Az út

Esetleg nem ártana valami úti beszámoló, tudom, de egy kicsit nehéz helyzetben vagyok. Először is, ha a krakkói kirándulásra gondolok, rögtön Agnes Obel jut eszembe, meg a valamiért a busz ablaka előtt elsuhanó fák miatt az a sor, hogy:
 "Guess, who died
 last night
in grey stockings ..."
Tényleg nem tudom rendesen megmagyarázni ezt, mert azért igazából a kirándulás maga jól sikerült, Krakkó gyönyörű volt, a sör hideg és finom, az emberek pedig többnyire kedvesek voltak. Jó. Tulajdonképpen lehet, hogy tudjuk miért.
Buszon tölteni egy teljes éjszakát nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé, de mondjuk egészen nagy szerencsénk volt, nagyobb busz jött, mint amit kértünk, úgyhogy végig tudtam feküdni két ülésen. Ez életmentő volt, mert így legalább nem úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. Persze friss, mosolygós ébredésről nem beszélhetünk ennek ellenére sem.
Miután elhárítottuk a ja, két éjszakát maradnak kérdés nyomán bennem kialakult anginás vészhelyzetet, a recepciós gyengéden felülemelkedett kommunikációs nehézségeinken, és reggel fél kilenckor már kulcsokat is kaptunk. Összességében véve ez egy nagyon laza, nagyon normális szállás, nem sok dolgon akadnak fenn. Hogy az esti nyugodt alvásnak ne szabjon gátat a túlzott pihentség, rögtön várost nézni indultunk. A várban egy őr kedvesen elszavalta, hogy Polak venger dva bratanki ..., aztán megnéztük Chopin sírját, ami igen kicsi, és Báthori Istvánét, ami nem. A várban jó sok volt a turista, de Joe különelőadását mi TSB-vel már nem bírtuk, pontosabban kávé nélkül nem bírtuk, úgyhogy gyönyörű napsütésben magunkba döntöttünk némi koffeint a Wawel teraszán vagy mijén.

 A Posztócsarnok után szélnek eresztettük a fiatalokat hatig, mi pedig átmentünk autentikusba, és pirogot ettünk egy helyi kifőzdében, aztán megnéztük a Chagal üvegabakos szecessziós templomot, meg a haláltáncost, végül átmentünk Kazimierzbe, és órákat sétálgattunk a helyes kis utcákban: kávéztunk a Singerben, megnéztük a Remuh temetőt, meg a hozzá tartozó ortodox zsinagógát is. Joe mindent töviről hegyire ismer, ő tavaly nyáron is volt itt a családdal.

Este múzeumoztunk a föld alatt - hát, ez a majdnem semmiből nagy valamit esete. Nagyon szép a főtér alatti múzeum, nagyon interaktív meg mit tudom én. A célcsoport talán a lengyel általános iskolások népes közönsége lehet, mert bár a filmek angolul vannak feliratozva, a múzeum többi része néhol csak lengyelül. Mindegy, zsák pénzért volt angol guide. Én meg a németes diákoknak a tolmács. Mikor a csaj a rőfökhöz ért, én is mint egy másik csoport legendás tanára, az egyszerűséget választottam. Mondtam, hogy nemtommi, de hosszú. Hát így.
Kilenc körül visszavonszoltuk magunkat a szállásra, ahol a frissen kialudott kis sofőrpáros várt ránk, úgyhogy kénytelenek voltunk megesketni Joe-t, hogy ő is átjön beszélgetni, mert semmiképpen sem szeretnénk négyszemközt maradni a két fickóval. Hihetetlen volt a két pali egyébként. Tulajdonképpen amúgy nem volt velük semmi baj, de hogy én még két ilyen kanos, kiéhezett fickót nem láttam, az is biztos. Már induláskor leszőketündéremezett az egyik, és miután ettől picit rángott a szemöldököm, innentől kezdve mindketten csak Izabella, drágámnak szólítottak három napig. De én jártam jobban, mert ettől minden alkalommal olyan ideges lettem, és olyan arcot vághattam, hogy legalább taperolni nem mertek. Nyilván fel is rúgtam volna őket. Az éjszaka eseménytelenül telt, miután kirugdostuk őket a szobából, aludtunk egy nagyot. A gyerekek vagy jól viselkedtek, vagy csendben csibészkedtek, mert mi reggelig aludtunk.

Krakkó szép. Persze szerencsénk is volt, hétágra sütött a nap, tudtunk örülni annak, hogy élünk. Auschwitz az mindig nehéz. Amikor hat éve először jártam ott, azt hittem az első alkalom a legborzasztóbb. Most azt gondolom, egyre nehezebb lesz. Most voltam harmadszor, de Joe-nak igaza van, van olyan hely, ahova már nem tudok bemenni, van olyan tárló, amit már nem tudok még egyszer megnézni. Nem érdektelenségből, önvédelemből.
 A diákok reakciója szinte mindig ugyanaz. Csend, düh, értetlenség. A magyar barakkba már csak titokban mentünk vissza, ötven ember, amint véletlenül találkozik. Nagyobb csomaghoz jár ugyanis az a barakk, mint amennyit mi fizettünk. Auschwitzban is változnak a dolgok, mondta Tereza, új főnök van. Ez nemzetközi dolog. Az új főnökök Istennél fontosabbnak gondolják magukat a világon mindenhol.

Végül több, mint három órát sétáltunk Birkenauban. Azt sem lehetett volna, de nem izgatott minket. Kiraktak volna? Mi ironikusabb lehetne a világban, mint kitiltva lenni Birkenauból. Valaki megkérdezte, az egyik tanítványomtól, zsidó csoport vagyunk-e. Nevetett. Azt mondta, szívesen mondta volna, hogy cigány, de hát nem mindenki az. Aztán elmesélte, hogy a nagyapját egy vagonból mentették ki indulás előtt. Cigányholokauszt testközelből. Mosolyogtam rá, mert sajnáltam volna, ha nem mentik ki a nagyapját. Szeretem ezt a tanítványom. Olyan nő, akiből egy lesz a világon.

Utána mindig ugyanaz van. Szép csendben mellénk ülnek a buszon. Kérdések vannak. Válaszok alig. Mondjuk, amit az emberségünk, a tudásunk, a tapasztalatunk mondat velünk. Jó ez a hármas, mert TSB és Joe is ugyanúgy gondolkodik, mint én. A kirekesztés, az intolerancia sosem válik hasznára az embernek. Azt már tudjuk, hogy a bánat alkoholban és könnyekben oldódik. Mire buszba szállunk, megint esik. Ez is rendben van. Este persze már idétlenkednek, de engem nem zavar, inkább örülök neki. Joe és TSB kiakadnak, én meg arra gondolok, hogy élnek, és igazából nem haragszom rájuk. De azért szigorúan nézek. A szigorú nézés az kötelező.

Jó volt hazajönni, meg rossz is egyszerre. Ma megint tanítok, este pedig Bergman filmet nézünk a nappalinkban. Minden megy tovább. Élünk.