltam, nekem egészen biztosan csak napkeltekor szabadna ébredni, és kizárólag vízparton. Megérzi az ember, ha rossz helyen van. Azt hiszem, valóban ezt akarom, felülni az ágyban vagy csak felkönyökölni, és nézni, ahogy a csónakok elindulnak mind, kifelé a nyílt víz felé, és mire átmelegszik a reggeli levegő, már csak messzi pontoknak látszanak. Gyávaság, hogy az ember nem azt teszi, amit tenni akar.
Arra is gondoltam ma reggel, jó volna, ha nem utcákon kellene sétálni. Certeau-nak igaza lehet, már ha tényleg ezt mondja, az utcák, a szokások megkötik az embert, lelassítják a vérkeringést, eltömítik az ereket a tehetetlenség hordalékával.
Egyszer jártam egy olyan helyen, ahol a homok és a szél minden reggel átírta a part gyalogösvényeit. Végtelenül szórakoztató játék volt, és úgy láttam, az emberek is ügyesebben és természetesebben szerették egymást azon a helyen.
Cselekedni, csinálni valamit. Azt hiszem, egyet kell értenem azokkal, akik szerint ez fontos. A mondás is cselekvés. Az írás talán nem. Vagy nem mindig.



Más. Tegnap olvasóklub volt, és bár a könyv, Carlo M. Cipolla Allegro ma non troppó-ja igencsak rövid olvasmány volt, sok dologról tudtunk mégis beszélgetni, mint például a katapulttal a genovaiakhoz bosszúból belőtt pestises halottakról, az ál-dokumentumfilmekről, a történelmet mozgató apró félreértésekről és meg nem értésekről, meg arról az univerzalizálódott angol nyelvről is, amit használni ugyan mindenki használ, de ami sokszor csak elfedi az egymás mellett való elbeszélést, és eltakarja a kulturális különbségeket.

Más nincs. Az iskola mintha végstádiumos rákbeteg lenne, hosszú agóniába kezdett. A végzősök már szinte be sem járnak, de ha mégis, értelme nincs. A kicsik meg lézengenek mint az októberi legyek. Mindenki arra vár, legyen végre jövő szerda, akkor van ballagás, utána megint napokig szünet. A szerdát talán csak én nem várom, mert az a cikk leadásának határideje, amire viszont napok óta nincs időm. (A cikkírásban egyébként az a jó, hogy egy csomó érdekes dolgot olvasok hozzá, meg újra. Certeau-ba is részben ezért szerettem bele.)

Közben írtam a VilágMára, és nem káromkodtam.