Biedermann Izabella menni Párizs - 1. fejezet, melyben hősünk majdnem ledoktorál és lejárja a lábát tövig, de nem hal meg, mert azt se könnyű.

Tudom, ez egy hosszú cím, de a nap sem volt rövid, szóval amolyan méltó bosszú ez az olvasón, aki nyilván többet aludt tegnap éjjel, mint a szöveg szerzője. Ha már nem leszek annyira fáradt, mint most, akkor azért kitalálom, hogy lehet ide alcímet buherálni. Értsd soha.
A bejegyzés a naplójegyzetek és a továbbképzési beszámoló bájos blogosított elegye. Mindkettő külön-külön is meg fog születni egyszer, ez egészen biztos, csak hadd ne mondjam meg most, mikor lesz az az egyszer.

Nem is tudom, mi az első és leghangsúlyosabb benyomásom Párizsról: a kosz,  a francia ember hanyag eleganciája, az a fura fintor, ami mintha minden ember (és legfőképpen a párizsi nő) ajkán örökösen ott játszana, kihívó, dühös vagy unott, nehéz megmondani, vagy esetleg a nyelvtudatlanságomból fakadó enyhe paranoia. 
Akármi mellett is döntenék, kitaláció lenne, at elme játéka, mert igazából az égvilágon semmi különbség nincs a Charles de Gaulle és más nagy repterek fényesre suvickolt, műarany, műkonzum, műprofi világa közt; az ember pont olyan elveszettnek érzi itt magát, mint bárhol máshol a világon, ahova sem tapasztalat, sem emlék nem köti. Hogy varázslatról ne is szóljak, mert varázslat az pláne nem volt éjjel tizenegy után. Mire kivonszoltam a csomagjaimat az előcsarnokba, már bántam, hogy mégsem kisbőröndöt hoztam, de tenni nem lehetett semmit. 
A reptérről kijutni különben mindenhol elég nehéz, annál talán csak bejutni nehezebb manapság. Jut eszembe, mindenképpen javasolnám a határőrizeti szerveknek, hogy vegyenek fel minél több Brad Pitt vagy Jude Law kinézetű pasit, mindjárt vidámabban menne a motozás is. Na mindegy, Jack Bauer is megirigyelhetné, ahogy mintegy negyven perc anyázás és jegyautomata-masszázs után végül kijutottunk a városba induló vonat peronjára, kár hogy a filmben addigra mindenkit lemészárolnának a rossz fiúk. Sebaj, laza egy óra vonatozás után már csak egy metróra kellett átszállnunk, amihez viszont volt némi stresszfaktor, merthogy  az volt az utolsó szerelvény. Vagy nem, de magyar ember ott stresszel, ahol tud, és ott edzi testét, ahol nem szégyenli. Utóbbit nehéz bőröndjeinek a metrólépcsőkön való fel és alá történő hiábavaló cipelésével. Hja, Párizsban nyilván nem laknak mozgáskorlátozottak. Azért valaki majd emlékeztessen, hogy hazafelé a bal karommal emelgessem a cuki kis bőröndöm, nehogy úgy legyen, hogy a jobb bicepszem egy laza tíz centivel vastagabb marad, mint a másik.
Ééééés tadamm, éjjel kettő tájban már meg is érkeztünk a haza. Hol lesz nektek haza, ez a Kármán interjúban hallott félmondat motoszkált a fejemben, illetve, hogy lesz-e, de az aggodalom alaptalan volt, a szálloda tök jó, van benne ágy, meg meleg víz, meg rohadt jó reggeli szállodakávéval, amiből mindenkinek legalább egy litert meg kell inni, mert négy óra alvás az azért elég kevés. Ja igen, azt nem is mondtam, hogy éjjel kicsit elhúzódott a szobába jutás, mert elsőre és önállóan nem sikerült rájönnünk, hogy a neves zeneszerzőről elnevezett épülettömbben lévő szobánkat egy másik épület második emeletéről nyíló folyosón áthaladva a kerten keresztül kell megközelíteni. Azt a 62-es szobát, ami egyébként a földszinten van. Mi? Hát, akinek ez nem logikus, az ne jöjjön Párizsba, mondta a recepciós arckifejezése, de azért segített. Barbár külhoni tanárhorda ... 
Reggelre amúgy már majdnem megtanultam franciául, ugyan továbbra is csak azt a három félmondatot tudom, mint eddig, de iszonyú lazán, a szavakat elharapva mondom őket amitől rendkívül profinak érzem magam. Csak azt nem  tudom mondani, hogy laktózmentes tej, de nem baj, mert így nem is kapok, Kell a motiváció a továbblépéshez.
Más. Szakma. A mai nap a Mémorialban telt. Nekem tetszik az épület, meg a megemlékezés koncepciója, mert látok benne oktatási fantáziát. Egész délelőtt történészek beszéltek a ... ja igen, a történelemről, de olyan mélységben, hogy állítólag ígéretet kaptunk néhány vezető Ivy League egyetemtől, hogy ezt a napot így cuzammen beszámítják a történelem PhD fokozatunkba. (Én már ki is gondoltam egy disszertációcímet: Franciaország történelme az őskortól Vichyn át napjainkig, különös tekintettel a magrid (??) országokból bevándorló emberek antropológiai sajátosságaira , és kávéfogyasztási szokásaira.) 
Persze mindenki marha nagy szaktekintély (senkit nem ismerek), ezért a számára kiosztott hatvan percből hetvenötöt beszél, aztán még válaszol a felmerült kérdésekre. Talán nem meglepő, hogy ezek után már ebéd előtt másfél óra csúszásban vagyunk, de sebaj, az ebéd fincsi és autentik, sőt némi küzdelem árán laktózmentes is. Amúgy persze mindenről Henri tehet, mert nem meri bokán rúgni az előadókat, de nem szóltam be neki már első nap, mondom nem rontom itt a francia-magyar barátság esélyeit, no meg a  Merci, illetve a Bon jour közül se tudtam választani hirtelen. Különben meg tanulni jöttünk ugyebár, az előadókat meg szemlátomást nem izgatta fel súlyosan az az egy-két alvó kolléga, akik közül például senki nem horkolt bele az előadásokba. Pirospont.
Ma ezen kívül volt még egy húsz kilométeres teljesítménytúra is, melyről azt mondták, hogy Héléne Berr könyvének állomásait felkereső séta, de valójában egy maraton-edzőtábor volt vagy erőltetett menet revival tour, mindenesetre közel négy órát sétáltunk a városban. Ennek is sok pozitív hozadéka lett, mint például az, hogy csináltam egy csomó képet a Miasszonyunkról, nagggyon fotogén a drága, hogy jártam a Sorbonne-ra, illetve a Sorbonne-on bocs, és hogy Adyval egy szállodában tartózkodtam, csak volt egy kis időcsúszás kettőnk látogatása közt, meg hát az se is biztos, hogy Ady csak pisilni járt volna be, de hagyjuk.
Este az előző napi borzalmas japán kaja után Aladinnal (ő az Alapítvány képviselője és lány, de állítólag erre a névre is hallgat), kínai kaját ettünk fáradtságunkban a szállodai szobában, mert ehhez jutottunk hozzá leggyorsabban az utcánkban. Azért most már kéne valami normális francia ételt is enni. És főleg sütit.  
Más nincs, a csoport tök normális, csak a vezetők stresszesek, pedig eddig csak egy embert hagytunk el, és végül még ő is meglett. Legalábbis remélem. 
Holnap Drancy, de addig aludnék gyorsan valamennyit, ami több, mint négy óra. Órévuár.