Biedermann Izabella menni Párizs - 3. és 4. összevont fejezetek

Összefoglalok.
Szóval most, hogy vége a képzésnek, elég sok dologról lehetne szólni, de nem biztos, hogy mindenről akarok is. Volt egy csomó hasznos része, és sok terhes momentuma. Például rengeteget ültünk, ami egy darabig szórakoztató vagy pihentető is tud lenni, de amikor napi nyolc (na jó, hét) órát kell feszülten figyelni, akkor az igenis elkötelezettségről árulkodik, ami együtt kellene járjon azzal, hogy az embert embernek tekintik és nem tárgynak. Tehát nem várható el felnőtt emberektől, hogy öt és fél órát szünet nélkül kibírjanak ülve, és persze az sem elvárható,  hogy ne tegyék szóvá, hogy ezzel így, ilyen formában azért bajuk van. És az sem túl kedves, hogy az előadó erre azt válaszolja, hogy most nem tud szünetet tartani, mert amit mond, az fontos. Lefordítom, a hallgatóság meg dögöljön meg. Pedig tegnap már készültem megdicsérni Désirét (Henrit átneveztem), de ma nem szolgált rá.
Ez az alapjáraton már majdnem szimpatikus fickó ugyanis ma három plusz egy (másfél???) órában üvöltött az asztal végén, és bár nem mindig mondott hülyeséget, egyszerűen elviselhetetlen volt. El is neveztem Désiré Revolutión-nak. Vagy van olyan betegség, hogy hipertesztoszteronómia? Baja van, ez az egy biztos.
Azt hiszem, ha ezt most egy titkos pszichológiai kísérletnek szánták volna a szervezők, akkor lenne miből doktorit írni. Na mindegy, ami megvolt, megvolt. Az utóbbi két nap halálosan fárasztó volt, de legalább megismertük egymást jobban, és össze is barátkoztam két nagyon okos és érdekes nővel. Meg persze itt van még Beowulf is, akivel sok időt töltünk együtt. Gondolkodtam, hogy hogy van ez, de nem tudtam megfejteni. Nyilván ahhoz van köze, kivel érzi magát biztonságban az ember, vagy kiben van meg olyan személyiségvonás, amit fontosnak tart. Ha jól értem, bennem ez az akaratosság. Vagy az is lehet, hogy az anyukájára emlékeztetem .
Na mindegy, jól megvagyunk, ma még vásárolni is együtt mentünk, és  meg kell mondjam, egy élmény volt. Szerencsére jó ízlése van. Persze mindenen aggódik, folyton fogyózik, stresszel, és állandóan kontrollálja magát. Komolyan érdekel a nyelvészeti doktorija, mert annyira a felszínt látom csak belőle, hogy most már kíváncsi vagyok, mi lakik odabent.
Vannak még dolgok, amikről szívesen írnék, de álmos vagyok, úgyhogy majd máskor.
Holnap még egy nap Párizs. Szuvenír, látványosság és fotó túra. Aztán már repülök is haza.

Biedermann Izabella menni Párizs - 2. fejezet, melyben az élet nagy kérdései kerülnek terítékre, na meg a sós palacsinta.

Az a bejegyzések gyakoriságából és időpontjából talán már most látható, hogy a párizsi tartózkodás nem annyira a pihenésről szól. Alvásátlagban ugyan hozom a napi négy óra tíz percet,de ez még nekem sem tűnik elégnek. Na mindegy, majd alszom, a túlvilágon - azt hiszem, ez valami mondás.

A második napi program egy internálótábor melletti dokumentációs és emlékközpontban telt, és végre gyakorlati kérdések is szóba kerültek, egészen pontosan egy történész (?) arról beszélt, mi a pedagógiai szerepe az emlékhelyeknek, és hogyan volna érdemes őket felhasználni az oktatásban.
Amúgy ezek nagyon érdekes kérdések számomra: mit kell csinálni egy ilyen emlékhellyel? Megőrizni épségben, sorsára hagyni, hadd pusztítsa el az idő végre, vagy vissza kell adnunk őket az életnek? Ez a Drancyban található internálótábor esetén különösen érdekes dilemma, hiszen az egykori tábor épületkomplexumába  a háború után nem sokkal lakók költöztek, és a mai napig olcsó szociális bérlakások vannak benne. Ahol régen emberek várták a sorsukat, várták a buszokat, melyek a vasútállomásra vitték őket, hogy onnan meg se álljanak mondjuk Auschwitzig vagy valami másik táborig, ott most kisgyerekek szaladgálnak. Nehéz kérdés. Élet vagy halál? Emlékezet vagy felejtés? Hajlok rá, hogy a válasz az IS. 

Amúgy a központ tetszett, az épület szolid, elegáns, a múzeum érdekes, és az egész koncepció rendkívül finom. Persze nem mondom, hogy nem voltak elgondolkodtató dolgok. Az egyik az épülettől mindössze százötven méterre lévő szimbolikus emlékműhöz (vagon) minket elkísérő biztonsági őr volt, a másik a jelölés teljes hiánya az épületen. Egy szó nincs kiírva arról sehol, mi ez az épület és mire való.Vajon miért?

Délután egy volt internálttal és egy túlélővel volt beszélgetés. Az utóbbi nő bár nagy hatással volt mindenkire, engem nagyon megterhelt pszichésen. Számomra nagyon rossz volt hallgatni, a hallgatását. A hallgatást, amit a beszéd és a mindvégig csukva tartott szemhéjai mögé rejtett. "Nem emlékszem", szinte mindenre ezt mondta. Miközben persze nyilván tényleg nem emlékszik, illetve de, csak az emlékek ennyi év után sem tudnak kijutni belülről, de mit lehet tenni, ha egyszer az emlékek nem engedelmeskednek vezényszavaknak. Az emlékeknek aztán mondhatja bárki, hogy Los, los!

Mire visszaértünk a szállodához, már sötét volt, de ezt már megszoktam, úgyhogy sötétben már egész ügyesen eligazodom Párizsban. Lehet, hogy világosban is, de úgy még nem próbáltam. Talán holnap reggel gyalog megyek és kipróbálom. Azért az estébe belefért egy kis városnézés is, bennfentessel mentünk, megmásztuk a Monmartre-t, ahol dög sok a lépcső, de a kilátás pazar lehet, főleg ha nem egy tök sötét, szmogos város a rengeteg lépcső jutalma. Jó, azért nem kell sajnálni, hiszen bementünk a Sacre Coerbe, és nagyon szép volt. Ingyen be lehet egyébként jutni, ami klassz, de van bent emlékpénz-verde, az meg tragikus. Erről a pénz dologról, ha jól emlékszem, több helyen is írnak a Bibliában, de sehol nincsenek oda tőle. És akkor még nem szóltunk az ezüsttel leöntött, éccaka is csillogó Jézus szoborról. Csoda, hogy nem voltak rémálmaim.

Vacsorázni a hegyen vacsoráztunk egy ránézésre borzalmasan jellegtelen helyen, amiről kiderült, hogy jó a kaja és full autentik az egész hely. Nem is beszéltek, csak franciául. Szóval klassz volt, sós palacsintát ettem tojással és sonkával, és még bort is ittunk, pedig méregdrágán adják. Ki érti ezt? Megterem itt a szőlő vagy nem?

Utána sétálgattunk, beszélgettünk, pont mint a normális európai emberek egy normális világban. Jó érzés volt, és mindenki elemében érezte magát. Elég sokat röhögtünk, és hivatalosan is meg tudom erősíteni, hogy Aladinnak internacionális a humora, de azért csendben mondom, hogy alapjáraton nincsen itt kérem kívánságműsor, szóval tekintsük ezt a megjegyzést szülinapi ajándéknak. Séta közben az otthoni helyzetet elemezve ráébredtünk, hogy talán már haza sem jutunk, de mivel Aladinnal megtaláltuk álmaink MM-i házát, megbeszéltük, hogy oda azért hajlandóak vagyunk beköltözni, de csak ha minden kötél szakad.

Más nincs, egy sort se olvastam mióta itt vagyok, de tekintettel arra, hogy egész nap szellemi présben van az agyam, ezen nem is csodálkozom. Párizs illatát/szagát még nem fejtettem meg, talán holnap.Bár valaki erre ma azt mondta, lassan elfogynak a holnapok. 

Ja igen, és amikor este lefekszem, francia mondatok peregnek a fejemben végtelenül, csak egyelőre nem értem őket.

Biedermann Izabella menni Párizs - 1. fejezet, melyben hősünk majdnem ledoktorál és lejárja a lábát tövig, de nem hal meg, mert azt se könnyű.

Tudom, ez egy hosszú cím, de a nap sem volt rövid, szóval amolyan méltó bosszú ez az olvasón, aki nyilván többet aludt tegnap éjjel, mint a szöveg szerzője. Ha már nem leszek annyira fáradt, mint most, akkor azért kitalálom, hogy lehet ide alcímet buherálni. Értsd soha.
A bejegyzés a naplójegyzetek és a továbbképzési beszámoló bájos blogosított elegye. Mindkettő külön-külön is meg fog születni egyszer, ez egészen biztos, csak hadd ne mondjam meg most, mikor lesz az az egyszer.

Nem is tudom, mi az első és leghangsúlyosabb benyomásom Párizsról: a kosz,  a francia ember hanyag eleganciája, az a fura fintor, ami mintha minden ember (és legfőképpen a párizsi nő) ajkán örökösen ott játszana, kihívó, dühös vagy unott, nehéz megmondani, vagy esetleg a nyelvtudatlanságomból fakadó enyhe paranoia. 
Akármi mellett is döntenék, kitaláció lenne, at elme játéka, mert igazából az égvilágon semmi különbség nincs a Charles de Gaulle és más nagy repterek fényesre suvickolt, műarany, műkonzum, műprofi világa közt; az ember pont olyan elveszettnek érzi itt magát, mint bárhol máshol a világon, ahova sem tapasztalat, sem emlék nem köti. Hogy varázslatról ne is szóljak, mert varázslat az pláne nem volt éjjel tizenegy után. Mire kivonszoltam a csomagjaimat az előcsarnokba, már bántam, hogy mégsem kisbőröndöt hoztam, de tenni nem lehetett semmit. 
A reptérről kijutni különben mindenhol elég nehéz, annál talán csak bejutni nehezebb manapság. Jut eszembe, mindenképpen javasolnám a határőrizeti szerveknek, hogy vegyenek fel minél több Brad Pitt vagy Jude Law kinézetű pasit, mindjárt vidámabban menne a motozás is. Na mindegy, Jack Bauer is megirigyelhetné, ahogy mintegy negyven perc anyázás és jegyautomata-masszázs után végül kijutottunk a városba induló vonat peronjára, kár hogy a filmben addigra mindenkit lemészárolnának a rossz fiúk. Sebaj, laza egy óra vonatozás után már csak egy metróra kellett átszállnunk, amihez viszont volt némi stresszfaktor, merthogy  az volt az utolsó szerelvény. Vagy nem, de magyar ember ott stresszel, ahol tud, és ott edzi testét, ahol nem szégyenli. Utóbbit nehéz bőröndjeinek a metrólépcsőkön való fel és alá történő hiábavaló cipelésével. Hja, Párizsban nyilván nem laknak mozgáskorlátozottak. Azért valaki majd emlékeztessen, hogy hazafelé a bal karommal emelgessem a cuki kis bőröndöm, nehogy úgy legyen, hogy a jobb bicepszem egy laza tíz centivel vastagabb marad, mint a másik.
Ééééés tadamm, éjjel kettő tájban már meg is érkeztünk a haza. Hol lesz nektek haza, ez a Kármán interjúban hallott félmondat motoszkált a fejemben, illetve, hogy lesz-e, de az aggodalom alaptalan volt, a szálloda tök jó, van benne ágy, meg meleg víz, meg rohadt jó reggeli szállodakávéval, amiből mindenkinek legalább egy litert meg kell inni, mert négy óra alvás az azért elég kevés. Ja igen, azt nem is mondtam, hogy éjjel kicsit elhúzódott a szobába jutás, mert elsőre és önállóan nem sikerült rájönnünk, hogy a neves zeneszerzőről elnevezett épülettömbben lévő szobánkat egy másik épület második emeletéről nyíló folyosón áthaladva a kerten keresztül kell megközelíteni. Azt a 62-es szobát, ami egyébként a földszinten van. Mi? Hát, akinek ez nem logikus, az ne jöjjön Párizsba, mondta a recepciós arckifejezése, de azért segített. Barbár külhoni tanárhorda ... 
Reggelre amúgy már majdnem megtanultam franciául, ugyan továbbra is csak azt a három félmondatot tudom, mint eddig, de iszonyú lazán, a szavakat elharapva mondom őket amitől rendkívül profinak érzem magam. Csak azt nem  tudom mondani, hogy laktózmentes tej, de nem baj, mert így nem is kapok, Kell a motiváció a továbblépéshez.
Más. Szakma. A mai nap a Mémorialban telt. Nekem tetszik az épület, meg a megemlékezés koncepciója, mert látok benne oktatási fantáziát. Egész délelőtt történészek beszéltek a ... ja igen, a történelemről, de olyan mélységben, hogy állítólag ígéretet kaptunk néhány vezető Ivy League egyetemtől, hogy ezt a napot így cuzammen beszámítják a történelem PhD fokozatunkba. (Én már ki is gondoltam egy disszertációcímet: Franciaország történelme az őskortól Vichyn át napjainkig, különös tekintettel a magrid (??) országokból bevándorló emberek antropológiai sajátosságaira , és kávéfogyasztási szokásaira.) 
Persze mindenki marha nagy szaktekintély (senkit nem ismerek), ezért a számára kiosztott hatvan percből hetvenötöt beszél, aztán még válaszol a felmerült kérdésekre. Talán nem meglepő, hogy ezek után már ebéd előtt másfél óra csúszásban vagyunk, de sebaj, az ebéd fincsi és autentik, sőt némi küzdelem árán laktózmentes is. Amúgy persze mindenről Henri tehet, mert nem meri bokán rúgni az előadókat, de nem szóltam be neki már első nap, mondom nem rontom itt a francia-magyar barátság esélyeit, no meg a  Merci, illetve a Bon jour közül se tudtam választani hirtelen. Különben meg tanulni jöttünk ugyebár, az előadókat meg szemlátomást nem izgatta fel súlyosan az az egy-két alvó kolléga, akik közül például senki nem horkolt bele az előadásokba. Pirospont.
Ma ezen kívül volt még egy húsz kilométeres teljesítménytúra is, melyről azt mondták, hogy Héléne Berr könyvének állomásait felkereső séta, de valójában egy maraton-edzőtábor volt vagy erőltetett menet revival tour, mindenesetre közel négy órát sétáltunk a városban. Ennek is sok pozitív hozadéka lett, mint például az, hogy csináltam egy csomó képet a Miasszonyunkról, nagggyon fotogén a drága, hogy jártam a Sorbonne-ra, illetve a Sorbonne-on bocs, és hogy Adyval egy szállodában tartózkodtam, csak volt egy kis időcsúszás kettőnk látogatása közt, meg hát az se is biztos, hogy Ady csak pisilni járt volna be, de hagyjuk.
Este az előző napi borzalmas japán kaja után Aladinnal (ő az Alapítvány képviselője és lány, de állítólag erre a névre is hallgat), kínai kaját ettünk fáradtságunkban a szállodai szobában, mert ehhez jutottunk hozzá leggyorsabban az utcánkban. Azért most már kéne valami normális francia ételt is enni. És főleg sütit.  
Más nincs, a csoport tök normális, csak a vezetők stresszesek, pedig eddig csak egy embert hagytunk el, és végül még ő is meglett. Legalábbis remélem. 
Holnap Drancy, de addig aludnék gyorsan valamennyit, ami több, mint négy óra. Órévuár.

Esőnapok

Az elmúlt két napból vagy stand up comedy számot lenne érdemes írni, vagy Tékozló Homár bejegyzést, de az a helyzet, hogy amikor eljöttem, úgy döntöttem pihenni fogok, és nem húzom fel magam semmin. Nehéz eldönteni, hogy ez a kis buhera-wellness valami iszonyú balfaszkodás eredménye, vagy furfangos lehúzása a nemzetpolgárnak, de Emma és TSB útmutatását követve elengedtem a bosszankodást, és pihentem, örültem annak, ami van, sétáltam, kastélyt néztem, és moziba mentem, ahol egy ex kormányszóvivővel egyetemben megnéztem egy rohadt jó filmet is. Előbbit nem, utóbbit abszolút érdemes volt. Lásd a Gitten.
Azért ha egyszer lesz időm, ami most nincs, elmesélem a masszőrt, meg wellness részleget, ahol fél óránként csapta ki a biztosítékot a foglalatba kötött kínai fényterápia. Meg még sok mást is, de most ismét utazom mindjárt, viszont éljen az óraállítás.
Most ennyi, kocsiba be, ablakot le.
Ezt  a zenét a kocsiban találtam. Asszem ezer éve kaptam valakitől, de most hallgattam meg először.

Szabadságértesítő

Ezt még nem én csináltam, de majd igyekszem.

Kedves Zusammen, a mai nappal a bloggazda szabadságra megy. Eleinte még csak-csak lesz valami hálózat körülöttem, de vasárnap estétől már nem biztos. Ebből az következik, hogy vagy lesznek posztok az elkövetkező tíz napban, vagy nem. Remélem amúgy, hogy igen, kivéve ha lezuhanok, vagy elrabolnak a leánykereskedők a Szajna-partról. Az előbbire kicsi az esély, az utóbbira semmi.
Képek biztos lesznek, és mire visszajövök, addigra talán eligazodom a windows 8 rejtelmeiben is. Vagy kidobom az ablakon a gépem. Legyetek jók.

Ünnepi

Ma reggel annyi mindenről írhatnék, amin tegnap csúnyán felhúztam magam, nem olyan kis viccesen, mint az előző posztot ihlető meghívó miatt, hanem komolyan, szívig-gyomorig, de nem akarok. Igazából csak egy kedves ünnepi posztot akarok írni, mert ma ismét egyidős vagyok Mihállyal egy teljes napig. Persze ő a fiatalabb, pontosan 365 nappal, csak közbejött a szökőév, így van a napnyi különbség.
Ma ez a lényeg, nem az engem körülvevő mérhetetlenül sok baromság, amiről majd egyszer vagy írok, vagy nem. Isten éltesse Csokonai Vitéz álmát, a kedvet, a reményt és leginkább a szeretetet, vagyis a mi Mihályunkat, még ezer évig, de ha addig nem is, hát énnálam legyen szíves minimum egy nappal tovább, mert nem akarok egyetlen olyan napra sem ébredni, amikor ő nincs.
Zene. Mert ezt szereti.

Poszt a szellemi megújulás keretében

Kedves Barátaim, Konferenciarésztvevők, Szellemi Megújulók. Motoristák és Bárkik, akik idetévedtek!
Sok szeretettel köszöntök mindenkit Alapítványunk mai konferenciáján, melynek fő célkitűzése, hogy minél többetek tudata táguljon a végtelenségig ki az univerzum irányába, de a fekete lyukig azért ne, és hogy Ti ma itt mindannyian belássátok, egy az utunk, de legalábbis a végtelenben találkozó párhuzamosok sora, és végül, de elsősorban az, hogy minél többet megvegyetek ezekből a könyvekből, melyekből, valami fatális félreértés során, jelentős elfekvő készlet halmozódott fel a kiadó nyakán.
Kedves Barátaim, satöbbi!
A mai napot a szellemi megújulásra fordítjuk. Engedjétek magatokhoz jönni a szavakat, mondta Jézus is, na jó, nem pont ezt mondta, és tulajdonképpen kicsit fura is, hogy Jézussal jövök, mert most jut eszembe, hogy ez egy holokausztkonferencia, de mit csináljak, egyrészt Alexnek is megígértem, hogy eladjuk a dögronda képeit, nézzétek meg az előcsarnokban a Szűz Máriás nekem a kedvencem, mert árad belőle a csí vagy az erő, vagy a szellemi megújulás, másrészt meg idén ugye mire lehet pénzt gründolni, ha nem a holokausztra.
Ja igen, jut eszembe, a könyvek. Mindet ajánlom, mert színvonalban nem tudnék különbséget tenni, meglátjátok, mind felnyitja a szemeteket, csak ámultok és bámultok majd. Itt van először is Matt Blatt amerikai szerző meghatározó spirituális regénye a Tigrisfog, mely egy indián kislány internálását meséli el, aki véletlenül kerül Auschwitzba, és karmikus kitörést hajt végre önnön tudatából. De nem akarok spoilerezni, olvassátok el, vagy ha nem, legalább vegyétek meg. Nekem mondjuk a borítója a kedvencem, ahogy a kislány fejét harmadik szem magasságban kettéosztja a szögesdrót, hmmm ... látszik, hogy a borítót is Alex tervezte.
A másik könyv, amiről ma szó lesz a kettes szekcióban a Titkok az asperger szindrómások világából. Egy egészen fantasztikus mű, arról beszél, ami még nem történt meg, de lehet, hogy megtörténik, szóval hogy emberek beszélnek, és egy cserép kaktusz által támogatott kommunikációban tárják elénk a Lét titkait. Jó, kicsit én is drágállok egy ilyen kisalakú könyvért négyezer forintot, de nézzük a jó oldalát, legalább rövid.
Végül engedjétek meg, hogy Wilhelm von Bizant: Levelezéseim Anne Frankkal című történelmileg nem megalapozott, de irodalmi művét ajánljam a figyelmetekbe, melyben az elbeszélő, egy világtudatú szellemi megújuló képzeletbeli levelezést folytat valakivel, aki egyszer majdnem látta Anne Frankot, bár ennyi év után nem is biztos benne már.
Akkor most jó szórakozást az előadásokhoz, Irene a köldöknézés ökomentál-spirituális tartalmairól fog beszélni, Alex a giccsfestészettel a karmikus megújulás útján című előadását én magam is alig várom, és a nap végén még itt lesz velünk Karl von Perten szellemi foglalkozású lovasrendőr és félállású agresszióterapeuta, világlátó, aki a műkörömépítés és a kirekesztés világösszefüggéseit tárja fel.
Aki a szünetben könyvet vesz, az természetesen egy picit előbb is elmehet.
Písz és ne felejtsétek, szeressük egymást, meg ha már erre kaptunk pénzt, akkor lécci a zsidókat is legalább ma.

A mértékről

Mindig a szavaknál kötünk ki végül. Hogy mennyit szabad mondani, vagy mennyit kell, mennyit kellene, mennyit kellett volna, vagy hogy azt az utolsó szót már minek kellett és kinek szántuk. Mint Lénárd patikamérlegen mért adagolása, olyan pontosnak kellene lennie a szavak adagolásának is.
Egy-nulla ez is. Mondod, nem mondod, mondom, nem mondom, Egy sima, egy fordított. Néha kimondom, néha elmondod, mondjuk a magunkét, mondjuk a másokét, a lopottakat, a kölcsönzötteket, az elirigyelteket, a megtanultakat, a belénk verteket. Mások levetett, elunt vagy éppen csillogó, ünnepléssel teli szavait a magunkénak szeretjük el, a hangszálainkhoz szorítjuk, aztán a csendekkel együtt csillogó sálat kötünk belőlük, színes örömsálakat vagy sötét gyászsálat, laza mintájú szeretetsálakat, szorosra kötött, szürke féltéssálat, vagy a rémület selyemszálából hurkolt, gyilkos nemengedlekel sálat.
Szükségét érezzük a szavaknak. Néha mondani akarjuk őket, mert jobb kívül, mint belül, máskor lenyeljük őket, marja csak szét mindet a gyomorsav, kár, hogy a szónál jobban nem mar semmi, és akkor megeszi a gyomorfalat a keserűség, összetekeri a belet a kiutat kereső szó, vagy kis katatón szigeteket épít, míg végül akarva-akaratlan elbontja az embert odabentről.
Nem gondolom, hogy mindig mindent ki kell mondani, hogy nem kellenek csendek, csak annyit gondolok, a csendnek szánt szót el kell engedni, nem magunkba kell temetni. Az emberben nem fér el bármennyi szó.

Mindez arról jutott eszembe, hogy tegnap elolvastam a Nádas Péterrel készült interjút, és arra gondoltam, Nádas mennyire kényelmetlenül kimond mindent, és hogy bár ez engem inkább megnyugtat, ellenpontozza az én ideges, magamba gyűrt csendjeimet, van, akit ez zavar. A szavakkal is úgy vagyunk persze, hogy van, akikét jobban szeretjük másokénál, van akikét meg sehogy sem akarjuk hallani. Nem tudom, min múlik.

Más. Visszaszámolhatnék, ha akarnék, de túl sok a szám. Egy, mert este Budapest Bár koncert, kettő, mert holnap temetés, három, mert utolsó iskolanap a szünet előtt, négy, mert elmegyek pihenni, öt, mert aludni fogok, hat, mert találkozom valakivel, aki fontos, hét, mert elutazom Párizsba ... Van, amikor olyan sok a szám, hogy nem számolok, csak hagyom magam meggyőzni róla, hogy mindegyiknek megvan a maga fontossága. Mint a szavaknak. Mindet magamhoz szorítom, aztán lesz, amit elengedek. Hadd fújja el innen őket a szél messzire.

A lejátszón, és most itt is inkább Chet Faker.

Otthon

Itthon vagyok. Igaz, az ember nem tudja egyik pillanatról a másikra otthon érezni magát valahol, mert ez nem akarat kérdése, hanem valami másé. Talán éppen a nem akarásé, az elfogadásé, a változás viszont nem tesz jót ennek a nem akarásnak, sőt ellene hat, hiszen a változásban akarat is van, elhatárolódás, ellenállás, van benne valami az elégvoltból, a mástakarokból.
Érdekes, hogy ennyi héttel a megérkezés után, éppen egy esős reggelen szelídült rutinná a világ körülöttem. Nem mondhatom, hogy megszoktam itt mostanra mindent, talán örökre idegen lesz a szememnek a csap, az iskolai lépcsőforduló, a kigyúrt biztonsági őrök a kapuban, és talán majd mindig meglep a levegő illata, amikor kilépek a házból, az óceán pedig örök misztérium marad. 
Az a helyzet, hogy nem történt semmi, semmi nagy dolog mármint, de reggel megint esett, engesztelhetetlenül, az útmenti fákat tépte a szél, és egyszer csak, az utolsó nagyívű, jobbos kanyar után, ahogy az ablaktörlő letörölte az üvegről az esővizet, megnyugodtam. Itthon vagyok végre itt is. Ismerem az esőcseppeket, tudom hol áll minden reggel a rendőrautó a Black Horse Pike-on, és azt is tudom, kinek van elsőbbsége a világítótorony melletti körforgalomban. 
Az itthon otthonom lett, része lettem valaminek, ami eddig idegen volt, és részem lett valami, ami eddig nem én voltam. Nem volt drámai fordulat, csak a felismerés, jó helyen vagyok. A világnak ez a csücske is biztonságot nyújt.


Valami ilyesmit írtam öt évvel ezelőtt egy esős reggel után egy blogba, ami azóta elveszett. Messze voltam, és jól esett, hogy végre nem éreztem magam idegennek. Érdekes, hogy azóta is, ha nagy vihar van, ha az erős szél a szélvédőmre tapasztja a falevelet, arra az ottani otthonomra gondolok, ahol már nem vagyok.
Nem tudom, miért, de egész héten Amerikában vagyok. Biztosan az időjárás is, az erős szél, a rengeteg eső, az autó szélvédőjére tapadó falevelek miatt ... Egyszer, egy különösen szép platánlevél megragadt az ablaktörlő lapátja alatt. Akkor elsírtam magam.
Ma reggel elolvastam Mark levelét, és örültem, hogy ugyanígy érez. Hogy hiába telt el ennyi év, még mindig otthon vagyunk egymás otthonában, hogy valami majdnem megfejthetetlen véletlen folytán a gondolataink egymás indigólenyomatai, és hogy úgy értjük egymás minden rezdülését, hogy közben soha nem volt alkalmunk végigbeszélni a világ dolgait.
Otthon vagyok itt, és otthon vagyok ott is, de néha az egyik otthonnak hiányzik a másik.

Nempánik poszt

Próbálok nem pánikposztot írni, de kurva nehéz. Valamiért semmi sem úgy működik, ahogy kellene, vagy én nem vagyok kompatibilis a világgal, nem tudom. Volt valahol egy letölthető életfríssítés a win67-re, amit figyelmen kívül hagytam?
Azt hiszem elegem van. Hiába aludtam sok órát, egy hajnali email miatt olyan a fejem, mintha semmi nem történt volna. Valami rövidzárlat lesz ez, hiba a Mátrixban vagy nem tudom, mintha ugyanazon a Möbiusz-szalagon futkosnának az agyhullámaim ezer éve. Nem részletezem, majdnem megoldhatatlan az egész.
Úgy érzem, mindenki akar tőlem valamit, és esélyem sincs arra, hogy ez mind beleférjen 24 órába.
Jó, tudom, mélyeket lélegzem, nem foglalkozom a zsibbadó karommal, meg a légszomjjal, okos leszek, és elengedek pár dolgot az aggódásból, de legalábbis törekszem rá. Például nem megyek ma délelőtt jógára, hanem bemegyek a munkahelyemre, és beszélek Bridgettel. Megpróbálok minden órámra (beleértve az este 7-től 9-ig tartóra is) tisztességesen felkészülni, kijavítani párszáz dolgozatot, megszervezni a szerveznivalókat és rábízni magam valami világáramlatra, ami a Nirvánába vezet. Nirvána Expressz majd úgy hívom. Emma ezt olyan jól, olyan könnyen csinálja. Sosem látom rajta, hogy feszült, hogy ideges, és szinte mindig mosolyog. Na ja, persze egy Kis Buddhának könnyű. (Gondolom, nem.)
Világos, senkinek sem könnyű, nem kell túldimenzionálni a problémákat, megoldani kell őket, vagy bé verzióban hagyni a picsába azt, ami nem megy.
Tegnap voltunk Závada apa-fia esten, érdekes volt, megirigyeltem az írók fókuszált életét, a csendes dolgozószobát, a könyvek illatát, de legfőképpen a percekig semmibe bámulást. Azt hiszem, ezt akarom, csendet, és mert kívülről nem megy, azt látom, akkor belülről kell. Meg akarok tanulni pontosabban egy dologra és egy-egy emberre fókuszálni. Talán találtam is valakit, akire lehet. Olyannak látom innen messziről, mint egy nyugodt folyót.
Amúgy az író/költő apa-fia kettős tetszett. Érzékeny és marha büszke apa, érzékeny és kissé zavart fiú. Ilyennek láttam őket. Arról majd biztosan írok még, amikről beszéltek, mert az meg érdekes volt.

Under construction

Ki is énekli, hogy : "Where is my life"(felsőcsillag)? Nem tudom. Az se biztos, hogy ezt énekli valaki, lehet, hogy csak képzelem. Másnak képzeletbeli barátai vannak, nekem képzeletbeli dalaim.
Hétfő óta valami alternatív univerzumban létezem, szóval ha képzeletbeli mindenfélém van, azon legkevésbé meglepődni kell, inkább drukkolni kéretik, hogy ne bolonduljak meg. Az elmúlt két napban lehúztam nagyjából kétszer 16 órát munkával és családanyai másodműszakban szülői munkaközösségi megbeszélésen, illetve szülői értekezlet-fogadó óra foglalkozásokon. Erről majd egyszer külön megemlékezem egy agyament posztban, melynek minden harmadik szava káromkodás lesz, most legyen elég annyi, hogy a világban rendkívül sok a hülye ember, és nem nagyon lehet ezzel mit kezdeni.
Marha sok a munkám a suliban, és ez nagyon fárasztó. A szombati kulturális rendezvény szervezése elég nehézkesen halad, persze van ezer órám mellette, csütörtökön meg még értekezlet is lesz délután, szóval nem olyan nagy csoda. Azért azt remélem, hogy jó hangulat lesz, tetszeni fog a diákoknak és a kollégáknak is. Meglátjuk. Csak el ne felejtsem a felét annak, amit csinálnom kell.
Más. Lassan végérvényesen belefészkeli magát a fejembe a gondolat, hogy Párizsba megyek. Még majdnem nem hiszem el, de azért már mondjuk 80 százalékos töltöttségen van az utazószoftver az agyamban. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz a továbbképzés, és hogy milyen lesz Heléne Berr városa nekem. Sosem vágytam oda, most mégis úgy érzem, megtalálom majd benne azt, amit szeretni tudok. A tragédia az, hogy nem lesz időm megtanulni franciául addig.
Más nincs, csak a szokásos, van vagy hetven kijavítatlan dolgozatom, amit jövő hétig felturbózok százötvenre, csak hogy legyen mit itthon hagyni az őszi szünetben, ma a Szent Szerda után Emmával és TSB-vel megnézünk két Závadát magunknak, holnap este órám lesz az új tanítvánnyal, az ifjú medvekutató csütörtökön érettségizik, ami miatt izgulok kicsit, mert szeretném, ha jól sikerülne neki, valamint ma van az évkönyv cikkeinek leadási határideje (ki írja vajon őket és miről????) és egyelőre nem tudom, mikor lesz időm két percig azon gondolkodni, hogy milyen idő szokott lenni Párizsban.
Éljem túl a hetet, aztán jövő héten már könnyebb lesz egy kicsit, csütörtöktől lehet végre olvasni és pihenni. A mai zene tegnapi ajándék egy kedves lánytól, Audrey Assad az énekes, ennyit tudok, meg hogy nagyon pihentető.
(felsőcsillag) Ezt nem énekli senki, Yoav énekli azt, hogy Where is my mind. Közben eszembe jutott. Mondjuk az is stimmel.

No pants are good pants

Bármennyire is szeretném kiiktatni az életemből az ilyen, és ehhez hasonló pillanatokat, olykor mégis arra kényszerülök, hogy nehéz áldozatot hozzak korunk Mammonjának: Konzum Istennőnek.  Hétvégén is erre kényszerültem, miután számomra is nyilvánvalóvá vált, hogy nem tartható tovább a helyzet nadrágfronton. Emlékeim szerint utoljára még sok évvel ezelőtt külhonban sikerült megnyugtatóan rendeznem ezt a kérdést, de azóta eltelt öt év, és két hete a még oly ellenálló CK gatyám is bemondta az unalmast.
Jól van, igaz, nem szeretek vásárolni, ezt tudja rólam majdnem mindenki. Genetikusan hiányzik az örökítőanyagomból a konzumgén, és nem, ez alól semmi sem kivétel, talán csak a piacozás, de abban meg ugye tulajdonképpen nem is a vásárlás a fontos, szóval az nem számít. Talán foghatnám az elmúlt negyven évre vagy a gyerekkorom szűkös választékára, vagy a pénzeszközeim örökös korlátozott voltára, de nem fogom semmire, egyszerűen nem szeretek venni semmit. Ja, és nem, nem a takarékosság, mert ahhoz sem értek.
Ha viszont van valami, amit kifejezetten utálok és feleslegesnek tartok, az a ruhavásárlás, és nem, akkor sem szerettem ruhát venni, amikor hat mérettel kisebb testben múlattam a hétköznapjaim. Egyszerűen utálom a ruhaüzletek bágyadt neonjait, a vállfákon sorakozó idegen holmikat, a próbafülkéket, a ruhacímkéket,  a mágneses szarokat, amiktől nem lehet normálisan felvenni a ruhát, de mindenek felett és tiszta szívemből gyűlölöm a nadrágvásárlást.
Nadrágot venni nekem kínszenvedés, felér a legkegyetlenebb kínzattatással, egy lelki és testi szado-mazo délután. Világos, nincsenek, soha nem is voltak, pálcikalábaim, ami van, az inkább hasonlít valami kedves, görög oszlophoz, már ami a vastagságát illeti, hosszban azonban azt meg sem közelíti, mondhatnánk törpenövésű korintoszi fajtának. A dolog egyébként nem tűnik tragikusnak a hétköznapokban, jó, edzeni kellene az izmokat, meg nyújtani, mert való igaz, az idő és a kollagénszint csökkenése nem válik javára ennek a testtájnak sem, de ettől most vonatkoztassunk el. Vonatkoztassunk el, mert szerintem soha nem is voltak szép lábaim, és nincsenek illúzióim, hosszú, elegánsan vékony lábakra már aligha van esélyem. Nem baj, majd berakom a mennyország wishlistembe.
Viszont rohadtul bosszant egy-két dolog ezzel az egésszel kapcsolatban. Először is, lehet persze, hogy valahol kiesett tíz év az emlékezetemből, de baszki az elmúlt években Magyarország női lakosai mind lefogytak húsz kilót per fő, és kizárólag a combjukról? Gondolom ezért van, hogy ha bemegyek egy üzletbe és odabotorkálok a gatyákhoz, akkor gyakorlatilag csak azt olvasom, hogy : slim (karcsú, aha, hát az nem vagyok), skinny (sovány, értsd csont és bőr, az még kevésbé, hiszem a csontjaim nem állnak ki, dehogy, egyiket másikat évek óta nem is láttam), super skinny (anyádat, hát ekkora comb nincs is). Oké, nézzük csak a másik szekciót, ott van egy-két bootcut, az olyan, hogy a combjánál szűk, a térdénél még szűkebb, bokánál viszont kellemesen harangozik, Klassz. Mondjuk a bokám sem vékony, de azért tényleg sok olyan nő van, akinek az okoz gondot, hogy a gatya szorítja a bokáját??? El vagyok maradva.
Persze a szabás csak az egyik gond, mert itt van a stílus is. Nem gondolom magam ódivatúnak, de fel nem érem ésszel, miért gondolják a kereskedők, hogy egy majd ötven éves nőnek pont olyan stílus kell, mint egy tizenhat évesnek. Az a baj, hogy igen gyakran előfordul, ami egy fiatal lányon aranyos, abban én úgy festek, mint egy lerobban ukrán kurva, vagy mint egy eszét vesztett életközépválsággal küzdő nő. És nem, nem akarok szakadt térdű farmert, se strasszköveket a csípőmre, mert a csípőm, sorry, már nem oly csinos, de ha az lenne se, és nem akarok a seggemen és a combomon fehérre koptatott farmert sem, mert pont nem előnyös, sőt nem ragaszkodom a farmerhez se, lehetne esetleg szolid szabású vászon vagy kord nadrágom is, esetleg nem narancssárgában vagy lilában.
Jó, igaz, választék az van, a farmerek mellett ott lóg a plüss melegítőnaci-szerű izé, meg a mintás asztalterítőből szabott törökbugyogó, esetleg terhesgatya, szabad a választás, panaszra nem lehet okom.
Csak egy dolgot nem értek. Ha végignézem Magyarország női populációjának testméreteit, akkor azért súlyosan nem gondolom deviánsnak a sajátomat. Vajon a többiek hol vásárolnak? Van valahol egy titkos szövetség, aminek én nem vagyok tagja, és akik leadják a drótot, ha valahova normális, nem tizenévesek és szupermodellek csípőjére szabott árú érkezik? Ennek utána kell járnom.

Ősz

Szép ősz van, ma reggel csak ennyit mondok, mert tegnap kirándultunk, meg talán még annyit, hogy a Gitten van egy rövid írás a pénteki színházi előadásról.
Sok más van, csak idő nincs. Ki nem állhatom a hétfőket.

Űzött vad

Zsúfolt napok vannak mögöttem és előttem. Tegnap befejeztem Heléne Berr naplóját, ma talán Isabel Fonseca könyvét, bár ez utóbbi nem biztos, mert kirándulni megyünk ebben a gyönyörű őszben. Kedvem támadt a fotózáshoz, színes képeket akarok készíteni, hátha ellensúlyozzák a monochróm kedvem. Tegnap olyan törékenyen volt szép a reggeli napfényben a házfalra futó vörös vadszőlő.
Most nem bánt a szokatlan meleg, pedig általában nem szeretem, ha nagyon kizökken az időjárás a megszokott kereteiből, de igaz lehet, sokkal többet elnéz az ember annak, akit szeret. Én pedig szeretem ezt az idei októbert. Minden napja előre is kedves nekem.
Beethovent hallgatok két napja, főleg a napló miatt, de jót tesz a lelkemnek. Mindig tudtam, hogy Beethoven zseni volt, mégis minden darabjában újra és újra felismerem ezt. Nem lehet megunni.
Más nincs, utálom, hogy a hétvégéimből órákat kell töltenem dolgozatok javításával, de majd ma éjjel kibontom a sört, amit az egyik tanítványomtól kaptam Krakkóból, akkor talán egy kicsit gyorsabban megy a sok levél elolvasása.
Várom Párizst, és várom előtte a három nap pihenést. Szeretnék nagyon sokat olvasni. Hónapokat tudnék olvasással tölteni csak úgy.
Az ember, amikor űzött vadnak érzi magát, erdőbe vágyik.
Most ez a cisz-moll vonósnégyes a kedvencem.

Mindenfélék, de leginkább az, hogy színház az egész világ

gyermekésszel megoldott zűrös ügyek

Kicsit el vagyok maradva, azt hiszem, de legalább mindenben. Így jár az ember, ha túl sok mindent akar csinálni, de ez sem baj, a jó napokat össze lehet foglalni röviden is.
Csütörtök este TSB terasz volt, igaz, nem Lengyeltótiban, Istenem, eljutunk-e ősszel, nem tudom, de mintha kezdenénk elengedni a lokalizálást ebből a történetből, mostanában az itteni terasza is pont olyan jó. Más, nem azt mondom, hogy ugyanaz, ott a hétköznapi tennivalóktól való távolság is plusz, meg a hármasunk is. de ezzel nem lehet mit kezdeni. Szóval Gofrival és TSB-vel töltöttem az estét, kicsit később csatlakozott hozzánk Ristjana is, úgyhogy az eredetileg matinéfoglalkozásnak tervezett estéből az éjszakába nyúltunk, pláne, hogy végül gyalog mentünk haza, Ristjana rábeszélt a sportértékű sétára, amiben az volt a legjobb, hogy egészen a ló herééig együtt mentünk Gofrival, és emlékezetes társadalomtudományi és pszichológiai elméletet sikerült kidolgoznunk a vasárnap délutáni Nemzeti Haldoklás ellenszerével kapcsolatban, ugyanis azt Gofri oly bölcsen megállapította, tulajdonképpen minden azon múlik, az ember kivel haldoklik vasárnap délután, merthogy van az a haldoklási póz, ami megédesíti még ezt az egyébként tragikus napszakot is.
Ha a fenti okfejtésből a kedves olvasó azt szűrné le, hogy a teraszon elfogyasztott alkoholegységek száma nagyobb vagy egyenlő volt tíznél, akkor megnyugtatom, hogy nem, mi félrészegen is tudunk ennyire hülyék lenni.
A péntek sajnos tragikusan indult, pedig nem is voltam másnapos, csak fáradt, de nem ébredtem fel se a macskára, se az ébresztőre, ezért lezavartunk egy családi pánikreggelt, a munkanap pedig, hogy kerek legyen a történet, egy értekezlettel indult, aminek egyetlen pozitívuma az volt, hogy az új informatikus gyerek felismerte, hogy kollégák vagyunk, és még mosolygott is. A kis kocka csoportom egyébként egyöntetűen azt állítja, hogy tök jó fej, érti a dolgát, és kiváló a humora. Úgy döntöttem, nagyobb figyelmet fogok neki szentelni, hátha tényleg egy értelmes pasit sodort a szél az iskolába.
A nap végén mentoráltam a kis legal alient, majd elrohantam a színházhoz, és megnéztem a ma bemutatásra kerülő Harold Pinter darabot. Az a helyzet, hogy nem vagyok mindig abszurd dráma néző kedvemben, tegnap se voltam abban, úgyhogy eleinte fészkelődtem is, hogy bazmeg nem hiszem el, hogy erre így önként hajlandó vagyok, de egyrészt olyan őszintén örült nekem a dramaturg, másrészt meg olyan hihetetlenül jól játszott két főszereplő is, hogy végül tényleg hálás voltam a meghívásért. Amúgy a volt csoporttársam elmondta a szünetben, hogy amikor megosztotta Ádámmal, hogy eljövök megnézni, akkor sokkot kapott szegény, hogy ő most akkor mennyire izgulni fog, pedig még vérmes kritikusoktól se szokott. A mi történetünk háttere nagyon sok évvel ezelőttre nyúlik vissza, mondjuk úgy, én fiatalon sem voltam egy finom modorú kritikus, szóval annak ellenére, hogy nagyon szerettük egymást mint barátok, elég mély nyomot hagytam benne. Nem is néztem meg emiatt túl sok darabban, nem akartam volna, hogy udvariaskodnom kelljen vele, mert tehetségtelennek ugyan soha nem tartottam, de valahogy hiányzott belőle valami, nekem nem volt elég őszinte a játéka, azt hiszem. Na mindegy, emiatt egy kicsit én is izgultam tegnap, és nagyon sajnáltam, hogy nyomasztom, de közben meg sajnos és hálistennek elég sokat változott az elmúlt másfél évben, sajnos mert tragikus fordulatokat vett az élete, de közben talán ettől is, kiváló színész lett belőle. Vagy ebben a szerepben legalábbis baromi jól játszott, olyan jól, olyan átéléssel, olyan tragikus mélységgel, amit én nem is gondoltam volna lehetségesnek egy abszurdban. A szünetben persze nem lehetett hozzászólni olyan ideges volt, a végén meg nekem kellett elrohanni, de majd írok egy kritikát a Gittre, és ha már túl lesz a mai bemutató agybaján, esetleg öt év után megiszunk valahol egy kávét.
Az színház után vacsoracsata volt műsoron, öreg barátnőnk csepleszben sült tarjával várt minket, meg isteni salátával, és persze sok-sok pezsgőt is megittunk a találkozás örömére. Örültem, hogy Emmácskának jó a csizma, meg hogy jövő héten is találkozunk a Závadákon.
Más nincs, tegnap megkaptam a párizsi utazás vázlatos programját, most már elhiszem végre, hogy tényleg megyek, csak sajnos ezzel a lendülettel mindjárt pánikba is estem, mert ugyebár egy kurva szót nem tudok franciául. Valaki tanítson meg két óra alatt szilvuplé.
A mai kép Eduardus munkája, valahogy illett a hangulatomhoz, meg a zűrös napokhoz.

Más kép

Néha elképzelem, hogy elképzelsz valami nőnek, érdekelne különben, milyennek, hogy mi lennék abban a gondolatban, feketébb vagy szőkébb, femme fatale árnyalat, esetleg valami könnyű, szalmaszín északi nyár. Azt hiszem, szívesen megnézném, hogy mi van a képzeleted festékes dobozán, milyen szám és milyen kép, egy szeplős nő, fiúsan rövid hajjal, vagy inkább egy loboncos lány.
Úgy érzem, dühös vagy mostanában, mert nem tetszik, amit mondok, és az sem, amit írok, mert szerinted lehetnék finomabb mondjuk, tényleg, nem kellenének ilyen kényelmetlen szavak, a mondatok se pontosak vagy nagyon is azok, mindenesetre nem állnak jól annak a dobozon mosolygó nőnek.
Én nem tudom különben, sajnálom-e, hogy ez az elképzelt nő pont nem én vagyok, vagy hogy akarnám-e még, hogy másmilyennek képzelj, végül is kényelmes lehetne az életem mint öltözőajtóra ragasztott, örökké gondtalan naptárkép. Ha nagyon vigyáznál rám, nem simogatnál túl sokat, és egyenletes hőmérsékletet meg páratartalmat biztosítanál, csak évek múlva pöndörödne fel egy picit a bal sarkam.
Alig látszana.

Nemek

It was nem direkt, idézhetném most TSB nagylányát, mert tényleg nem direkt volt, de az utóbbi időben nagyon sokszor voltam kénytelen nemet mondani. Nem a tanuljunk meg nemet mondani kurzus részeként, csak úgy egyáltalán.
Az van, hogy ha most kinyitom a naptáram, már akkor is annyi minden van belezsúfolva november elejéig, ami nemcsak hogy nem normális, de inkább gyilkos. És ez a sok minden nyilván a konkrét időponthoz köthető tevékenység, a többi, az időpontokon átszivárgó, körülöttük örvénylő diffúz tennivalók sora a naptárban nem jelenik meg, pedig abból sincs kevés. Szóval a nemet mondás nem valami józan belátás, hanem a fizikai lét behatároltsága.
Nekem nem könnyű az ilyesmi, de azért a fizikai korlátokat nem tudom átlépni. Sajnálom, hogy két budapesti programra is kénytelen voltam nemet mondani, pedig mindkettő nagyon csábító volt. Jó, valószínűleg felejthetetlen, lett volna egy közös fotózás és/vagy berúgás beszélgetés Zaphoddal a hétvégi PhotExpón, és jó lett volna egy hétre rá egy kellemes és érdekes találkozás H. baráti társaságával. Mégsem megy, egyik sem megy, mert gyakorlatilag reggeltől estig be vagyok táblázva munkával, és most már a család se nagyon bírja már az állandó távollétem, főleg úgy, hogy nagyon úgy fest, huszonharmadikától november elsejéig híremet sem látják a saját gyerekeim.
Nem az a baj, hogy nem tudok vagy nem szeretek nemet mondani, hanem úgy érzem, jó volna mindenhová eljutni, mindenkivel beszélgetni, időt tölteni, aki éppen velem szeretne. Ugyanakkor Zaphodnak igaza van abban is, hogy az ember nem lehet mindenkinek a lelki társa, nem lehet mindent saját magára vállalni, de hát idézem: "miért is kellene?". Nem kellene, de jó lenne. Vagy mégsem?
Mindegy, most elengedek. Arra gondolok, a világ és benne  a nekem fontos emberek nem szaladnak el, lesz még alkalom, majd ügyesen beosztom az időm decembertől (dehogy), szánok időt arra, hogy a budapesti barátaimat és programjaimat összehangoljam, és egyáltalán kicsit átgondolom a vállalásaimat.
A nagy elengedés jegyében például ma le fogom mondani mindkét péntek délutáni órámat, és helyette még a vacsoracsata előtt elmegyek megnézem egy Harold Pinter darab főpróbáját. Tegnap ugyanis összefutottam egy nagyon régi, és nagyon kedves ismerősömmel, akivel amúgy mondjuk öt évente szoktam, és önző módon mindjárt arra akartam rávenni, hogy szerezzen nekem jegyet BL Hamlet-rendezésére. Itthon aztán rájöttem, hogy mekkora paraszt vagyok, az ő munkáját (dramaturg) bezzeg még sosem láttam, úgyhogy most az van, hogy megírtam neki, szívesen látnék végre egy olyan darabot is, amiben az ő keze nyoma van, szóval így lett a színház az órák helyett. Örülök.
Néha kénytelen átrendezni az ember a dolgokat maga körül, mert vigyáznia kell azokra a kapcsolataira is, amik megvannak, és nem lehet mindig ezer felé szakadni. Sőt egyáltalán nem lehet. Rájöttem, hogy sok fontos ember van az életemben, és ez nekem így jó, de mindenki nem lehet az, mert ... hát mert én is csak egy vagyok.
Ezen bölcs felismerésem jegyében viszont ma délután a Szent Szerda keretében Mihállyal töltök egy kis időt délután, holnap reggel elmegyek jógázni, aztán este kiruccanunk Gofrival és TSB-vel némi alkoholegységek internalizálásának céljából, pénteken pedig színház és vacsoracsata. Szombaton alszom, vasárnap megváltom a világot. Egyelőre más nincs. A Gittre egyelőre nem tudok írni, mert ez a gép valami konkrét agybaja miatt nem engedi, de ami késik, nem múlik, készül egy-két új Angol-Na is, és biztos lesz a pénteki előadásról valami.
(Jó, tudom, a kép kissé giccses, de én akkor is szeretem, és most újra megtaláltam ezen a gépen.)

Más

Sokakat zavar, hogy nem mindenki ugyanolyan, hogy nem mindenki ugyanazt gondolja a világról, nem mindenki ugyanazt szereti, és főleg, hogy nem ugyanúgy. Szeretjük hinni, hogy a változatosság gyönyörködtet, de nem, sőt sokakat bosszant, én meg naivabb pillanataimban azt gondolom, nem baj, szuperfejlesztésű, embernek látszó biomechanikus gépek vesznek körül. Közben meg, bármilyen hihetetlen, de mind ugyanazok vagyunk, csak másképpen, homo sapiens sapiens, testvérem mind hálistennek és sajnos; a rasszista, a türelmetlen, a homofób, a nőgyűlölő, a vallási fanatikus, még a sorozatgyilkos is. Hát így.
Whitman mondja jól, az én testemnek és lelkemnek nincs határa, nincs atomja, mely ne tartozna hozzád is. Én te vagyok, te meg én.
For every atom belonging to me as good belongs to you.
Ijesztő és vigasztaló egyszerre, közben meg a tapasztalat egészen más. Idegenség, értetlenség, leggyakrabban gyűlölet. Nem tudom megfejteni. Persze védekezés, ennyit azért én is tudok, az ember nem óhajt önként feloldódni a világegyetemben, köszönjük szépen, de tényleg nem, inkább akarjuk az egyszerűséget, akarjuk, hogy a világmindenség nekünk hódoljon - nekünk, a megismerhetetlen embernek. Heroikus és nevetséges egyszerre, mert nem látjuk, hogy az egyszerű is bonyolult, és fordítva. Fraktálok, emlékeztetett tegnap valaki, és ennél fontosabbat nem is mondhatott volna. Az ember a világmindenség hérosza és egy kicsinyes állat. A kozmosz legegyszerűbb, de végtelen sokáig ismételt matematikai művelete.
Úgy érzem, most sokkal tapinthatóbb a nyugtalanság, a kirekesztés, a meg nem értés, mint akár egy évvel ezelőtt is. Sokkal többen vállalják fel, hogy nem tetszik nekik a más, hogy maguknál kevesebbnek tartják, és hogy nincs a másnak helye mellettük. Remekbe szabott énhadsereget képzelnek maguk mellé, csupa ugyanolyant, csupa számukra szépet, és nem értik meg, hogy az ugyanolyan egymással még dugni is képtelen, hogy az igazi, teljes örömszerzésről már ne is beszéljünk.
Ez a türelmetlenség kora. Mintha visszakanyarodtunk volna valami gyermeki lét felé, oktalan, türelmetlen, és önző gyerekek ordítoznak az óvodaudvar sarkában, és lökdösik kifelé a körből azokat, akik nekik nem tetszenek.
Nem örülök, hogy így van, mert ettől ez egy szomorú hely most itt körülöttem. Lehet, hogy másik bolygót kellene keresni, de lehet, hogy elég egy másik hely is arra a rövid, néhány évtizedre, ami még megadatik. (Optimista vagyok.)
Ez most arról jutott eszembe, amit magam körül látok, olvasok és tapasztalok. Mindenféle helyszíneken és fórumokon. Nagy kár ezért a szép, színes, szélesvásznú világért!
Más. Egyébként nyugalom van körülöttem és bennem is. Nem tudom megmagyarázni, hogyan és miért, de tetszik. Persze tudom, hogy az egyensúly pillanatnyi, pont annyira vonzom, amennyire vonzódom, a kapcsolatok kényelmes ellipszispályára álltak, tragédiamentes, mosolygós, csupa szeretem pillanat. Mondtam én, hogy jó hónap az október, szépek a fényei, és kedvemre van, hogy ilyen szépnek látom az ablakban visszatükröződő arany levelekben a minden végességét. Régen volt ilyen őszinte hozzám az idő, és régen szerettem az őszt ennyire.
Más nincs. Illetve van, de majd kibogozom. A kis netbookom megadta magát a külvilág gonoszságának, úgyhogy fel kell támasztani, és őszintén remélem, hogy sikerül, mert egy rakás képem lakik benne. Ezért kellene analóg filmre fotózni. Bár, mindegy, az is megsemmisül és elvész néhány évtized alatt. Ilyen értelemben nincs örök élet.

Hazugság

A gyerek sosem hazudik. Hogyne. Az ég pedig mindig kék, és kedves kismadarak csivitelnek az ágakon. Micsoda hihetetlen tévképzetei lehetnek az embernek, aki nem gondolkodik.
Tegnap megnéztem a Jagtent és hiába bizarr már maga az alaphelyzet is, mégis annyira jellemzően és felháborítóan emberi a filmben megjelenő ostobaság, kicsinyesség és szűk látókör, hogy sírni kellene. Persze dán dráma. Úgy tűnik, északon nem csak a tél, a lélek is szokatlanul sötét. Nyomasztó volt, rosszul is aludtam, mert a gonoszságnak penészes föld íze van. A filmet amúgy meg kell nézni, csak nem lesz tőle jó kedve az embernek.
Más. Olvasok néha, módjával persze, híreket. És olvasom Héléne naplóját. És nem látom a különbséget. Ma pont olyan a világ körülöttem, mintha a harmincas évek végén élnék. Bénító a fejet hajtás, meg a sok kibekkelés. Vagy nincs erkölcs, vagy sosem volt. Az ember gerinctelen állat.
Más nincs, csak munka van, de akkor is, mindennek ellenére is szeretem ezt a hónapot.
Én azt hittem Lana Del Rey valami lapos tini. Erre kiderült, hogy érdekes a hangja.

Naplók

Megint naplót olvasok. Érdekes, sorsszerű, hogy nem elég a saját napló, (mert a blog végeredményben mégiscsak ilyesmi, a betűk falba vésett nyomai, a múló idő szem- és fültanúi,) másét is olvasom.
Héléne Berr naplója egy nálam jóval fiatalabb, de talán intellektuálisabb nő emlékgyűjteménye, ami 1942 áprilisában indul és 1944 február 15-én ér véget. Még csak az elején tartok, de tetszik az őszintesége, a gondolatai, a kétségei. A nők gondolatai és kétségei internacionálisak ezek szerint.
Tegnap nem sok időm volt könyvekre. Reggel Eduardussal beszélgettem vagy két órát, persze csak írásban, ahogy szoktunk, aztán íjászkodni mentem a legkisebbel. Furcsa volt az idő, hűvös, szeles, a napot alig láttuk, délutánra mégis kivörösödött az arcunk. Ahhoz képest, hogy egy éve ilyenkor lőttem utoljára, egész jól ment, bár az igaz, hogy Dezsőt, a szimpatikus vadkant (megjegyzem súlyosan méreten aluli vadkant) nem sikerült eltalálnom. A verseny végére aztán megérkezett a kissé másnapos Joe is szegény, az ő kislányát is én gardíroztam, és megajándékozott az udvarukon álló hatalmas fügebokor utolsó szedésével. Most három kiló mézédes füge várakozik a konyhában, hogy legyen vele valami, és mivel ennyit még én sem tudok megenni, kénytelen leszek keresni valami klassz receptet.
Délután olvastam kicsit, de aztán megérkezett Ristjána, akit megint hetek óta nem láttam, és velünk töltötte az este egy részét. Hát nem tudom, lehet, hogy ha decembertől Budapesten él, majd gyakrabban találkozunk. Itthon mindig olyan elfoglaltak vagyunk.
Ma nyugis nap van, nem tétlen sajnos, de nyugis. Van egy rakás házimunka, Berr naplója, amit a párizsi továbbképzés miatt kell olvasni, és Gyula krimije, amit elküldött, és amit szeretek, mert jó stílusa van. Gyorsabban kellene olvasnom talán, meg türelmesebben, egyszerre csak egyet, nem négyet, mint most. De mit lehet tenni Magris könyvéből úgy olvasok, mintha Tokajit innék, olyan édesek a sorai, egyszerre csak néhány oldalt szabad, Fonsecát meg egyszerűen egy idő után le kell tennem, annyira pongyola és annyira zavaros. Közben meg érdekes is persze.  Nincs bennem fegyelem, túlzottan is szeretem a szavakat.
Más nincs, este még átugrom TSb-hez, holnap meg megint rengeteg órám lesz. Nem szeretem, hogy a hét eleje olyan, mint valami könyörtelen daráló, de az is igaz, hogy a csütörtök és a péntek egészen emberi ettől. Lehet, hogy csütörtökön reggel végre eljutok jógára. Életmentő lenne.

Szikla

Az van, hogy egy tengerre néző teraszra vágyom. Vannak napok, amikor jobban, máskor kevésbé, mostanában tulajdonképpen szünet nélkül. Azt gondolom, legyen ott szikla is, meg csend, szép hosszú csend, amikor nem kell beszélni senkivel. Nem azért, mert nem szeretek beszélgetni, vagy mert nem lenne mit mondani, hanem mert van olyan, hogy nem kell mondani semmit. Mert van olyan, hogy úgyis tudunk mindent. Egymás tükrei vagyunk.
Egyszer voltam egy helyen. Óriási sziklák voltak az öbölben, alatta sötét, komoly és mély a tenger. A szigeten valaha sok szent lakott, mert Isten az ilyen helyekre már régen is igaz embereket költöztetett.
Odaköltözünk, néha erre gondolok. Oda mi mind az összes angyalok és szentek, akik szeretik egymást, akik nem mások véréből akarnak maguknak életet, akiknek elég csak annyi, amennyi éppen kell, mert a többit maguk töltik ki örömmel, egymás tiszteletével és az örök, megmásíthatatlan idővel ott a sziklák alatt.

Gyakorlati tapasztalatok

Azt hiszem, lassan ideje megírnom  a Biedermann Izabella: Gyakorlati tapasztalatok a világról című korszakalkotó lételméleti alapvetésem. Nyolc kötetben, arany szegéllyel. Ember nem lesz, aki elolvassa, de valahol pont ez a cél. Rávilágítani arra, hogy az emberi létnek a világmindenség felől nincs se értelme, se tétje. Akkor minek vagyunk? Csak. Földigiliszta is van, és még csak nem is haszontalan.
Úgy látom, a világ megértése, annak a felfogása, hogy nem vagy olyan nagyon fontos mondjuk a Nebula-ködből nézve, lényeges dolog. Persze létezni jó, ez igaz, és azt sem árt belátni, hogy a te létezésed önmagad számára fontos. Jó, picit fontos a szerelmeidnek, a családodnak, a barátaidnak, ők egyébként úgy érzik, hogy ez a picit nagyon, de nem kell rájuk haragudni, mert a pici alatt én egy kozmikus picit értek, ők meg egy földi nagyot. (A váltószám egy a milliárdhoz, vagy egy ennél nagyobb számhoz, amit most nem tudok leírni.)
Szóval magadnak fontos a léted, a biológiád is így lett kitalálva, és ezzel nincs is semmi baj. A magad valóságában kell értelmet nyernie a kozmosz szempontjából nagyon picit lényeges születésednek és életednek. (A váltószám egy a nagyon, elképzelhetetlenül sokhoz.)
Nem vagyok fontos, így írom, egyes szám első személyben, hogy mást ne zavarjon a gondolat. Nem vagyok fontos a világmindenségben, elhaló sóhaj vagyok, a világidő szempontjából töredékmásodpercig megpendülő húr, Isten csodálatosan bonyolult szimfóniájának egyetlen félhangja valahol az utolsó előtti tételben.
Erős lélek kell ahhoz, hogy az ember a jelentéktelenségét felismerje, és még erősebb, hogy a jelentéktelenséget önmagunkban jelentőségteljes létté tudjuk transzformálni. Az adott ember jelentéktelenségét az önismeret tükrével a valóságra vetítve fontos világok teremthetők. Kisvilágok, mondja Magris. Az ember számára a kisvilág élhető, a kozmosz nem, mert igazából nincs olyan váltószám, amivel az emberi lélek meg tudna birkózni.
Más. Tegnap találkoztam életem első élő, hús-vér medvekutatójával. Nagyon fiatal és nagyon zárkózott kutatóról van szó, aki átmenetileg a tanítványom, mert néhány hét alatt fel kell készítenem egy vizsgára. Nem könnyű munka, főleg, hogy nem is tudtam kezdetben, mi az igazi foglalkozása, egyszerű diáknak gondoltam.
Az órákon általában is alig szól valamit, minden szót nagy erőfeszítések által présel ki magából, és látványosan szenved. Mivel a tegnapi levegőben volt valami kozmikus nyugtalanság, az én türelmem is rövidebb volt egy kicsivel, úgyhogy az óra végén megkérdeztem tőle, egyébként szokott-e beszélni. Kicsit bizonytalanul bólintott, de nem győzött meg. Aztán valahogyan beszélgetni kezdtünk mégis, szó került a családról, a nagyváradi és a gyimesi rokonságról, és mire észbe kaptam, már hetek óta egy hegy tetején ültünk valami kalyibában, körülöttünk tehenek, igazi vizet ittunk és nem csináltunk mást, csak néztük a hegyeket és vártuk a medvét. Tudod, mondta nekem, az én kedvenc állatom a medve. Mindig azt várom, hogy találkozzam eggyel.
Azt is elmondta, hogy szerinte nekem sem ártana, ha elmennék egyszer arra, és ülnék pár hetet a kalyiba mellett, és nézném a világot a hegy tetejéről, mert ott igazán lehet élni. Azt hiszem arra gondolt, hogy ott nagyon erős valóság van.
Egészen szürreális, álomszerű beszélgetés volt, mégis ahogy mesélt, ahogy ez az egyébként szinte néma, zárkózott, kommunikációképtelen fiú beszélt, láttam a tájat, láttam a teheneket, a kalyibát a hegy tetején, a számban éreztem a forrás vizének igazi víz ízét, a tüdőmben az igazi levegő tüdőt égető, csípős hidegét, a bőrömön pedig az élet teljességét.
Számomra az a tegnapi, egyébként nagyon furcsa, nagyon nyugtalan, nap tanulsága, hogy az ember nagyon nehéz feladatot kapott: a mostot, a valóság  rendkívüli fontosságát kell megélni úgy, hogy az ember tökéletesen tisztában maradjon önnön jelentéktelenségével. Majdnem lehetetlen.

Perspektíva

Amilyen szép, arany színnel indult a hónap reggel, annyira sötét köpönyeget terített a vállára estére. A napsütés öröme mellé sok szomorúságot és bosszúságot csomagolt az új hónap. Elhagyta a blogírók közösségét egy kedves nő, aki bár nagyon szeretett élni, most mégis úgy határoztak róla odafent, hogy lejárt az ideje. Tudom, hogy nem lehet reklamálni, de sok embernek fog hiányozni. Nekem is, pedig nem is ismertem személyesen.
Más. Megnéztem a kiállítást és nem örültem. Nem örültem, mert a jó szándék meg a rakás pénz mellé nem sikerült koncepciót kitalálni, így pedig nem lehet jó kiállítást csinálni. Írhatnék egy jó kis vitriolos bejegyzést az egészről, de nincs kedvem, mert inkább segítenék. Hát így nem írtam cikket a Szombatba. Story of my life.
Ami még szomorúság, hogy a könyves közösségről megint kitiltottak embereket átmenetileg: kreatív, gondolkodó embereket. Nos, igen, a kreatív ember gondolatai nem sematikusak, nem mindenki számára fogyaszthatóak, sokszor ironikusak. Nem lehet tetszeni mindenkinek. Sajnálom, hogy ez egy ilyen oldalon is megtörténhet, de kit érdekel, hogy én erről mit gondolok. Hülye világ van.
Más. Tegnap a lányokkal töltöttem a délutánt, és tök jó volt, bár az őszi Terasz tényleg bizonytalan. Azért majd kitalálunk valamit.
Nem is tudom. Az eget kell nézni, az égboltot megfigyelni, nézni a felhőket meg a csillagokat, bennük a múltat és a jövőt, mert a világ igazából nem türelmetlen és ostoba, csak közelről tűnik annak. Ha egy messzi galaxisból néz most minket valaki, biztosan nem a sok hülyeséget látja, hanem Isten szép és fiatal menyasszonyának megnyugtató, fehér fátylát, a Tejutat.
Ja, igen, és visszaszokom Andrew Birdre. Mindenkinek jobb lesz így.

Arany október

Elközelgett hát, akarom mondani: itt van, itt az arany október megint. Erről lehetne líraian, de ez most nem fog menni, mert tegnap este TSB teraszán volt a Gyémánt Kör megbeszélése, és kicsit az éjszakába nyúltunk. Igaz, nem az idő tekintetében, hanem inkább hogy a sötétségbe, konkrétan is (a gyertyák ellenére is nagyon sötét volt a teraszon), meg átvitten is (az emberi lélek egy kicsit mindig sötét, az enyém legalábbis biztosan).
Amúgy az este első felében kultúrmisszióban voltunk TSB-vel, elmentünk egy koncertre, ahol egy nagyon kedves, nagyon szép hangú szoprán többnyire méltán elfeledett szerzők dalait énekelte elviselhetetlenül modorosan. Nem volt könnyű végigülni, már az első két dal után rájöttem, hogy én abszolút nem szeretem az egy zongora - egy szoprán összeállítást, és a daltól mint műfajtól pedig ritkán nem érzek késztetést felkötni magam az első alkalmas fára. Na mindegy, nem volt hosszú, kibírtuk. Volt két zeneszerző, akinek a zenéje még tetszett is, majd utánanézek.
Emma ezt kihagyta, ő inkább valami politikai rendezvényen múlatta az idejét hivatalból, de ő sem volt sokkal jobb állapotban utána, mint mi. Rozéba fojtottuk az estét, TSB hiába ajánlgatta az ominózus tiszta szeszben eltett meggyet, önuralmat gyakoroltunk. Jól döntöttünk, nekem még így sem volt egyszerű ma reggel felkelni, hogy a ma még előttem álló hét tanóráról már ne is beszéljek. Csak a délutáni közös aka szent szerda (TSB, Mihály, én) tartja bennem a lelket.
Remélem, ma végre elmegyünk és megnézzük a kiállítást, amit már napok óta akarok. Nagyon kíváncsi vagyok rá. Mondjuk azt is remélem, lesz alkalom sétálni kicsit a kellemes, vénasszonyos napsütésben is, mert mindannyiunkra ráfér.
Furcsa, hogy máris október van, de szeretem, hogy ilyen mérhetetlenül békés, napfényes idő van, és hogy viszonylagos nyugalom van körülöttem, amitől megint kedvet kaptam a színes fotókhoz az utóbbi hónapok monokróm uralma után.
Más. Tegnap a nap nagy részét azzal töltöttem, hogy megpróbáltam kitalálni, vajon infarktust készülök-e kapni vagy sem. Gyakorlatilag egész nap zsibbadt a bal karom, és marhára fájt a vállam. Végül nem kaptam infarktust, de nem tudtam megfejteni a tüneteket sem; lehet, hogy izomláz, plusz becsípődött valami ideg valahová. Vagy az agyamban csípődött be valami. Ez utóbbi kifejezetten esélyes,
Más nincs, és bár a világ zökkenés nélkül veszi tudomásul, hogy új hónap kezdődött, nekem nem mindegy. Arany október, szeretni foglak.