Itthon vagyok. Igaz, az ember nem tudja egyik pillanatról a másikra otthon érezni magát valahol, mert ez nem akarat kérdése, hanem valami másé. Talán éppen a nem akarásé, az elfogadásé, a változás viszont nem tesz jót ennek a nem akarásnak, sőt ellene hat, hiszen a változásban akarat is van, elhatárolódás, ellenállás, van benne valami az elégvoltból, a mástakarokból.
Érdekes, hogy ennyi héttel a megérkezés után, éppen egy esős reggelen szelídült rutinná a világ körülöttem. Nem mondhatom, hogy megszoktam itt mostanra mindent, talán örökre idegen lesz a szememnek a csap, az iskolai lépcsőforduló, a kigyúrt biztonsági őrök a kapuban, és talán majd mindig meglep a levegő illata, amikor kilépek a házból, az óceán pedig örök misztérium marad.
Az a helyzet, hogy nem történt semmi, semmi nagy dolog mármint, de reggel megint esett, engesztelhetetlenül, az útmenti fákat tépte a szél, és egyszer csak, az utolsó nagyívű, jobbos kanyar után, ahogy az ablaktörlő letörölte az üvegről az esővizet, megnyugodtam. Itthon vagyok végre itt is. Ismerem az esőcseppeket, tudom hol áll minden reggel a rendőrautó a Black Horse Pike-on, és azt is tudom, kinek van elsőbbsége a világítótorony melletti körforgalomban.
Az itthon otthonom lett, része lettem valaminek, ami eddig idegen volt, és részem lett valami, ami eddig nem én voltam. Nem volt drámai fordulat, csak a felismerés, jó helyen vagyok. A világnak ez a csücske is biztonságot nyújt.
Valami ilyesmit írtam öt évvel ezelőtt egy esős reggel után egy blogba, ami azóta elveszett. Messze voltam, és jól esett, hogy végre nem éreztem magam idegennek. Érdekes, hogy azóta is, ha nagy vihar van, ha az erős szél a szélvédőmre tapasztja a falevelet, arra az ottani otthonomra gondolok, ahol már nem vagyok.
Nem tudom, miért, de egész héten Amerikában vagyok. Biztosan az időjárás is, az erős szél, a rengeteg eső, az autó szélvédőjére tapadó falevelek miatt ... Egyszer, egy különösen szép platánlevél megragadt az ablaktörlő lapátja alatt. Akkor elsírtam magam.
Ma reggel elolvastam Mark levelét, és örültem, hogy ugyanígy érez. Hogy hiába telt el ennyi év, még mindig otthon vagyunk egymás otthonában, hogy valami majdnem megfejthetetlen véletlen folytán a gondolataink egymás indigólenyomatai, és hogy úgy értjük egymás minden rezdülését, hogy közben soha nem volt alkalmunk végigbeszélni a világ dolgait.
Otthon vagyok itt, és otthon vagyok ott is, de néha az egyik otthonnak hiányzik a másik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése