Au revoire

Vigyázzál, felnőttség!
Jó, az igaz, hogy már múlt héten figyelmeztettek, hogy erre a hétre ne nagyon tervezgessek semmit, de hogy gyakorlatilag egy nappal a program kezdete előtt se tudtam kideríteni, mikor és végeredményben mit is fogok csinálni, az még mindig meglep. Az ember nem tanul semmiből, csak tudnám, hogy akkor mit vagyok meglepve a diákokon.
Mától ugyanis az egyik nemzetközi projekt utolsó rendezvényének ad helyet az iskola, és mivel ebben a nyeretlen kétéves periódusban nekem is volt szerencsém dolgozni, most akkor ebben a három napban jiso ráz legyek a talpamra esve, és mindenféle felkészülés nélkül (story of my life) valósítsam meg a valamit. Mondjuk ez a projekt az első pillanattól kezdve ilyen volt, mert emlékszem, hogy a nyitórendezvény napján szóltak, üljek már be a megbeszélésre kvázi dísznek (nem mintha), csak ülni kell tényleg. Aztán mire észbe kaptam már a helyi tévé vette, amit beszélek.
Na szóval állítólag ma csak délután lesz jelenésem a megtartott hetedik órám után még talán haza is rohanhatok lezuhanyozni vagy nem tudom, mert csak fél négykor indul a busz valahova valamiért, amiről most úgy tűnik, hogy kultúrprogram pincelátogatással. Hogy mikor érünk vissza, arra azt az infót kaptam, hogy este. Jó nem? Na most ebből szerintem megint az lesz, hogy nem csak holnap és után, de már ma sem fogom tudni tisztességesen megtartani az óráimat (who gives a fuck végül is ez csak a fő feladatom), hanem majd hoppá jut eszünkbe akkor még egy kicsit menjek ide meg oda, és hoppá jut eszünkbe akkor még azt is. Legalább azt tudom előre, hogy a csütörtök-péntek megy a kukába, mert természetesen a kutya nem fog helyettesíteni.
Mondjuk egy dolog vigasztal csak a történetben, hogy szeretem az olasz kolleginákat, mert nagyon helyesek, és csípem a másik külhoni bagázst is általában, és persze őszintén remélem, hogy az ottani céges kapcsolattartó megint az a srác lesz, akivel szeptemberben együtt dolgoztam Olaszországban. Vele legalább értelmesen el lehet beszélgetni a fotózásról, kifaggatnám, idén kik lesznek a jazz fesztiválon, meg az alternatív filmesen, és borozni se rossz vele.
Ez van, ma tehát "estig" dolgozom, de hogy minden kerek legyen, tegnap még felhívott a külföldre szakadt tesóm, hogy juhéj megjött Londonból két napra, most hogy szóba áll velem, hamar találkozzunk abban a fél órában, amit regenerálódással terveztem tölteni délután. Marha jó. Nem tudom, miért van az, hogy mindenki az én időmet bassza el. Van valami a homlokomra tetoválva láthatatlan tintával? Hogy aszongya hülye vagyok, szívass nyugodtan? (Ráadásul még valami számomra tök értelmezhetetlen, mert értelmetlen, cikk írását is feladatul kaptam az évkönyvbe tegnap. Hogy akkor hétfőre. Gondoltam, aha, persze bazmeg, majd hétvégén mást se, de nem mondtam, mert annyira nem érdekel, és mert hétfőn úgyis Szegeden leszek, szóval nem lesz ebből cikk se hétfőre, se keddre az tuti. Sue me. Különben is, ha már cikk, akkor van éppen elég, amit nem írtam meg, inkább azokon kellene dolgoznom.)
Na, hát ilyen jól indul a hét amellett, hogy nem tudok rendesen felkelni, hogy hétfőn eltemettük apám húgának a férjét (ez is megérne egy kis fekete novellát), és hogy nem tudok reggel futni, mert az óraállítás miatt tök sötét van, délután viszont nem jut rá idő. Még szerencse, hogy jógázni legalább el tudtunk menni hétfőm, és hogy tegnap együtt ebédeltem a csajokkal. Mihály, aki az utóbbi hetekben eléggé fáradt és leterhelt volt, tegnap meg is állapította, hogy minket mintha most jobban megviselne a munka helye. És tényleg.
Más nincs. A Gittre legalább írtam egy angol nyelvleckét, KATT-anjatok rá, mert fontos anyag, és a Molyos antológia is megjelenik szombaton, de oda nem tudok elmenni. Az az igazság, hogy egyelőre a jövő szombati operába sem tudom, hogy megyek, pontosabban, hogy jövök, mert most nem tudok a tesómnál aludni, és nincs keret szállodázni. Majd lesz valahogy.
Tartsatok ki. Már szerda van. Addig is Au Revoir Simone.