Inter

Vannak napok, amikor nem értek semmit.
Második napja esik - egy nimbostratus ül a nyakunkon, és nem mozdul. Nem tudom, honnan jött, de hogy nem akar menni sehova, az biztos. Én úgy vagyok ezzel, hogy nem hívok se felhőt, se embert, de ha megérkezik, nem kergetem el. Végeredményben a szeretet is csak egy abszurd dráma.
Nem vagyok szinkronban. Mármint én és az idő nem vagyunk szinkronban. Általában öt, esetleg tíz percet sietek, mondta is annak idején Louise, hogy ennek nem lesz jó vége, most meg, tegnap mármint, húsz percet késtem. Gondolom, ennek se nagyon lesz jó vége, bár ezt most nem mondja nekem senki, ezt magamnak mondom. És átállítom az órám már megint.
Az óráim, ki tudja miért, mindig a saját időmet mutatják, így aztán nem is bírják sokáig velem. Volt egy kiváló órám, pontosabban nem az enyém volt, de megtalált magának, akivel hosszú évekig bírtuk elviselni egymást. Aztán egy napon millió szilánkra robbant a számlapot takaró kristályüveg. Sosem lehetett pótolni se az üveget, se az órát. Halott idő.
Nehéz önmagam a világhoz igazítani, és nem is vagyok benne biztos, hogy kell. Élhetnék az időn kívül is. Interdimenzionalitásként, két lét között, ahol nem a föld és nem az ég, hanem a saját sejtjeim szívritmusához igazodna a mindenség. A lassú perceimhez igazítanám a gesztenyefák levelein keresztül szűrődő délutáni napsütést, az esti fényeket a város felett, a simogatást, a teraszt, Isten délutáni menyasszonyfátylait, a cirrusokat, és néhány reggelt. A gyorsakhoz a mozdulatlan stratusok minden fajtáját, a kedvetlenséged, a dühöd, és persze a hajnali hideg ködöt. Most ezzel próbálkozom.
Nem tudok lépést tartani a világgal, nem is értek belőle semmit, ezért mostantól fordítva kell lennie  mindennek. A világnak kell igazodni hozzám.

Keszon

Nem hallok rendesen. Nyilván a megfázásnak is van hozzá köze, amiből (olasz napsütés ide vagy oda) még mindig nem sikerült teljesen kikeverednem, de amiről azért alapvetően az elmúlt napok mindenféle nyomáskülönbségei tehetnek. Fizikai és pszichikai értelemben is.

Amikor ilyen gyorsan jön és megy az ember két alapvetően más mentalitású közeg között, akkor adódhatnak problémák. Valami keszonbetegség ez, attól tartok. Több idő kellett volna, hogy a szervezetem átálljon a meleg, fűszerillatú olasz éjszakáról a ködös és hideg magyar reggelre. Péntek este még Verona fölött ültem egy kedves étteremben, hajnalban pedig már a hideg bécsi peronon álltam a bőröndjeimmel. 

Mégis van valami, a reggeli csend, amit mindenhol szeretek megélni.  Ez a zsilip köztem és a világ közt, és most bármennyire is ezerszer inkább lennék a Monte Baldo tetején abban a hibátlan, tejfehér mennyországban, elviselem azt, ami nekem adatott. 

Csak még hadd üljek ebben az örök és változatlan csendkamrában egy kicsit, mert itt nem zavar, hogy mióta hazaértem, tulajdonképpen nem is hallok.

Izabella di Verona 3. nap

Harmadnapon hazamegyünk. A történet nem pont így szólt, de hát a világ változik, és vele változnak a legendák is. A találkozóknak is vége szakad, pláne ha sosem volt tervben a végtelen.

Ma (értsd tegnap) reggel arra ébredtünk, hogy az éjszaka nem költöztettek minket másik szobába, és ez kifejezetten jó érzés volt. Most, hogy így visszagondolok, az se volt rossz, hogy lezuhanyoztam, de az a mai párás nap után valójában már csak távoli emléknek tűnik.

Reggelire az volt, ami előző reggel is, szóval amit találtál. Zsemle, lekvár, méz, kifli. AZ élet nem attól lesz jobb, hogy sokféle dologgal veszi magát körül az ember. Gondolom ennek a fajta ellátásnak ez az üzenete a mi kis mediterrán Yodánktól. Hát jó. Én hajlandó vagyok tanulni.

Reggeli után Gigi viszonylag gyorsan abszolválta a számlánkat, bár a számlázási címet, amit tegnap adtam neki, elhagyta adószámostól, mindenestől, de nagyon ott voltunk a szeren, mert a kolleginánál volt egy titkos másolat. Gigi azt mondta, azt hitte, ez valami névjegykártya volt. Nade akkor meg hova rakta, kérdeztem, de hogy minek ugye, azt magam sem tudom.

A ma délelőtt még munkával telt, csoportmunka volt, hogy egész pontos legyek, ahol mi két horvát partnerrel dolgoztunk együtt, és szerintem sok érdekes dolgot megtudtunk egymástól. Dél körül e-mail listát írtunk, és bár még reggel a trafikba menet megkérdeztem Paolótól a jazzfesztivál helyszínét, azt hiszem, nem emlékszem, hova is írtam fel, ez majd jól jön. Amúgy is meg kellett ígérnem, hogy elmegyek a filmfesztiválra, úgyhogy ezt majd priváte le kell leveleznünk egymással.

Azért az tényleg érdekes, hogy néha milyen egyszerűen rá lehet találni azokra az emberekre, akikkel aztán a világ dolgairól könnyen és akadályok nélkül el lehet beszélgetni. Nem úgy értem, hogy ugyanazt gondoljuk, hanem inkább, hogy nagyon hasonló a gondolkodási mechanizmusunk.

A találkozó zárása után két olasz nővel elmentünk a pizzériába, aztán kiraktak minket Veronában, hogy kituristáskodhassuk magunkat. Örömmel jelentem, hogy a küldetést sikeresen végrehajtottuk, és láttunk egy csomó gusztustalanul mediterrán házat, fotóztam ezer ablakot (túlzok persze), ittunk kávét, végül vettünk szuveníreket. Izabella a bevásárlóturista.

Este még elvittek minket egy helyes kis étterembe, hogy ne unatkozzuk magunkat halálra. A teraszon ültünk és néztül a hegyről Veronát. Csendes volt és nyugodt. Az este mint egy barátságos, meleg takaró vett minket körül. Aztán vonatra ültünk.

Képek lesznek hamarosan, meg gasztomelléklet is. Isten hoz engem lassan Magyarországon megint.

Izabella di Verona 2. nap

A posztok címe senkit ne tévesszen meg, egyelőre nem voltam a Verona nevű városban, csak az azonos nevű járásban vagy miben, de ami késik, nem múlik. A vidék felfedezése után ma délután lesz szabad program, sőt, egyenesen hogy szabad délután és este, hiszen a vonat csak éjfélkor indul.
Amikor arról beszélgettem a kedves helyi tanerővel, hogy hogyan is legyen a mai nap, javasolta, hogy este azért még fussunk össze egy vacsorára, hogy ne kelljen csomagokkal végigküzdeni a délutánt, no meg akkor ki is visznek az állomásra, még azt hittem, ez nem sokat segít rajtunk. Most már tudom, hogy dehogynem, mert itt a vacsora nyolctól bármeddig tarthat.
A tegnap legmeghatározóbb jelensége minden kétséget kizáróan Gigi volt. Reggel időben tisztázni akartam vele, kinek a nevére és hogyan állítsa ki a számlát, mert kicsit bonyolult. Paulo fordított ugye, hogy ne csak álljak ott, mint egy rakás hülye, de hamar kiderült, hogy hát tulajdonképpen Gigi szerint mi csak egy éjszakát maradunk. Azt ugyan hamar tisztáztuk, hogy áááá dehogy, de ez nem oldotta meg a problémát, mivel szoba az nem volt így első látásra. Végül hosszas gondolkodás után átrakott minket két külön szobába, ahova boldogan át is cuccoltunk, mert eredetileg is erről volt szó. Mármint külön szobákról. Persze Gigivel az élet ...
Végül nap közben hatszor telefonált különböző hihetetlen tervekkel, aminek az lett a vége, hogy egy harmadik szobába összeköltöztettek minket. Őszintén reméltem, hogy minden cuccom megvan, bár nagyon szétpakolni nem volt alkalmam. A Monte Baldoról leérkezve aztán kiderült, a fiúk sem jártak jobban, sőt, őket egy szobába költöztették, ráadásul egy franciaágyasba. Este aztán a vendéglátók egész különítménye bejött velünk megnézni, hogy minden oké-e. Gigi persze nem tudta, melyik szobába rakott minket, de végül azt is kinyomozták, aztán a végén kénytelen voltam grappát inni, sőt Gigi cigarettáját szívni, mert venni nem vettem, de ezt se bánta. Nekem meg már mindegy volt éjfélkor nagyjából minden.
Azt hiszem ez a fickó amolyan csoporthőssé nőtte ki magát, mert innentől kezdve egész nap az volt a poén, ha kicseréltünk valamit, hogy "do it Gigi style".
A nap első fele munkával telt, utána ebéd a szokásos pizzériában, most pizzát ettem, és ebéd közben megnéztem egy csomó képet az Isztriáról, amit Paulo mutogatott. Egészen varázslatos vidék. Nagyon tetszik.
Délután kirándulni mentünk a Garda tóhoz. Gyönyörű idő volt, de nem álltunk meg fotózni sajnos, hanem rögtön a Monte Baldóhoz mentünk, és felvonóval felküzdöttük magunkat 1760 méter magasra, egyenesen egy felhő közepébe. Ez életem talán egyik legszürreálisabb élménye volt. Mintha a mennyországba érkezne az ember. Minden tejfehér és néma, a tér és az idő megszűnik, az ember egyik pillanatról a másikra egyedül marad önmagával. Ez tényleg földöntúli volt.
Azért egy-két percre elfújta (odébb fújta) a felhőt a szél, hogy kicsit lássunk is valamit a panorámából, meg a környező sziklákból, de egyszerűen alig tudok szabadulni a körülöttem gomolygó fehérség emlékétől.
Lefelé jövet persze úgy eldugult a fülem, hogy fél óráig semmit nem hallottam, kénytelen voltam az egyik lánytól kölcsönkérni egy rágógumit.
Mivel annyira szerettem volna látni a tavat közelről, lementünk Malcesinébe, ami kétségtelenül látványos kis városka, de egy cseppet már a giccshatáron túl. És persze addigra elkezdődött a szürkület is, szóval nagy fotózást nem lehetett csapni, de végtére is nem is ezért vagyok itt alapvetően.
Este végeérhetetlen kanyargás és olasz nyelvű vita (sinistro, no destro, dritto ...) ismét egy autentikus étteremben sikerült vacsoráznunk. A tulaj, aki kinézetre igencsak hajazott Pataki Attilára énekelt és pincérkedett is, ha éppen úgy volt kedve. A kaja elég érdekes volt, minden csupa sajt és vaj, a pincér fogta is a fejét, amikor elmagyarázták neki, hogy én nem eszem tejterméket. Nála jobban már csak a Mamma  fogta a fejét a konyhán, végül a négyféle első fogás helyett be kellett érnem paradicsomszószos tésztácskával. A fő fogás viszont nagyon finom volt, bár bevallom, amikor elárulták, hogy szamárhúst ettem, majdnem leestem a székről. Nem akarok itt nyavalyogni, tényleg  jó volt, olyan mint egy finom marhahús, de többet nem fogok ilyesmit enni, az is biztos. Szegény csacsi.
A vacsora sokáig tartott, és emelkedett hangulatban telt. Azt hiszem, elég jól összebarátkozott a társaság, én legalábbis tényleg jóban lettem a horvátokkal. Este már gyerekképeket nézegettünk. Mindkét srác nagyon büszke a gyerekeire. Paulo mindent részletesen elmesélt a környékükön tartott filmfesztiválról, meg valami városkáról, ami fiatal művészek tanyája lett, és ahol minden nyáron ingyenes jazz fesztivált rendeznek. Csak a nevet nem sikerült megjegyeznem.
Ma éjfélkor Biedermann Izabella elhagyja Verona járást, de biztos vagyok benne, hogy egy-két poszt még lesz majd a kalandokról, mert emberekkel ismerkedni jó. Mindenkinek tudom ajánlani.

Izabella di Verona 1. nap

Úgy döntöttem, ha már nem sikerül rendes időközönként telefonos kapcsolatba keverednem feleimmel, harmadaimmal, és egyéb részeimmel, legalább posztokban megpróbálok lépést tartani önmagammal.
Kedden indultunk, szerdán reggel érkeztünk. Ez így egyszerűen hangzik, de ne higgyük. Egy majdnem teljes nap vonaton még akkor sem leányálom, ha az út egy részét vízszintes helyzetben töltheti az ember. (Főleg ha a vízszintes csak néha vízszintes, inkább zötykölődős, valamint ha az ember füle nem csak a takonytól, hanem a légnyomás-különbségtől is feszt eldugul.)
Tapasztalatként annyit azért meg tudok osztani, hogy a Railjet (Budapest-Bécs) óriási találmány, valamit hogy a hálókocsi ágya rohadt kényelmes (=értsd kőkemény, de nekem az a zsánerem matracban), de lefóliázott pohár vízzel fogat mosni különös élmény.
Az út viszonylag zökkenőmentesen zajlott, leszámítva, hogy meg kellett állapítanom, Bécs külvárosa pont olyan, mint minden más nagyvárosé, és hogy nem csak Bronxban necces sétálgatni az utcán két nőnek, hanem a bécsi nyóckerben is. Na mindegy, abszolút életben maradtunk, viszont voltunk egy olyan kávézóban, ahol mindenki bent dohányzott, és ahol piktografikusan ki volt táblázva, hogy a nők cicijét kérjük ne taperolják. Ez biztos egy EU szabványnak megfelelő információs tábla volt.
Kora reggel érkeztünk Veronába, ahol már várt minket egy helyi erő meg a köd, de szemünk se rebbent, kocsiba be, ablakot le, és telefon a szállásra. Nem gond-e, hogy picit korán érkeztünk.
Arra gondoltam, ezt a kérdést azért itt Észak-Olaszországban se lehet fejlövés nélkül megúszni, de csodák csodájára elfoglalhattuk a szobát. Na jó, akkor még nem ismertük Gigit.
A Veronától fogalmam sincs hány kilométerre fekvő városkában a fene tudja milyen utcát senki nem ismerte, de amikor kiejtettük azt a szánkon, hogy a Vadászhoz címzett fogadót keressük, egyszeriben felderült az emberek arca, és mindjárt mindenki tudta, merre menjünk. (Kérdezősködés közben egyébként a helyi erő keresztben állt az utcán, de ez senkit nem zavart.)
A szállás elég érdekes, két külön szoba helyett egy kétágyast kaptunk, de hiába magyaráztuk, hogy kettő az az egy, a tulaj szeme se rebbent. Végül kaptunk egy kulcsot, de nem izgattuk magunkat, mert a zuhanyzás ígérete minden mást felülírt abban a pillanatban.
A vendégház egyetlen luxusa az internet. Amúgy ez itt nem annyira evidens sehol, szóval én ettől is boldog voltam. (Nem is igaz. Lift is van.)
Zuhanyzás után azonnal elvágtattunk az iskolába, ahol a délelőtt folyamán kimerítettük mind a témát, mind egymást, úgyhogy el kellett menjünk ebédelni, majd sétáltunk egy nagyot a szállás környékén., valamint egy Borghetto sul Mincio nevű helyen, ami tulajdonképpen a városka része, de amolyan városka a városkában, teli étteremmel meg fagyizóval, meg vízimalommal. Valeggio asszonyneve egyébként Tortellini Land lehetne, ha akarná, hogy legyen neki ilyen, mert itt nagy tortellini kultusz van. A kultuszhoz kerekedett legenda is a szép Szilviáról, aki eredetileg nimfa volt, de egy katona letépte a köpenyét, és egymásba szerettek. Vagy valami ilyesmi. Reggel a szépséges nőnek vissza kellett térnie a Mincio folyóba, de a parton hagyott egy zsebkendőt, amire csomót kötött a szerelmi hűség jeléül. Nem akarom hosszan, a végén a szerelmesek mindenféle ármánykodás miatt kénytelenek a folyóba fulladni. Viszont ez a tortellini legendája errefelé.
A másik érdekes dolog, hogy úgy fest, Olaszország kivinagyhatalommá nőtte ki magát az elmúlt pár évben, mert (legalábbis eleinte) kiviültetvényen kívül semmit nem láttunk a környéken. (Az az igazság, hogy aggódtam az esti borkóstoló miatt, nehogy a végén valami kivilével szúrják ki a szemünket.)
A délutánunkba még belefért egy csontház megtekintése, ahol olasz nyelvű vezetőnk volt, de ez a fickó olyan szuggesztíven mondta, amit akart, hogy a végén majdnem azt hittem, tudok olaszul. A számokat persze nem értettem, de hogy most 1100 csontváz vagy 1600 az már oly mindegy, nem? Ki számolna utána?
A csontok után a szőlészet rendkívül üdítő volt. Egy pici családi gazdaságot néztünk meg, a tulaj kalauzolt, kedves volt, örült nekünk, hevesen magyarázott, mi meg kérdezősködtünk. Hát ahogy az okoskodó turistákhoz méltó. A végén volt kóstoló, finom és könnyű gyümölcsös borokat csinálnak, de két negyed pohártól sikerült berúgnom. Messze volt az ebéd.
A pincészet (ámbár pince nem volt) után vacsorázni mentünk, mert ugye kell a gasztronomía. Nyolctól tízig ettünk, ami fura, mert egyébként vacsorázni sem szoktam, de hát barátok közt repül az idő, mi meg tényleg barátkoztunk. Az olasz kollégák rendkívül kedvesek, a horvátok meg fiatalok és jókedvűek. A céges képviselő különösen érdekes figura, a séta közben már kiveséztük a fényképezőgépeket, utána meg kiderült, hogy imádja a független filmeket, és hogy van valami rejtélyes filmes fesztivál nyáron az Isztrián, amit majd felír nekem egy papírra. Úgy legyen.
Hazaérve még leültem az udvaron, hogy elszívjak egy cigit, Gigi (a tulaj) meg csatlakozott. Jól elbeszélgettünk olaszul az időjárásról, a borokról, az étteremről, a világ dolgairól meg a kellemes olasz klímáról. Kábé tíz szóban. Amúgy a csuda helyes bácsi nulla idegen nyelven beszél, de annyira, hogy még a számokat sem érti. Most már rohadtul nem izgat ez senkit a társaságból, besétálnak a pult mögé, aztán leakasztják a kulcsokat.
Gigit egyébként, aki valóban vadász, vagy volt, mindenki ismeri és szereti. Azt is tudja róla itt mindenki, hogy az egyetlen fia öngyilkossága óta nem a régi. A feleségével üzemeltetik az éttermet, meg a vendégházat, közben pedig tortellinit gyártanak. Mi mást.
Kicsit egyébként olyan, mint Yoda. Reggel mélyen a szemembe nézett, és azt mondta ne legyek idegbeteg, lassítsak már le egy kicsit. Mindezt azért, mert túl gyorsan írtam alá a nevem.  Este viszont nem mondott semmi ilyesmit. Meg volt velem elégedve. Lehet, hogy hazaviszem.

Váltóláz

Az ember nem is hinné, hogy manapság és hogy Európa közepén maláriát is kaphat ugye, aztán tessék. Vagy persze nem, de azért megfordult a fejemben ez is, amikor a gyógyszertár törékeny éjszakai ügyeletese kitartóan kinintartalmú gyógyszert tukmált a megfázásomra. Álmomban Afrikában már láttam ezt a lányt ...
Na jó, tudom, a kinin gyulladást is csökkent, és hogy ez a gyógyszer 245 királyi forintba került, valóban földöntúli élmény volt. Mikor vettem utoljára 300 forint alatt gyógyszert? Húsz éve.
Mindenesetre szedem a gyógyszert, pedig nem szeretek gyógyszereket szedni egyáltalán, és  csak kicsit vagyok szarabbul, mint amikor csak pálinkáztam. Nem adom fel. Az ember szeptemberben még ne haljon bele egy közép-európai maláriába. (Figyeljünk most fel arra, milyen szép szocio esszégyűjtemény-cím lehetne ez.)
Jól fejlett betegségem, és önsajnálatom ellenére ma dolgoztam. Mondjuk a munka kétes értékű, ha egy tanár nem tud beszélni, és félóránként kis híján köhögőrohamba fullad, de mindegy. Tisztára, mint a csavargyárban anyukám.
Igazából sokkal, de sokkal és még annál is jobb lett volna itthon maradni, hogy valamennyire meggyógyuljak az utazás előtt, de nem lehetett, mert már így se tudom, ki fog helyettesíteni a következő négy napban, és különben is meg kellett beszélnem a prezentációmat, és meg kellett hallgatnom, hogy bazmeg Biedermann, ezt nem lehet ilyen gyászosan, meg hogy látszik az én egész személyiségem ebben is. Aha. Mondtam, hogy szerintem én csak a tényeket írtam le, mert ezt kérték ugye, de azt mondták erre nekem, hogy a dolgokat lehet felülről közelíteni, meg alulról.
Ezek után kivettem az utolsó diát, aminek a kihívások címet adtam. Szóval minden fasza, én heppi vagyok, probléma egy szál se, felülről közelítem a valóságot. Nagy ívben.
Azért az már milyen, hogy elkurvulni sem lehet önnön választásodból, az is utasításra kell. Ez az igazi fogság. Fogság. Hát Spiró, drága, ezt is megértük, megkívántam a könyvét megint, és ehhez még csak Jeruzsálembe sem kellett elmennem.
Most igazából azt kellene gondolnom, mindegy, holnap már itt se leszek, hagyom a dagadt ruhát másra, felmegyek magam erre a Verona nevű padlásra ... de nem tudom ezt gondolni, mert láttam TSB fáradt, hogy Joe unja az óráit, és hogy Gofri megint feszült. Aggódom értük. Olyan jó lett volna, ha megkérdezik, én meg eldönthetem, el akarok-e most menni. Mondom gyorsan, minden percét élvezni fogom ennek az útnak, de mennyivel jobb volna, ha magam dönthetnék néhány dologgal kapcsolatban.
Ma volt értekezlet amúgy, volt benne rendkívül produktív húsz perc a melyik osztály megy le ötödik, illetve hatodik órában a tájékoztatóra (EZT például rohadtul eldönthetné a vezetőség, de nem), meg a rejtélyes szózat a kinevezések módosításáról, és arról, hogy Bridget szerint mindenki elégedett lesz, mert szépeket látott. A fizetésem mint esztétikai kategória. Ez az eszméletlenség-történet maga.
Tegnap óta gondolkodom a szociofotókon, és nem olvasok semmit. Váltólázam van. Este lázas vagyok, éjjel éber, nézem a falat, nem értem az életemet, reggelre aztán megint kényelmesen lázas leszek. Ez jó. Az ember égő szemmel nem gondolkodik, viszont sír, ami tisztítja a légutakat, sőt általában a gondolkodást is.

Más

Minden másképp van. Ezt valami okos ember mondta, de elfelejtettem, ki. (Talán Karinthy?) A világ úgy egységes univerzum, hogy számtalan világ rétegződik egymásra - más világok egymás hegyén-hátán, egymás alól elő-előkukucskálva, a lepergő szürke festék alatt az égszínkék. Vagy fordítva
"Madarakból lettünk azzá, amik vagyunk, kezdődik egy gyönyörű cigány monda, s a vége mi más lehetne: egy szép napon madárnak visszaváltozunk." Ezt Kerényi György írta.

"A látvány torkonragad, fojtogat, nem lehet szabadulni tőle. S nem is akkor igazán, amikor a nyomor kimerevített pillanatai naturalisztikusak, hanem amikor egy lírai közjáték - egy szerelmes tekintet, egy világra csodálkozó gyerekszempár - a lehetőségek lehetetlenségét vágja a szemünkbe." Ezt pedig már Göncz Árpád.
Érdemes ellátogatni a Sulinet Örökségtárába, és megnézni Horváth M. Judit és Stalter György fotóit. Annyi világ van a mi világunk sebekre kéretlenül ráfestett olajfestéke alatt. A Sztrugackij testvérek kisregénye jutott eszembe. Kinek az árokparti piknikjét takarítjuk már megint?

Más. Egy napot dolgozom holnap, aztán becsomagolok és elmegyek. Ennek ellentételezéseként Bridget lelki terrort alkalmaz. Meg kell csinálnom egy prezentációt egy adott témáról, ami a szakmámba vág tulajdonképpen. Pénteken kissé csodálkozva kérdezte, hogy nem kell-e a közgazdászoktól segítség. Nem akartam mondani, hogy 1. évekig tanítottam szaknyelvet, 2. egy hat perces prezentációt még a  békák nemi életéről is össze tudok hozni. Mondjuk ez jól mutatja, mit gondol a kollégái szakmai felkészültségéről.
Egyébként tényleg, honnan tudna bármit rólam, soha életében nem látta egyetlen órámat sem.

Más. Tegnap azt olvastam, hogy valaki, akit kedvelek, egy napon született apámmal. Érdekes. Az sosem tűnik fel, hogy valaki egy napon halt meg apámmal. A születésnap még a halálunk után is fontosabb, mint a halálnap, de akkor már nem a torta miatt, hanem azért, mert az élet utat keres magának a halál festékrétegén át is. Amúgy pont nem leszek itthon apám születésnapján. Neki mondjuk mindegy már.

Más. Beteg vagyok. Megfázás, gondolom. A tegnapi lázam elraktam emlékbe. Majd egyszer még jó lesz valamire. Egy napig fájt a torkom, most taknyos vagyok. Talán aludni kellene. Vagy meginni egy üveg pálinkát. Helyette rokonjárás lesz a nagylány születésnapján. Már húsz éves. Ki hinné ... nemrég született.

Egy felhővizsgálati könyvet olvasok. Hihetetlenül érdekes, és még humoros is. Kölcsönben van nálam, utazókönyv. Persze, tudom, mi magunk is. Néhány napig egy irányba utazunk az univerzumban. Kellemes véletlen. Vannak még ilyen kellemes véletlenek az életben. Azok emberekkel kapcsolatosak.

Azt írta nekem egy barátom nemrég, hogy sokat utazom. Azóta azon gondolkodom, vajon igaza van-e, mert nekem nem tűnik soknak, de talán kívülről mégis. Szombaton megjövök, és legközelebb csak október közepén utazom Budapestre. Valami érdekes külhoni emberekkel fogok találkozni, de azért pici szabadidőm lesz, akinek sört vagy magamat (értsd a társaságomat) ígértem, reménykedhet. Aztán rögtön utána elmegyünk a Teraszra ünnepelni magunkat. (Most mosolygok, bár tudom, hogy igazából nem jó hír, hogy még van Terasz.)

Süt a nap. Húsz éve is sütött, emlékszem, és hajnalban, amikor a szülészet előtt álltam, énekeltek a madarak. Biztos azt énekelték, hogy " szabad élet, szabad madár ...", csak én akkor ezt még nem értettem. és a cigány mondáról se hallottam. 

Tárgyeset

Fáradt vagyok. Ez a mondat nem jelent semmit, mert más is fáradt, te is fáradt vagy, gondolom, meg a világ is. Onnan lehet ezt érezni egy kicsit, hogy a reggel minden nap nehézkesebben tápászkodik fel vert helyzetéből, erőtlenül, lehajtott fejjel ül az ágy szélén, és legszívesebben éhgyomorra gyújtana rá megint, mint a régi, másnapos hajnalokon, amikor a szeszt érezte az ereiben, nem az elvégzetlen munkát.

Tegnap azt hallottam, hogy a szubjektivitás egyszer csak nem volt megoldás, jött az objektivitás, később pedig, mert az alkotóknak ez az objektivitás sehogy sem állt kézre, az álca. Az ember nehezen tud megmaradni anélkül, hogy önmagára reflektálna ebben a világban. Másik meg nincs neki.

Sok órám van. Az iskolában is, egyébként is. Közben kellene csinálni egy rakás dolgot. Dolgozni, pályázni, írni, fordítani. Nem jó, hogy énnekem csak magara nincs időm mostanában. Az jutott eszembe, ha költő lennék, azt mondanám, kavics vagyok a cipőmben. De nem vagyok költő.

Erről jut eszembe, hogy tegnap láttam egy költőt és három írót. Ilyen józsefattilás ez a leltár, de ebbe egyelőre nem halt bele senki. Élveztük. Na jó, a költőt nem, nem tudom, nem kellene színpaddal kínozni, azt hiszem. A három író azonban, akikből kettőt hallottam is, nagyon szórakoztató volt. Ebből azt a konzekvenciát vontam le, hogy az ember inkább legyen író, mint költő. Már ha választhat.

Annyi minden történt az iskolában, hogy nehéz volna mindről írni. A holland fiúval eddig egyszer találkoztam tanórán kívül, ma majd másodszor. Azon kívül, hogy mosolyog, nem történik semmi, pedig szerintem rém boldogtalan. Kellene egy varázspálca hozzá.

Jövő héten állítólag Olaszországba utazom, de nem tudom, melyik nap. Tegnap úgy hallottam, már kedden. Úgy csinálok, mintha nem törődnék az életemmel, de ettől nem lesz jobb. Csodálkozom magamon.

Más nincs. Este ágyba ájulok, álomtalanul alszom, négykor ébredek. Négykor nincsenek körülöttem bárányok, hogy vissza tudja aludni. Nem baj, Weöres verseket olvasok. Áldás és átok a forma.

Örülök, hogy péntek van. Át szeretném aludni a hétvégét, de nem lehet.

Sor

Van ez a hajléktalansor. Így hívjuk, bár egyáltalán nem csak hajléktalanok állnak itt. Sőt. De azt hiszem, ez így helyes, így demokratikus, a társadalmi lét legkisebb közös osztójaként megjelölt kategóriával közös nevezőt találni a sorban állók közt. Hajléktalanról indul mindenki. Na jó, persze nem, de jó ezt így elképzelni. Ezt a vigasztaló egyenlőséget.
Állunk a sorban. Én meg a többség talán nem életvitelszerűen állunk itt, hanem esetlegesen. Ha éppen akkor járunk erre, amikor a pékség, nyitvatartásának utolsó félórájában, féláron ad mindent (kivéve a süteményt, de az amúgy is luxuscikk, kezit csókolom, azt vegye mindenki teljes áron), akkor beállunk mi is.
A hajléktalansor hosszú, de türelmes. Ha az ember háromszor már beleszaladt az akcióba, van képe a társaságról. Igazából négy majdnem állandó hajléktalan jár ide esténként vásárolni, a többiek egyetemisták, másnap reggelre szendvicsnek valót kereső, kissé agyonhajszolt munkavállalók, és persze az örök és elmaradhatatlan fukszos, bundás nők, akik a jó üzlet reményében érkeznek, és akkor is kivárják a sorukat, ha ez mondjuk egy zsemle árának megtakarítását jelenti.
De a sor teljes egészében a tolerancián alapszik, nem bámul meg senkit, nem ítélkezik, és nem türelmetlen. Itt mindenki kivárja a sorát csendes méltósággal. A hajléktalan, a rákos, a fukszos, a bolond. A sorbanállásnak egyébként mindössze két alapszabálya van, az egyik ez a csendes türelem, a másik az, hogy a tagok nem vásárolhatnak ész nélkül, mindenkinek figyelembe kell venni, hányan vannak még mögötte. Ha valaki túl sokat vásárol valamiből, ami másnak is jól jönne még, szólnak. Egyszer meg akartam venni a hat utolsó virslis bagettet, sok a gyerek, hiába, de valaki szólt hátulról, hogy hagyjak már neki kettőt, úgyhogy hagytam. Ebben a sorban ez teljesen természetes.
Már elég jól ismerem a sor törzsközönségét egyébként, olyannyira, hogy kedvencem is akad. Kedvelem például a befőttesgumival összekötött hajú, szakállas fickót. Azt hiszem, minden este itt lehet, mert jól ismerik, és nem csak én, de az eladók is nagyon kedvelik. Halk szavú, sovány, komoly ember, aki ritkán mosolyog ugyan, de kedvetlennek semmiképpen nem mondanám. Talán van lakása, talán bent lakik a szállón, nem tudom, de hogy pénze nemigen van, az biztos. Ő a sor jótékonysági vásárlója. Nem figyelem nagyon, de úgy érzem, sosem fizet. Mindig két péksüteményt eszik meg ott helyben, egyet pedig zacskóban magával visz.
A többi vásárló viszont jövedelmi viszonyaitól függetlenül fizet. A parasztszoknyás asszony is, aki a parkolóban szokott kéregetni, a nagyon sovány férfi is, aki erős bőrövvel fogja össze a derekán a méreténél kétszer nagyobb nadrágot, de fizet a nyugdíjas férfi, az elegáns nő, az egyetemista lányok, a fiatal fiú, aki nagyon hasonlít egy rokon gyerekre, de nem ő az, viszont mindig hosszan bámuljuk egymást, mert én meg talán hasonlítok egy nőrokonára. Mindketten zavarban vagyunk, mert sok bámulás után jövünk csak rá, hogy a másik tényleg nem rokon.
Amikor sorra kerülök, azt veszek, ami addigra marad. Kenyeret, kakaóscsigát vagy mást, mindegy, örülök bárminek. Nem az ár miatt, az élmény miatt. Hogy ez a sor megtanította nekem, hogy végeredményben az ember egyenlőnek születik, egyenlőként is hal meg, és ha életében nem is egyenlő másokkal, a hajléktalansorban békére talál.

Hideg

Hideg lett. Mondhatnám, hogy hidegen fújnak a szelek, és talán azt is, hogy ezek nem jót jelentenek, már csak így a Muzsikás felejthetetlen sorait előbányászva az emlékezetből, de nem mondanék igazat. Persze itt most igazságok vannak, meg hazugságok vannak, szépen eltöltve az időt egymás mellett ebben a nagy magyar etikai társbérletben. Ezt most zárójelbe tettem. A magyart mármint.
Hideg lett, és úgy érzem, pillanatnyi nyugalmam nincs, mert szinte állandóan dolgozom. Ez egy részigazság nyilván, a szubjektum tolja magát előtérbe, hiszen nem dolgozom állandóan, csak sokat. Sok órám van az iskolában és egyébként is, de hogy ez sem elég, mind a főnököm, mind én magam generálok mellé feladatkupacokat, mely mögül ugyan az esti társasági programok kellemes reneszánsz várként emelkednek ki, de hát oda is csak fel kell mászni, és onnan is csak le kell jönni.
Tegnapelőtt filmklub volt nálunk, egy rendkívül nyomasztó Bergman tévéfilmet néztünk meg, a Rítust. Azt hiszem, pont az volt a bajom vele, a többieknek is, hogy tényleg egyetlen pozitív szereplője, pillanata nem volt a történetnek, és talán ez ilyen mindennapokkal a hátunk mögött most egy kicsit sok(k) volt. Ilyet látunk magunk körül nap mint nap. Lehet, hogy Erlend Loe Doppler című regényével is ez volt a bajom. Ez a túlzottan is ismerős, iróniájában túlzottan is a mindennapjaimra hajazó hideg történet szórakoztatás helyett inkább csak felbosszantott. (Amúgy a stílusa sem tetszett, de ez privát ügy.)
Holnap rendhagyó irodalomóra lesz a szomszéd könyvtárban Grecsó Krisztiánnal, Karinthy Mártonnal, Erdős Virággal és Háy Jánossal. Kíváncsi vagyok rájuk. Aztán hétvégén szülinapot ünneplünk majd, jövő szerdán pedig megint elutazom. Rajtam van ez az utazás dolog. Úgy látszik, tényleg meg volt az írva, hogy ne nyerjek a jeruzsálemi pályázaton, mert most mehetek helyette Veronába, és pályázhatok egy amszterdami konferenciára is. Egészen jó ez így. (Veronában meleg van, ugye? Remélem.)
Más nincs. Illetve sok minden van, de ezek többsége problémamegoldás, meg privát szomorúság, másik része viszont nem publikálható privát öröm. Röviden: élek.
Amúgy hideg lett. Szerintem ez nem jelent semmit, de tény.
Off: A jobb sávba zenelejátszó érkezett. Nigel Kennedy East Meets East című lemezét tessék hallgatni, mert csodaszép. Én szóltam.

Az igazság

Nem hiszem, hogy van olyan, hogy igazság. Pontosabban nem hiszem, hogy van értelme igazságról beszélni ebben a helyzetben, mert nincs ellenoldal. A hazugság nem értelmezhető fogalom.
El kell-e menni Auschwitzba? Ha az ember történelmi dekorációnak, háromdimenziós történelmi kalandparknak akarja felfogni akkor talán jobb, ha nem. Már persze, ha egyáltalán lehetséges ilyesmiként nézni azt a helyet.
Sok dolog megváltozott ott, mióta utoljára jártam arra, és néhány dolog kicsit inkább mintha ezt a kalandpark funkciót erősítené. Tudja a fene - a turizmus ipar, az évi majdnem másfél millió látogatót valahogyan mégiscsak szervezni kell. Valahogyan ... Nem tudom, így-e. Persze aztán az is igaz, hogy egy bizonyos ponton túl nem lehet mit csinálni, mert azért ez nem az a hely, ahol az ember szuvenírt, meg hot dogot vesz.
Volt egy érdekes jelenet. Az egyik fiú, aki egyébként életkora ellenére borzalmasan kajla, komolytalan, mindenen vihog, előttem állt az egyik barakknál, amíg vártuk, hogy bejussunk. A barakkal szemben kis bódé, büfészerű szuvenírshop-kezdemény. A fiú elfintorodott, és odaszólt a barátjának: Hja, büfé. Hátha ezek után valaki pont éhes.
Mindig megkérdezik tőlem is, hogy miért. És mindig tudok dolgokat mondani a történelmi háttérről, de végül sosem tudom megmagyarázni, hogy tényleg miért. Mert azt, ami az igazság, hogy az ember ostoba, kegyetlen, vérengző állat, nem mondom. Azért nem mondom, mert nem mindig igaz. Csak amikor igaz, akkor nagyon az.

Az árnyék nő. Öröktől fogva és még egy napig. Örökké és még egy napig. Lesz majd, amikor megint ébernek kell lenned. Csak ennyi.
Fotók vannak még itt-ott. A Gittegyleten pár, a VilágMán lesz kicsit több hamarosan. (Ott lesznek színesek is.) Meg itt is rendet rakok ám mindjárt. :)

Az út

Esetleg nem ártana valami úti beszámoló, tudom, de egy kicsit nehéz helyzetben vagyok. Először is, ha a krakkói kirándulásra gondolok, rögtön Agnes Obel jut eszembe, meg a valamiért a busz ablaka előtt elsuhanó fák miatt az a sor, hogy:
 "Guess, who died
 last night
in grey stockings ..."
Tényleg nem tudom rendesen megmagyarázni ezt, mert azért igazából a kirándulás maga jól sikerült, Krakkó gyönyörű volt, a sör hideg és finom, az emberek pedig többnyire kedvesek voltak. Jó. Tulajdonképpen lehet, hogy tudjuk miért.
Buszon tölteni egy teljes éjszakát nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé, de mondjuk egészen nagy szerencsénk volt, nagyobb busz jött, mint amit kértünk, úgyhogy végig tudtam feküdni két ülésen. Ez életmentő volt, mert így legalább nem úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. Persze friss, mosolygós ébredésről nem beszélhetünk ennek ellenére sem.
Miután elhárítottuk a ja, két éjszakát maradnak kérdés nyomán bennem kialakult anginás vészhelyzetet, a recepciós gyengéden felülemelkedett kommunikációs nehézségeinken, és reggel fél kilenckor már kulcsokat is kaptunk. Összességében véve ez egy nagyon laza, nagyon normális szállás, nem sok dolgon akadnak fenn. Hogy az esti nyugodt alvásnak ne szabjon gátat a túlzott pihentség, rögtön várost nézni indultunk. A várban egy őr kedvesen elszavalta, hogy Polak venger dva bratanki ..., aztán megnéztük Chopin sírját, ami igen kicsi, és Báthori Istvánét, ami nem. A várban jó sok volt a turista, de Joe különelőadását mi TSB-vel már nem bírtuk, pontosabban kávé nélkül nem bírtuk, úgyhogy gyönyörű napsütésben magunkba döntöttünk némi koffeint a Wawel teraszán vagy mijén.

 A Posztócsarnok után szélnek eresztettük a fiatalokat hatig, mi pedig átmentünk autentikusba, és pirogot ettünk egy helyi kifőzdében, aztán megnéztük a Chagal üvegabakos szecessziós templomot, meg a haláltáncost, végül átmentünk Kazimierzbe, és órákat sétálgattunk a helyes kis utcákban: kávéztunk a Singerben, megnéztük a Remuh temetőt, meg a hozzá tartozó ortodox zsinagógát is. Joe mindent töviről hegyire ismer, ő tavaly nyáron is volt itt a családdal.

Este múzeumoztunk a föld alatt - hát, ez a majdnem semmiből nagy valamit esete. Nagyon szép a főtér alatti múzeum, nagyon interaktív meg mit tudom én. A célcsoport talán a lengyel általános iskolások népes közönsége lehet, mert bár a filmek angolul vannak feliratozva, a múzeum többi része néhol csak lengyelül. Mindegy, zsák pénzért volt angol guide. Én meg a németes diákoknak a tolmács. Mikor a csaj a rőfökhöz ért, én is mint egy másik csoport legendás tanára, az egyszerűséget választottam. Mondtam, hogy nemtommi, de hosszú. Hát így.
Kilenc körül visszavonszoltuk magunkat a szállásra, ahol a frissen kialudott kis sofőrpáros várt ránk, úgyhogy kénytelenek voltunk megesketni Joe-t, hogy ő is átjön beszélgetni, mert semmiképpen sem szeretnénk négyszemközt maradni a két fickóval. Hihetetlen volt a két pali egyébként. Tulajdonképpen amúgy nem volt velük semmi baj, de hogy én még két ilyen kanos, kiéhezett fickót nem láttam, az is biztos. Már induláskor leszőketündéremezett az egyik, és miután ettől picit rángott a szemöldököm, innentől kezdve mindketten csak Izabella, drágámnak szólítottak három napig. De én jártam jobban, mert ettől minden alkalommal olyan ideges lettem, és olyan arcot vághattam, hogy legalább taperolni nem mertek. Nyilván fel is rúgtam volna őket. Az éjszaka eseménytelenül telt, miután kirugdostuk őket a szobából, aludtunk egy nagyot. A gyerekek vagy jól viselkedtek, vagy csendben csibészkedtek, mert mi reggelig aludtunk.

Krakkó szép. Persze szerencsénk is volt, hétágra sütött a nap, tudtunk örülni annak, hogy élünk. Auschwitz az mindig nehéz. Amikor hat éve először jártam ott, azt hittem az első alkalom a legborzasztóbb. Most azt gondolom, egyre nehezebb lesz. Most voltam harmadszor, de Joe-nak igaza van, van olyan hely, ahova már nem tudok bemenni, van olyan tárló, amit már nem tudok még egyszer megnézni. Nem érdektelenségből, önvédelemből.
 A diákok reakciója szinte mindig ugyanaz. Csend, düh, értetlenség. A magyar barakkba már csak titokban mentünk vissza, ötven ember, amint véletlenül találkozik. Nagyobb csomaghoz jár ugyanis az a barakk, mint amennyit mi fizettünk. Auschwitzban is változnak a dolgok, mondta Tereza, új főnök van. Ez nemzetközi dolog. Az új főnökök Istennél fontosabbnak gondolják magukat a világon mindenhol.

Végül több, mint három órát sétáltunk Birkenauban. Azt sem lehetett volna, de nem izgatott minket. Kiraktak volna? Mi ironikusabb lehetne a világban, mint kitiltva lenni Birkenauból. Valaki megkérdezte, az egyik tanítványomtól, zsidó csoport vagyunk-e. Nevetett. Azt mondta, szívesen mondta volna, hogy cigány, de hát nem mindenki az. Aztán elmesélte, hogy a nagyapját egy vagonból mentették ki indulás előtt. Cigányholokauszt testközelből. Mosolyogtam rá, mert sajnáltam volna, ha nem mentik ki a nagyapját. Szeretem ezt a tanítványom. Olyan nő, akiből egy lesz a világon.

Utána mindig ugyanaz van. Szép csendben mellénk ülnek a buszon. Kérdések vannak. Válaszok alig. Mondjuk, amit az emberségünk, a tudásunk, a tapasztalatunk mondat velünk. Jó ez a hármas, mert TSB és Joe is ugyanúgy gondolkodik, mint én. A kirekesztés, az intolerancia sosem válik hasznára az embernek. Azt már tudjuk, hogy a bánat alkoholban és könnyekben oldódik. Mire buszba szállunk, megint esik. Ez is rendben van. Este persze már idétlenkednek, de engem nem zavar, inkább örülök neki. Joe és TSB kiakadnak, én meg arra gondolok, hogy élnek, és igazából nem haragszom rájuk. De azért szigorúan nézek. A szigorú nézés az kötelező.

Jó volt hazajönni, meg rossz is egyszerre. Ma megint tanítok, este pedig Bergman filmet nézünk a nappalinkban. Minden megy tovább. Élünk.

Black and White

Kép

A fotós modellje a fotós. 

Hello

Isten hozott mindannyiunkat. Ami Izabella  szövevényes kiberlakásait illeti, ha jól számoltam, ez már a negyedik helyszín. Azt sajnos nem sikerült eldöntenem, hogy tulajdonképpen hogy is hívják ezt a nőt most teljes nevén (öregszem, azt hiszem), úgyhogy egyelőre legalább a keresztnevet megtartottam. Esetleg akinek van ötlete, szóljon.
Majd alakul az új lakás, egyelőre csak kibéreltem ezt a kis kopár szobát, nyilván lesz itt még fúrás-faragás, jönnek mesterek kicserélni ezt-azt, de ez ne zavarjon senkit.
Azt csak így mellékesen mondom, hogy Izabella freeblogos előénjei a héten végképp kimúltak a kibertérből, úgyhogy azokat már ne keressük. Ilyen ez a világ. Múlandó.
Most tényleg elutazom, de visszajönni majd ide fogok a képekkel meg a mindenfélékkel.
Hello- goodbye.