365 napok

Adventtől adventig ennyi.
Számvetés mondjuk vagy számadás.
Számok adása.
Számon tartom a dolgokat.
A számon tartom a dolgokat.
Átvitel.

Hogy én mit számolok, és Isten mit számol, az egy más kérdés. Bár remélem, Isten sem csak a könnycseppjeimet. 365 könnycsepp, talán több is, 365  nevetés, talán kevesebb is, 365 sóhaj, talán éppen ennyi. Talán elég is ennyi. A 365 az nem prímszám. (B.SZ.)

Annyi minden történt. Számolnám össze, de van, ami nem megszámlálható. Angolul is. A víz, a szeretet, a magány, az öröm. Ez angolul nyelvtani fogalom, magyarul meg inkább a realitás.

365 napok. A fénynek számtalan könyvespolcra vetülése. Találkozások és mulasztások, gondolattal, szóval és cselekedettel, az én vétkem vagy a tiéd, az én örömöm, a te örömöd, a mi örömünket add meg Uram.

Advent készülődik. Én is készülődöm. Isten is készülődik. Várakozunk. Én Istenre, Isten rám. Az advent senkire. De neki könnyű, mert csak 365 naponként jön, nekünk meg Istennel egymáshoz kell igazodni mind a 365 napokban.

Szép volt. Tulajdonképpen ezt akartam mondani.

Minta

Az is biztos, hogy minden elkezdődik valahol. Lesz az időnek egy olyan kis felfeslése, ami eleinte ártatlannak néz ki, és nem is tulajdonít az ember neki különösebb jelentőséget, aztán mégis valahogyan, megmagyarázhatatlanul, alágyűlik a fájdalom vagy éppen a szeretet, a szomorúság, meg azért néha az öröm is.
Sokszor gondolok arra, hogy az élet is így kezdődik. Áll valaki valahol, nyár van vagy tél, esetleg ősz vagy valami más, de nincs teljesen sötét, az biztos, elnéz a távolba, és az idő szövedéke alá belesóhajt egy apró jelet, egy kis hiányt, a kívánásnak egy cérnaszakadását, és akkor az idő szövedéke majdnem észrevehetetlenül kettéfeslik, odahordódik a feslésbe egy csomó öröm, néhány jóízű nevetés, pár keserűség, sok szomorúság és elhanyagolható mennyiségű csalódás, meg fájdalom is. És akkor a feslésben élet lesz, most mindegy kié, az időben megint lesz egy életnyire tágult itt és most és én.
Ezek egyébként egészen szép és színes kis világok tudnak lenni, de néha szürkék és szűkek, és nem nagyon lehet megmondani, hogy mi ennek a különbségnek az oka. Mindenki úgy hívja, ahogy akarja. Többen sorsnak szokták, de ez csak megállapodás kérdése. Hívhatnánk univerzális rendezőelvnek vagy kötésmintának is. Egy sima, egy fordított.
Az is biztos, hogy ahogy az élet, úgy a halál is elkezdődik valahol. Nem koordinátákra gondolok, hanem időpillanatokra. Arra gondolok, hogy áll valaki valahol, nyár van vagy tél, esetleg ősz vagy valami más, de már majdnem teljesen sötét van, elnéz a távolba, és az idő szövedékébe belesóhajt egy apró kis jelet, Isten hiányát, a kívánásnak egy cérnaszakadását, és akkor a kis életzsák egyik szála halkan elengedi a szomszédját, a zsák alja kiszakad, hullik belőle kifelé az élet, egészen addig, amíg nem marad benne semmi csak az idő emléke. Akkor vége van annak az életnek.
Minden úgy kezdődik és úgy ér véget, hogy áll valaki valahol, nyár van vagy tél, esetleg ősz vagy valami más, lehet hogy sötét van, lehet hogy világos, elnéz a távolba, és az idő szövedékébe belesóhajt egy apró kis jelet. Akkor az idő megremeg, a sóhaj végighullámzik a világegyetemek sokaságán, és kezdődnek és befejeződnek a dolgok. És nem tudjuk, ez hányadik nap, de nem is fontos.

I am/sterdam

Visszatekintek. Talán nem is baj, hogy aludtam néhány napot az amszterdami élményekre.
A konferencia, szeminárium, vagy nem is tudom minek hívjam, rendkívül érdekes és hasznos, meg elgondolkodtató is volt. Öröm volt látni, hogy sok hasonlóan gondolkodó ember él szerte a világban, és (mondjuk ez nem volt vigasztaló,) igazából nekik sem sokkal könnyebb. Az előítéletes gondolkodás, az intolerancia, a rasszizmus megint egyre népszerűbb. Valamelyik történész mondta is, mintha manapság megint oké lenne rasszistának lenni. Szomorú.

Az egyik társunk éppen tegnap írt, hogy mit szólnánk egy kiadványhoz, amibe mindenki írni valami tök jó és előremutató cikket vagy valamit, és azt ki is adná valaki. (Ki?) Szóval kell egy posztszemináriumi dolgozat is. Tetszik. Én, azt hiszem, a gondolkodás fontosságáról, meg a vizuális eszközök felhasználásáról fogok írni, mert ez kapcsolódik a munkámhoz. Cool. Végre nem csak a Biedermann jelenik meg.
Az a helyzet, hogy igazából egyetlen napom volt szabadon nézelődni Amszterdamban, de nem panaszkodom, nem azért mentem, hogy nézelődjek, viszont örülök, hogy így alakultak a dolgok.
A délelőttöt a Rijks Museumban ütöttem el, és ismét beigazolódott, amit régóta gondoltam magamról, nevezetesen, hogy én egy titkos punk vagyok. Sosem az tetszik, ami kötelezően sztárolva van valahol. Nem, nem azt mondom, hogy Vermeer nem fogott meg, ah nagyon is, csak az a csőcselék körülötte ... Van Gogh és Rembrandt sem volt csúnya vagy ilyesmi, szépen is esett a fény a képekre, csak ... csak ott volt az a Mondrian kép, édes Istenem.

Nem tudom, biztos másnak is van ilyen, hogy megy a múzeumban, és egyszer csak ott van előtte valami hihetetlen, valami tökéletes, valami olyan kép, ami megragadja a létezést teljes egészében. (Emlékszem, pár éve ilyen volt egy Monet Philadelphiában.) Szóval ott álltam a félreeső kép előtt egyedül, míg az embertömeg ott tülekedett a tejeskisasszony előtt, és legszívesebben meghaltam volna. Az ember érzi úgy néha, hogy nincs mit mondani többé a világról.
A múzeum után találkoztam egy gyerekkori barátnőmmel, és off-turisztot játszottunk. Jó volt, mentem, amerre vitt, autentik Amszterdam túrára. Ha kevés időnk van egy városra, csak így érdemes, helyi erőt felhasználva. Voltunk piacozni, ettem nyers heringet hagymával és mustárral, megcsodáltam az ezerféle gombát, meg sosetudommegjegyezni nevű zöldséget, és aztán beültünk egy helyre, ahol paprikalevest ettünk fekete kenyérrel. A holland kaja nem is rossz ezek szerint.
Később elvitt a kedvenc anyagboltjába, ahol Ristjana valószínűleg azonnal és önkezével vetne véget az életének gyönyörűségében és elkeseredésében. Láttam egy gyönyörű nemez-szerű sálat 300 euróért. Vagy 400-ért. Végülis mindegy volt. Aztán turisták által nem látogatott utcákat néztünk, kicsit fotóztam, végül elkalauzoltattam magam a Begina házakig. Nagyon tetszett, amit láttam. Azt hiszem Amszterdam olyan kedves, és jó hangulatú város lenne, ha nem tenné tönkre az a sok idelátogató ember, Jó, tudom, önellentmondás, de akkor is. Az a rengeteg bóvlibolt a forgalmas utcákon, meg a hatalmas kanabiszfelhők, meg a bamba, rihegő-röhögő, coffeshop-turista tinédzser ... az nem tetszett egyáltalán. És félre ne értsen senki, nekem aztán nyolc, ki mit szív egyébként, amíg kulturáltan teszi, és amíg nekem nem muszáj ebben részt vennem.
Este már csak sétáltam egy kicsit a gyorsan beköszöntő esti sötétségben, levakartam magamról egy érdeklődő fiatalembert, és nem késtem le a gépem.
Szerintem egyszer majd még visszamegyek, és megnézem ezt a várost színesben is.
Azért ímhol néhány fotó. Fekete is, fehér is, biciklis. (Bocsánat.)

Esztéká

Van a normál élet, meg van az esztéká. Utóbbi elég béna, jegyzem meg. A szónak a szoros, idegpályákat elszorító, béna béna értelmében. (Ezt persze retrospektíve tudom írni, mert ma már nem zsibbad annyira a karom. Yesssoké!)
Asszem ott hagytuk abba, hogy fáj a vállam, és aztán meg fájt és fájt, és fájt, és végül nem mozgott, csak zsibbadt a bal karom. Mit csinál az ember ezzel vasárnap? Ügyeletre megy. Ott persze csak odáig jut, hogy fáj a háta és zsibbad a bal karja, már is leteperi az ügyeletes ápolásvezető, és ráragasztgat pár tappancsot, hogy egy ékágét iziben. Persze hiába mondtam, hogy egyrészt nem vagyok matricás album, másrészt meg nincs infarktusom, nem hallgatott rám, de bénaságom okán nem volt választásom. Mondta, hogy nincs infarktusom. Jó fej. Utána háziorvosi ügyeletes nénitől kaptam injekciót egyet, receptet sokat, de semmi sem használt, ezért telefonos segítséget kértem legkedvesebb doktor barátomtól, aki tanácsokkal látott el: bazmeg feküdj le, és olvasd be a CT leletet. Miután papíralapon is hozzájutottam a verdikthez: öregszik keziccsókolom, azért megnyugodott, de tanácsolt felkeresnem valamiféle neurológus szakorvost. Én ugyan tévedésből egy idegsebészhez kopogtam be, lásd lent, de legalább megnyugodtam. Hazáig persze, mert otthon rájöttem, hogy ez a jó fájdalom duma tényleg nagyon filozofikus, de attól még nem tudok aludni.
Tegnap felkerestem kedvenc rheumatológusomat is, hogy teljes legyen az esztéká élmény. Hasonló bölcseket mondott: eltart egy darabig, az összes betegnek beállt a nyaka, a front lesz az, valamint tessék hazamenni és pihenni. Csak hát pihenni se lehet örökké. Meg hát ha nincs az a póz ugye ... A plafont meg már tudjuk.
Azért persze nincs ez a történet tapasztalatok híján, az is biztos. Például most már tudom, hogy nyakmerevítővel legalább tíz percig bírom talpon, bár ettől függetlenül fent kell tartanom mindkét kezem, amitől úgy festek, mint egy nonstop statiszta valami világháborús filmben, aki nem talál ki a csatatérről, és be van szarva., hogy lelövik mégis. A család szerint ez egyébként vicces, úgyhogy át kell beszélnem velük a humor fogalmát majd adandó alkalommal.
Egyébként persze lehetne ez a táppénz jó is, ha bármit tudnék csinálni, de nem tudok, meg ha látogatók fogadására alkalmas állapotban volnék, mert akkor jöhetnének a barátok és üzletfelek (az nincs), és beszélgethetnénk. De hát nem vagyok valami jó bőrben, csak kétnaponta zuhanyzom, el is telik vele a délelőtt, és a hajam az kábé mint egy madárijesztőé, szóval nem csodálkozom, hogy csak szegény TSB merészkedett erre, csak hát pont szarul voltam, úgyhogy biztos meg is bánta. (Á, dehogy.)
Önfegyelemre nevelődöm, ennek keretében ügyesen beosztom a gyógyszereimet, és ha minden igaz, még a májamat se csapatom szét végérvényesen, de azért szeszt nemigen veszek magamhoz egy darabig. Ja, és hát négy napja nem gyújtottam rá. Ez nem tudom, mit jelent, de attól tartok, nem azt, hogy leszoktam.
Ma különben párszor már nem fájt a karom. Viszont ha fájt, akkor teljes erővel. Érdekes.
Úszni szeretnék, meg nyújtózkodni. Meg kellene egy masszázs is. Más nincs.

Kapitány

Tekintettel arra, hogy még mindig a fájdalom a kapitány (ó, kapitány, kapitányom!), én meg egyelőre csak valami kis utolsó, skorbutos hajósinas vagyok ebben a történetben, no meg mert nyakmerevítővel írni sem lehet normálisan, szóval részletes egészségügyi és amszterdami beszámoló elnapolva. Bízzunk benne, hogy lesz ez még jobb is. Valamikor.
Egyébként ha egyszer megszeret az Isten, és olyan helyen lakhatok, ahol csak akarok, akkor a hálószobám plafonjára csodálatos és egzotikus képeket fogok festetni Frida Kahlo style.
Hogy mindig legyen mit néznem hanyatt fekve is.
Addig zene.

A fájdalomról

Sokféle fájdalom van. Vannak gonosz, értelmetlen fájdalmak, ami ellen mindent megteszünk, amit minden rendelkezésünkre álló eszközzel csillapítunk. Mondjuk egy daganatos ember fájdalma. 
De vannak hasznos fájdalmak. Ezeket nem csillapítjuk annyira, mert az a feladatuk, hogy arra kényszerítsék az embert, hogy maradjon nyugton. Ez egy gyöki fájdalom. Nagyon fáj. Hazamegy, felteszi a sancgallért, és lefekszik. És addig fekszik, amíg el nem múlik a fájdalom. Mert el fog múlni, ha nyugton marad. Ezt érti, ugye? 
Ha dráma van, visszajön. Rengeteg ötletünk van, de az mind olyan, hogy akkor kaszabolok. Azt meg nem akarjuk.
dr. V.F. 

A fájdalomnak egyébként mindegy. A fájdalom olyan, mint egy jól átgondolt épület. Mindig van tartóoszlopa és mindig van íve, az ablakokon pedig visszatükröződik az élet.

Az

Az volt a terv, hogy meggyógyulok. De nem csak ez, sok más is volt.
Tervben volt, hogy nem hiányzol majd nagyon, meg hogy egészen jól boldogulok, hiszen felnőtt ember vagyok. Tervben volt, hogy mindenféle helyekre elmegyek majd, és találkozom rengeteg emberrel, akikkel mind érdemes. Sőt az is tervben volt, hogy levágatom a hajam, aztán veszek egy őrjítően vörös rúzst, hogy amikor legközelebb látsz, igazán belém szeress.
Tervben volt, hogy írok, és hogy te olvasol, csendben, teát iszol közben, néha csóválod egy kicsit a fejed, máskor meg megértően bólintasz.
Szerintem jó terv volt, de mostanában Isten nem osztozik az elképzeléseimen.

Hír

Felnőtt tartalom.
Ma tipikus turista napot tartok, vagyis igazi jó, kultúrsznobhoz illően fűtött múzeum(ok)ba fogok betérni, meg mindenki ismeri turistás épületeket fogok nézegetni gyakori kávézólátogatással egybekötve. Ennek za a legfőbb oka, hogy bár a derekam jobban van, asszem sikerült a hátamnak megfáznia, vagy hogy is mondjam, szóval ha nem infarktus miatt zsibbad a bak vállam, akkor valami izomgyulladásom van. Ezen a ponton kérem az értem aggódó barátaimat, hogy ne kapjanak agyérgörcsöt, életben fogok maradni. (Ha meg nem, akkor tudják, mi a dolguk.)
Az elmúlt két este régen nem látott barátokat látogattam, egyiküket kábé húsz, másikukat talán huszonöt éve nem láttam. Marha érdekes volt mindkettő. A tegnap este ugyan heves vitába torkollt a barátnőm holland férjével és hát naná, hogy a magyarok balfaszkodása (márelnézést) volt terítéken, (már a demokratikus jogainkat illető balfaszkodásunk), a látogatás emocionális és kulináris hozadéka mellett régi barátnőm kiegyenesítette a gerincem, táncos ugyanis, ért ehhez, szóval egészségügyileg is plusz.
No, most akkor megpróbálok úgy becsomagolni, hogy ne tegyek kárt magamban, és remélhetőleg nem késem le a repülőmet este, meg hasonlók.
Holnap hajnalra otthon vagyok. Most mondjuk el nem tudom képzelni, hogy hétfőn megint tanítok.

Ajtók

Amszterdam az ablakok városa, de úgy tapasztalom, amennyi ablak van erre, legalább annyi ajtó is.

Napok óta ajtókon megyek keresztül. Idegen és ismerős ajtókat nyitok ki, és zárok be. Néhányukhoz kulcsot kaptam, másokat kinyitnak előttem, és van, amin most sem jutok keresztül, hiába szeretnék. Zárva marad.

Sokféle ajtó van. Nemcsak a színük más, fekete, fehér, piros vagy mondjuk kék, az anyaguk és a formájuk is. Vannak tömör, nehéz fából készült ajtók, de vannak egészen könnyű, üvegezettek is. Díszesek vagy egyszerűek, bonyolult zárszerkezettel vagy hétköznapi kilinccsel.

A lelkiismeretem és a bűntudatom is ajtó, de ajtó a bennem lakó megértés vagy szeretet, a düh és az előítélet is. Vannak könnyen nyithatók, és vannak, amik nehezen járnak. Izomlázam lett a sok ajtónyitástól.

Talán csak egy dologban hasonlítanak egymásra ezek az ajtók. Mindegyik mögött emberek várakoznak arra, hogy elmondhassák a történetüket.

Tegnap ezt tanultam Davidtól. Hogy az embernek meg kell hallgatnia a másik történetét. Nem kell vele egyetérteni, sem azonosulni, de meg kell hallgatni. 

Enigma

Azt figyeltem meg, hogy a rengeteg ablakon kívül rengeteg ajtó is van itt. Bemegyek és kijövök rajtuk. Ez a képeken nem látszik.

KT

A tisztességesen megszervezett konferenciák sajátos bája, hogy az ember alig lát valamit abból a városból, ahol konferenciázik, és azt is mondjuk valószínűleg éjszaka, de mindenképpen sötétedés után. Nos, ez egyelőre egy ilyen tisztességes konferencia, mert a városból a reggeli szürkületen és az ebédszünetben tettestársakkal elkövetett rövid, egészségügyi sétán kívül egyelőre nem láttam semmit. Mire vacsorázni indultunk, természetesen zuhogott az eső, szóval az esti Amszterdam sem kínálkozott fotótémának.

Nem panaszkodom, nem fotózni jöttem, nem turista vagyok, hanem konferenciaturista, innentől KT, ami eleve egy sajátos alfaja az embereknek. Egy tisztességes KT ugyanis rendkívül strapabíró, jól tájékozódik vadidegen országok vadidegen városaiban, de ha nem gyakran kérdez, és barátságosan mosolyog. Szolid eleganciával öltözködik, és van olyan, hogy KT style, persze kelet és a nyugat európai változatban. Egy felkészült KT modern kommunikációs eszközökkel járkál, általában laptoppal vagy okostelefonnal, és megszállottan keresi a (free) wifi kapcsolatot a világgal. Ettől függetlenül a KT szívesen és gyorsan barátkozik, hiszen a konferenciák gyakran a networkingről is szólnak, úgyhogy e-mail lista ide vagy oda, egy KT már első nap megerősített kapcsolati hálóval zárja a napot. Amúgy kávén, narancslén és szendvicseken él, de semmitől nem riad vissza, így az indonéz ételektől is. Este pedig új erőre kap és megismeri a várost.

Én persze csak részben tudok megfelelni a fenti kritériumoknak, mert például ahogy öregszem egyre lassabban barátkozom, és kicsit idegesítenek azok a KT társak, akik akkor is kérdeznek, amikor nincs igazából relevanciája a kérdésüknek, szóval csak azt szeretnék, ha intellektuális nagyságuk előtt leborulnának a társak, de azért a nap végére már megismerkedtem pár emberrel, és persze túlestem a kötelező „Magyar vagy? Nahát, egyszer ismertem egy férfit, aki látott egy magyart, és ejha.” típusú coming-out megnyilatkozásokon is. A legbájosabb a tegnapi gyűjteményből egy holland KT volt, aki kedvesen megjegyezte, mennyire nem vagyok tipikus bolgár nő. Egyet kellett vele értenem.

Annak ellenére, hogy egyedül vagyok magyar, rögtön belebotlottam egy lányba, aki régóta él itt, de Magyarországon született, és egy kedves öltönyös fickóba, aki rögtön magyarul beszélt hozzám, bár holland, és elég hamar kiderült, hogy az Anne Frank House főnöke. Gyakorlatilag hibátlan magyarságát a feleségének köszönheti. Good job, kedves feleség.

A csapat egyébként igen vegyes, holland és horvát kollégák adják a részvevők több, mint felét, rajtuk kívül egy-egy ember van más országokból. Egy kedves román nő, egy mosolygós portugál fickó, egy dühös albán nő, egy visszafogott szerb fiatalember, meg persze én. Fogalmam sincs, hogyan válogattak.

Egyébként minden nagyon szép, az előadók érdekesek, bár provokatívak, a kávé iható, és van egy minden ajtót nyitó kulcsom erre a három napra az Anne Frank Házhoz. Szerintem ez a feltétlen bizalom nagyon holland dolog. Tetszik. A szállásom kényelmes és praktikus, diákszállás egyébként, de egyedül vagyok egy kétágyas szobában. Ennek kivételesen örülök, mert emeletes ágy van, és nem tudom, hogy másznék fel az emeletre a majdnem nem fáj derekammal. De egy eltökélt KT nem panaszkodik, gyógyszereit rendszeresen szedi, este pedig megenged magának egy sört a gyógyszer helyett.

Egyelőre ennyi. Egy elhivatott KT keveset netezik, viszont hosszan reggelizik román kolléganőjével. (Amúgy azt nem is említettem, hogy itt mindenki töritanár, megsz társadalomismeret tanár, szóval egy kicsit kakukktojás vagyok. Ehhez azonban hozzá tartozik az elmaradhatatlan „Nahát, de jól tudsz angolul, persze angoltanár vagy.” rácsodálkozás, amin az utóbbi időben megtanultam kedvesen mosolyogni.)

Ma lesz séta, remélem, sikerül tisztességes képeket csinálnom végre.  

Off

PEACE

Nem találkoztunk évek óta. Mondhatnám most, hogy kár, de ez nem feltétlenül volna igaz, mert attól tartok, nem véletlen az, ha az ember évekig nem találkozik.
Elnézem ezeket a férfiakat ... mondhatnám azt is, hogy a múltam ködéből előbukkanó arcok ők, de hát ez azért erős túlzás volna, mert hozzám csak részben tartoztak, még ha akkoriban, abban a múltban, egy rövidke ideig ezt esetleg másképpen is éreztük.
Elnézem őket, elnézem az újságban megjelent képüket ... Attól valaki a valaki, ha írnak róla? De nem, nem attól, csak egyébként. Attól, amit eddig tettek, és amit majd tenni fognak. Hogy a tett nekem különben tetszik-e, az most legyen lényegtelen.
Persze nem az ország szempontjából nézem a képeket, hanem magánszemmel. Női szemmel. A barát szemével, és a képekkel és a szavakkal kapcsolatban is lenne mit mondanom, egy kicsit több mozgás, drága tanár úr, ép testben a lélek ugye, meg egy kicsivel több mosoly talán kedves újdonsült pártalapító úr. És a szavak is, drága barátok ... sok a szigorúság, nekem úgy tetszik, pontosabban nem tetszik. Hol vannak azok a szelíd férfiak? Hova öregszünk, Istenem? Micsoda hajlíthatatlan igazságok birtokosainak hisszük hirtelen magunkat?
Így nézem őket most: fotográfián kutatom a régi vonásokat. És így hallgatom őket: riporterek kérdéseit kerülgetve akarom tudni, mit gondolnak a világról. Elszomorít ez, mert egy pohár bor mellett biztosan szelídebbnek látnám és hallanám őket megint.
Azon gondolkodtam még az öregség mellett, mert az az öregség kezdete, amikor az ember barátai újságcikkekben kezdenek feltűnedezni, hogy az viszont milyen érdekes, hogy ők is, én is, végül írni kezdtünk. Blogot mindannyian. (Jó, jó, tudom, ők bezzeg könyvet is, de mindegy most.) Szóval hogy lassan kezdek rájönni, én általában olyan emberekkel barátkozom, akiket belülről feszít az írás kényszere, akik mondani akarnak valamit másoknak.
Én, azt hiszem, ezt szerettem annak idején bennük, és talán ők is ezt szerették bennem. És ez még akkor is fontos volt, ha azzal, amit mondani akart a másik, nem feltétlenül értettünk egyet.
Én nem változtam. Most is azokat az embereket kedvelem, akik mondani akarnak valamit, de akik arra is készek, hogy meghallgassák, amit mondanak nekik.
Na ez csak úgy eszembe jutott most.

Más. LINKEK: a VilágMán kint van egy kis lapszemle - internacionális vs. hazai, a Gitten pedig Timur Vermes könyvéről pár gondolat. (Bár az utóbbit már mondtam.)

Majdnem

Majdnem megírtam az egészet. A reggelre kezemre száradó bőrt, az idegen fák idegen leveleit az idegen ház előtt, a magányt, a falon csendben végigfutó reggeli vagy esti fényt, az értelmetlenül kimondott szavakat.
Majdnem megírtam az egészet. A nevetést is, meg a gyengédséged, a gyerekzajt, az udvari, engedetlen napfényt, az ölelést, a sós vizet, meg a fehér csíkos, szürke kavicsokat a talpam alatt, a vágy és az elégedettség sóhajait.
Majdnem megírtalak téged, és majdnem megírtam magam. Az elejét, a végét, a közepéből mondjuk egy válogatást, az óvoda kerítésénél álló gyereket, a boncasztalon didergő testet, a nevetést, meg a komoly vitát, a munkát, a pihenést, az éjszakát és a nappalt.
Majdnem megírtam az életet. De nem írtam meg. Túl személyes lett volna.

Melléklet

Ma zenét hallgatunk, mert már rohadtul unom a nyavalygásomat. Gregory Porter új lemezét. Heverjük ki a heti agybajomat ezzel a kellemes hangú sapkás fiatalemberrel.
Közben próbálok végre valami értékeset (értsd önsajnálattól különböző dolgot) létrehozni más honlapokon. A VilágMán némi ironikus lapszemle várható,  a Gitten egy őrült német még őrültebb könyvéről lesz van könyvismertető. KATT
Linkelek, ha kint lesznek.

Terápia

Én mondom, mindenki hülye. Leginkább és elsősorban én természetesen. Már ezer helyen olvastam, hogy ami bajom nekem van, az, bár máshol fáj, agybaj. Ezt a gerincbetegséget a stressz okozza, és az ember fejében keletkező idegingerület görcsös összehúzódásra kényszeríti a gerincet körbeölelő izmokat. Az izomgörcs pedig fáj. Nagyon fáj.
Terápia 1.: pihenés. A pihenéstől én két nap után borzalmasan ideges leszek, ettől jobban fáj.
Terápia 2.: gyógyszer 1.1. Vény nélkül adják, szart se ér, mert pihenni kellene. Ettől ideges leszek, és jobban fáj.
Terápia 3: gyógyszer 1.2 Vényköteles. Kicsit használ, de unom a plafont nézni, mert ideges leszek a semmittevéstől, és ettől jobban fáj.
Terápia 4: gyógyszer 1.3 Fegyveres őrrel kiadható. Oké, ez üt. Ha fekszem, nem hányok tőle, de annyira ellazítja az izmokat, hogy nem tudok lábra állni. Ettől ideges leszek, és jobban fáj.
Terápia 5: reggel hosszasan nézem a gyógyszeres dobozokat. Vágyakozva. Azt képzelem, tökre meg tudnám oldani a stresszt az életemben. Ettől ideges leszek és bőgök. Ez jó. Szerintem egy hete ez az első dolog, ami használ.

Ápdéjt

Csókolom. Biedermann Izabella vagyok, fájdalomfüggő. Na jó, nem is igaz. De drogfüggő előbb-utóbb leszek, ha ez így megy tovább.
Ma végre doktorhoz jutottam. Nem volt egyszerű, az igaz, az egészségügy nem kispajtásoknak való délutáni zsúrfeladat, hanem harc, kérem. Beutaló megszerezve, köszi TSB, telefonon lebeszélve, hogy bejuthatok, ha rá van írva a beutalóra, hogy táppénzen vagyok, mert egyébként három hét a várakozási idő, kérem, tessék addig csendesebben megdögleni, jobb lesz az mindenkinek. A recepción barátságos fiatal nőnek álcázott dobbermann őrzi a rendelőt. Mér' nincs lepecsételve az is külön, hogy táppénzes beteg? Meg aláírva? Honnan tudjam, hogy nem maga írta rá? (Mivan????? ) Nem tudom, elfogadja-e ezt így az orvos. (Anyád. Mondjuk szegény asszony nem tehet róla. Elfogadta különben. Nem gondolta, hogy jogosulatlan előnyre akarnék szert tenni.)
Rheumatológia. Wonderland. Tök hamar bejutok, tök kedves mindenki, üljek le, ja nem tudok, akkor álljak nyugodtan. Aha. Itt fáj? Ott? Érzem a lábam? (???? Ha nem érezném, tudnék járni?) Hajjaj. Ühüm. Hát igen. Röntgen. Nem vagyok-e terhes? Magamnak néha, egyébként nem. A röntgen sajnos legalább húsz perc. Ne haragudjak. (???? Lehet, hogy pénzt fognak kérni a végén, hogy ennyit szabadkoznak?) Röntgen. Mindjárt kész. Ne haragudjak, hideg lesz az ágy. (Lehet, hogy éber narkózisban vagyok, vagy mi a rossebb?) Visszasétálok. Az mondjuk tíz perc. A falhoz támasztom magam, de máris menjek be, csoda történt, hamar megvan a röntgen. Mondom, hogy Wonderland.
Na akkor az van, hogy kell egy CT. Nem sürgős, három hét fekvés, utána jobban leszek. De felír egy gyógyszert. Nem jól hallok. Hány hét? Hát három. Sok? Nagyon sok. Öööö ... én tudom, hogy ez nem kívánságműsor, de lesz ez a konferencia. Aha. Hol? Messze egy kicsit. Autóval nem mehet. Repülök. Értem. Tessék szedni a gyógyszert. Autót nem szabad vezetni, mert kicsit kába az ember tőle, de van aki bírja. Van aki négyet is bevesz. Akkor kedden el tetszik tudni menni. És tessék vinni a gyógyszert. És tessék csinos fiatalembereket megkérni, hogy emelgessék a bőröndjét. És ne tessék sokat csomagolni a konferenciára.
Még nem váltottam ki, de az ópiátokkal rokon kis tablettát nyertem a mai sorsoláson. Cool. Tök biztonságban leszek Amszterdamban. Isten legyen irgalmas a májamhoz. De azt megígérem, hogy ha hazajövök, több gyógyszert be nem veszek. Inkább megiszom a Gofritól kapott összes pálinkát. Akkor legalább tudom, mibe halok bele.
Más nincs. Felhívtam Bridget-et. Egy élmény volt. Holnap még elmegyek csontkovácshoz, de egyébként meg tele van a tököm mindennel. Szerintem már felfekvéseim is vannak.
Azért egyetlen jó dolog van ebben a sok szarban: anyám eljött, és a kedvemért krumplistésztát főz. Gyúrja a tésztát!!! Klasszik. Na még egy kis ópiát, és megvan a mennyország meg a Karácsony egyben.

Gerinc

Felnőtt tartalom!
Jó, hát az én türelmemnek is van határa. Tényleg. Jó gyerek voltam, feküdtem, szedtem a szarokat, de most már elég. Napok óta csak ezt a kibaszott plafont nézem, és ennyit még a Sixtus kápolna plafonját se tudnám nézni egyvégtében. Vagy de, de akkor csókolom, tessék a Michelangelót idetranszportálni az időben, aztán egye fene, elnézem, ahogy festegeti nekem a Jóistent, meg az ő kedves kis ölebét, Ádámot.
Szerintem fizikálisan semmilyen javulást nem tudok felmutatni az elmúlt időszak alatt, viszont az idegállapotom gyorsan romlik, amin a beszedett legális drogok nemigen segítenek, szóval nem tudom, mit kellene csinálni.
Ma ahogy azt a hülye, otthon unatkozó betegek szokták, rágugliztam a porckorongsérvre. Bár ne tettem volna. Olyanokat írtak, hogy "mindig nagy fájdalommal jár", hát hihetetlen, ha nem írják, nem is jövök rá, hogy ez az érzés, ami deréktól lefelé kitépi az összes idegszálam, ez a fájdalom. De nem ez a csúcs, hanem amikor azt írja, hogy kialakulásában nagy szerepe van a munkahelyi és a családi stressznek. És ha ez így van, azt meg kell osztani a kezelőorvossal. Ne bassz föl, tényleg? Van olyan betegség, aminek nincs köze a munkahelyi és a családi stresszhez? Na? Ja nincs? Aha. Látom magam: itt fáj kedves doktor, de az mind semmi, mert a főnököm se kedvel, és otthon se rózsás a helyzet, mert senki sem mosogat helyettem.
Ugyan. Így vagy én, vagy a doki köt ki a diliházban. Esetleg mindketten. Totális baromság. Így én is lehetnék orvos. Fáj, igen? És a kedves édesanyjával milyen a viszonya? Aha. Reménytelen. Vegyen egy csinos koporsót. Pont leárazás van az öcsém üzletében.
Szóval nem tudom, de elég volt ebből. Esetleg hozzon már valaki egy viszonylag steril csontfűrészt, és amputáljon mindent deréktől lefelé. Én meg szerzek egy klassz kis gördeszkát, és elgurigázok vele ebben a hátralevő pár évben. Meglátjátok, ettől elmúlik rólam a munkahelyi és a családi stressz egykettőre.
Na jó. Csináljunk valami értelmeset. Hallgassunk Avishai Cohent.

Plafon

Kétféle plafont nézek, és mindkettő meglehetősen unalmas. A nappali plafonjának egyhangúságát ugyan megtöri a felfelé, a galériára vezető lépcsősor sötétbarnára pácolt faszerkezete, de a hálószoba 2/5-3/5 osztatú mennyezetén végképp semmi érdekes nincs. Pláne hajnali kettőkor. Meg hajnali háromkor. Meg ...
Hanyatt feküdni nem valami szórakoztató, az az igazság. Se olvasni, se írni nem kényelmes, kizárólag bódult félálmok díszletének alkalmas. Abból viszont az egészen szürreálisakhoz is megfelel: tegnap például szavakat álmodtam, érdekes, sosem hallott szavakat, de elfelejtettem őket.
Azért a legjobb mégiscsak az volna, ha szavak helyett szabadságot tudnék álmodni a plafonjaimra. A végtelen égbolt szabadságát mondjuk.
Persze, ha nem fenyegetett volna meg a csontkovács életveszélyesen tegnap, meg ha nem fájna a derekam annyira, amennyire, akkor nem nézném ennyit a plafont. Most viszont komolyan veszem magam, mert nagyon szeretnék eljutni a jövő heti konferenciára. Sokkal jobban, mint egy műtőbe. Ha jól értem, pillanatnyilag ez a két alternatívám van.
Közben, hogy teljes legyen a család hospitalizációs sikertörténete, Danit ma megműtik. Ez azért marha jó, mert most be sem tudom magam vonszolni hozzá. Szuper. Zé úrnak ugyan mondtam, hogy legyen olyan jó, és menjen be, amikor felébred az altatásból, de hát nyilván ügyfelei vannak, és hát nyilván nagyon elfoglalt. Erre nem mondok semmit. Remélem, hamar hazaengedik, és a kiegyensúlyozott anya-fiú kapcsolat jegyében mihamarabb ketten nézzük a plafont.
Reggelente, miután feltápászkodom az ágyban elhelyezett gyúródeszkáról, a nappali szőnyegén hanyatt fekve megalkotom az aznapi virtuális tanóráimat, és elküldöm őket a suliba. Visszajelzés nincs, így fogalmam sincs, megcsinálták-e a feladatokat vagy sem. Minden reggel újakat küldök. Egész jól haladunk imaginatíve. Ilyen szó meg nincs is magyarul, gondolom.
Egyébként meg fogalmam sincs, mi történik az iskolában, hírmorzsákat hallok csak, az még sok is néha belőle. Gofrinak és TSB-nek meg tulajdonképpen igaza van. Többször kell nemet mondanom dolgokra. Majd itthon gyakorlom.
Más nincs. A plafont nézve elég furcsán telik az idő. Délután látogatóim lesznek. Alig várom.

Bódulat

Azt hiszem, a control freak kifejezés elég pontosan leírja a személyiségemet. Annak idején még Lilytől tanultam ezt a szót Amerikában. A control freak az, aki mindent irányítani szeretne az életében, és aki meg van győződve arról, hogy ez sikerülhet is, ezért aztán nagyon megviseli, ha a dolgok nem az általa kiszámított pályán haladnak.
Mondok egy példát. Itt fekszem második napja a padlón, gyakorlatilag képtelen vagyok a helyváltoztatásra, kvázi szobanövény funkciót töltök be, és úgy érzem, hamarosan megőrülök. Egyrészt a fájdalomtól, ami nem múlik, sőt, mintha egyre rosszabb lenne, pedig ez gyakorlatilag lehetetlen, hiszen nagyjából a skála végpontján vagyunk, másrészt attól, hogy ha beveszem a fájdalomcsillapítót, akkor ugyancsak képtelen vagyok bármiféle tevékenységre, mert féllegálisan betépek. (Féllegálisan, mert a saját gyógyszeremhez majd csak délután tudok hozzájutni, amikor a doki behozza a receptet Pécsre. Addig Emma pasijáét szedem. Ezt minden doki imádja, amúgy jogosan.)
Szóval estétől majd legálisan bódulok, sőt attól a tuti kis szertől általában látomásaim is tudnak lenni, de sebaj, onnantól kezdve még a mostani állapotomnál is hasznavehetetlenebb leszek.
Utálom ezt az egészet, mert a fekvésen, pihenésen, tudatállapot-módosításon kívül nem lehet tenni semmit. Ez egy magamfajta aktív, sőt túlaktív embernek óriási probléma. Arról nem is beszélve, hogy külön agybajt kapok a gondolattól, hogy elmaradnak az óráim, hiszen jövő héten szabadságon leszek a konferencia miatt, szóval ezen a héten kellett volna mindent úgy előkészítenem, hogy haladjanak a tanítványok majd akkor is, amikor nem leszek a suliban. Ehhez képest ...
Az a helyzet, hogy egy vérbeli control freak az ilyesmit nem bírja. Ahogy nem bírja azt sem, ha bódultan lebeg végig napokon, ha indokolatlanul sok időt veszteget alvásra, és ha kicsúszik a kezéből az irányítás. Tudom, pszichés zavar, és sürgősen kezeltessem magam, mert az se normális, ha az embernek az a meggyőződése, hogy nélküle nem működnek a dolgok. Ahogy azt az én kedves, öreg barátnőm szokta mondani, a temető tele van nélkülözhetetlen emberekkel.
Jó, ez van - fekszem, és bódulok. Ha meg nem bódulok, akkor bőgök. Hol a fájdalom, hol a tehetetlenség miatt. Ez így nem jól van, de nincsenek alternatívák. Illetve egy azért mégis van, úgyhogy őt fel is hívom délelőtt. Tamás a világ legjobb csontkovácsa. Majd visszateszi az elmozdult csigolyát, és akkor onnantól kezdve nincs más teendőm, mint feküdni és pihenni. Óriási. Csak föl ne vágjam az ereimet örömömben.
Tegnap találtam egy gyönyörű szimfóniát egy lengyel zeneszerzőtől. Henryk Górecki volt a neve. Szép és szomorú. A második tételét állítólag egy Auschwitzban meggyilkolt 18 éves lengyel nő szavai ihlették, amit a zeneszerző egy zakopanei Gestapo börtön falán olvasott: "Ó, anyám, ne sírj - a szűzanya mindig mellettem lesz."

White

Jól van. Hülye vagyok. Szeretném, hogy tél legyen. Ezt beszéltük tegnap teázás közben, bár végül a tél-kellemes ősz meccset kétharmados többséggel nyerte csak a vágyott tél. TSB továbbra is a jó idő pártján áll.
Jó, nekem sem a jégen csúszkálás hiányzik, inkább az itthonlét, a könyv-tea-csend hármasa, meg az izmoknak az az ellazulása, amire évek óta nincs példa, de amire az amerikai évből a legszívesebben emlékszem. A pizsamában, mezítláb mászkálva, a metsző kinti hideget kávésbögrével önmagamtól eltávolítva eltöltött édes vasárnapokra, amikor nem kellett menni sehova, amikor nem szólt senki, hogy öltözzek át, amikor lehetett egy idegen ember könyvespolcán válogatva meglepetésből olvasni, és amikor az az édes-tiszta otthonillat körülölelt a kanapén, én meg csak bámultam ki a hóesésbe, és komoly, megismételhetetlen békesség szállt meg. Szeretném magam majd még életemben egyszer valahol ennyire otthon, a helyemen, érezni. Nem tudom, fogom-e.
Tegnap vizsgáztattam. Bár az első fél órában a frász jött rám a bizottság két nemén tagjától, végül kiderült, hogy bár nagyon különbözöm tőlük életfelfogásban, meg mindenben, vizsgáztatni nagyon jól, nagyon hatékonyan és nagyon tisztességesen tudunk együtt. Kifejezetten kellemes meglepetés volt.
Más. Este levezetésként teázás volt TSB-nél, lásd fent, aki Borbély könyvének utolsó oldalain tart, és aki egészen elcsodálkozott a regény naturalizmusán. Érdekes. Mivel apám családja ilyen volt, azt hittem, mindenkié. Jó, ha vannak az embernek barátai ezért is. Másért is.
Ma nyugodt vasárnapot szeretnék, pláne, hogy a derekam továbbra is borzalmasan fáj. (Dizájner, hópehelymintás IKEA járókeret Karácsonyra?) Persze nem lehet itthon ülni, de délután mindenképpen kikapcsolom anyámat, és alszom egyet. Éééés karácsonyi ajándékokon fogok agyalni. Még akkor is, ha van még időm. Vagyis pont azért.
I'm dreaming of a white Christmas. Ez van. Lehet, hogy a gyógyszer mellékhatása. Most már csak egy fapadló kellene, amin vasárnaponként mezítláb járhatnék, meg egy szép nagy ablak, amin keresztül a havas tájat nézhetném. Kellene egy otthon egyszer majd megint.

Dolor

A fájdalomban az a legjobb, amikor nincs. (21. századi népi bölcsesség.)

Mindenféle fájdalom van, de most teljesen konkrét fájdalomról van szó, ami nem csak úgy átvitt értelemben, nem csak úgy tompán tapogatózva, hanem igazi és őszinte nyers valójában van jelen. Tudom, a tompa és hosszantartó fájdalmak roppant idegesítőek tudnak lenni, meg hogy a szívfájdalom, na az is hogy beleeszi magát keserűségig a mindennapokba, de nem. Nem erről beszélek.
Arról a fajta fájdalomról beszélek, amikor az idegpályák szabadon és csupaszon hozzáérnek valamihez, ami nem ők. Arról az egy tizedmásodperc alatt hányingerig jutó idegingerről, ami előtt minden idegkereszteződésben kérdés nélkül zöldre vált a lámba. Csak tessék, mi ráérünk.
Az inger rövid és határozott. Nincs ellenfele és nincs barátja.
És akkor Isten kitalálta a fájdalomcsillapítót és látá, hogy bár odavágja a májat, mégis jó. És én, aki egyébként félnapos fejfájásra sem szedek be semmit, gondolkodás nélkül nyúlok a filmtablettához, és már reggel kiszámolom, mikor lehet bevenni a következőt. Persze mindegy, mert ez nem az a kicsit fáj még bírom típusú fiatalember, hanem a nem fáj- fáj típusú. Ha nem fáj, mennyország, ha fáj, pokol. Dichotómikus fájdalom. Neurológiai villanypásztor. Villanykapcsoló.
Tudom, hogy most feküdni kellene hanyatt a földön három napig, jót is tenne nekem ez mind lelkileg, mind testileg, de nem lehet. Vagy majd az lesz, hogy ha lehet, ha nem, kell. Egyszer nagyon elszúrtam a dolgot, úgyhogy kórházban kötöttem ki. Nosztalgiával gondolok arra az estére a neurológia folyosóján, és a kedves, dél-amerikai kezelőorvosra. Mondtam neki, hogy szerintem megbénultam, szóval ne vesződjön, amputáljunk engem deréktól lefelé. Rám nézett, bólintott, összerakott egy infúziót, aztán elment. Egy óra múlva visszajött, és azt mondta: "Kelj fel, és járj!" És jártam. Hiába könyörögtem, nem adott nekem abból az infúziós anyagból. Infúzionista lennék most.
Más nincs, néztem pár tolókocsimodellt a neten, de még gyűjtenem kell. Marad a jóga, a legális drog, és ha végképp semmi sem működik, akkor az aranykezű (és aranyárú) csontkovács. Meg Isten kegyelme.
Más nincs, ma vizsgáztatunk, és őszintén remélem, hogy Gofrival. Meghalok, ha valami savanyú és/vagy okoskodó nőkkel kell töltenem a napom.

Mihez

Hogy mihez kezdünk az idővel, ami megadatik.

Az idő, ami mondjuk szépen fogalmazva is legalább szubjektív, őszintén fogalmazva meg egy elkényeztetett hülyegyerek, különösen is mérhetetlennek bizonyult ezen a héten. Ezen azt értem, hogy úgy érzem, két életre eleget csináltam. Igaz, nem mindig jól és nem mindig jót, de jó szándékkal és hát egy fikarcnyit azért mégiscsak előre haladva azon a képzeletben végtelenített időszalagon, amit életnek hívok. Úgy előre, mintha lenne remény arra is, hogy majd egyszer nem valami mocsárba ragadva fulladok bele.

A hét eleje lírai hangulatban telt, ami már eleve, jellegénél fogva mindig is maga a végtelen, parttalan idő, vagy hát az időn kívüliség éppen. (Jó az időn kívül lenni szerintem, még ha ritkán is adatik meg ez az embernek.) A líra mellé jutott epika is azért, munka értsük így, meg a szívességből végzett olvasás-lektorálás is. Lehet mondani, hogy hülye vagyok, de szeretek olvasni, és sok dolog érdekel, és ha már egyszer így van, akkor az ember a barátait olvassa el legelőször is, mert ez a minimum, amit az ember a szeretetért adhat. Majd felírja az Úristen a sok megvetendő dologgal átellenbe arra a táblácskára. Aszongya, hááát hmm ... 456 bűn, több halálos is, de legalább olvasott. Keressünk neki valami csendes, félreeső üstöt.
Közben lassan, de olvasok, ezt-azt, nyilván sosem azt, amit kellene, de ez most kevésbé számít. (Értsd nem érdekel. Mér' kell nekem Murakami Harukit????)

Annyiféle idő volt a héten, hogy a főnököm pitiánerkedései hirtelen röpke, lényegtelen momentumokká zsugorodtak az életemben. Felidézni sem egyszerű őket. Hétfőn az volt, hogy Biedrmann akkor a neved mellett nem tudom, szerepelhet-e a budapesti rendezvényen az iskola neve. Lefordítom: ha valakinek nem tetszik a dolog, legalább ne rúgják ki. Öncenzúra, isten hozott. A másik mai, hogy akkor a kötelező dolgokat hogyan címkézzük fel a munkaidő-nyilvántartásban. Azért Bidermann, ezt írjad át. Átírtam. Nemtom mire. Tökmindegy. Az egész egy hihetetlen baromság.

Különben alig érek rá, de nem tudom, mi ütött belém, mert nem érdekel. Fejben számolom a másodperceket. Minden másodpercre kettőt számolok. Ettől több időm van, és nem stresszelek. Tök jó.

Az van még, hogy Karácsony lett. Brownie-t sütöttem, ami egyáltalán nem hasonlít a múltkorira, de Eszter közben berakta Buble karácsonyi cédéjét, szóval ez ilyen pavlovi reflexként elindította a tejóistenajándékotkellkészítenem reflexemet. Elővettem Martha Stewartot is de meglepve láttam, hogy már majdnem mindent megcsináltam belőle. Na jó nem, szóval Emma, Gofri meg Ristjana ajándéka ki van gondolva. A két nőmé még nincs, vagyis évek óta ki van, de ahhoz minden másodpercre hármat kellene számolnom.

Holnap egész nap dolgozom. Vasárnap végre találkozom Mihállyal és TSB-vel, hétfőn Gyémánt Kör Emmával (ugye???),  kedden műtik a nagyfiút, szerdán filmklub, csütörtökön Amadinda koncert. Keddhez egy hétre pedig elutazom. Aztán hazajövök, és elutazom. Aztán hazajövök. Aztán ... Jó. Ma elkezdem készíteni a karácsonyi ajándékokat.

Kapu

Kialszom magamból a világot.
Ha odafigyelek, és erősen becsukom a szemem, akkor egyáltalán nem látok semmit a valóságból, és ez jó. Azt mondják, nem látni önáltatás, de Ön ne áltassa magát, a világ nem az, aminek látszik. A világ nem látszik. Vagy nem az a világ, ami látszik.
Alszom. Ébren vagyok, de alszom. Ha eleget gyakorlok, nyitott szemmel is tudok aludni. Ki tudom magamból aludni az életet. Ki tudom magamból aludni a halált. Mert alvás közben az ember se nem élő, se nem halott. Úton van.
Kialszom magamból a világot. Kialszom magamból a fényt is, az árnyékot is. Kialszom magamból az embert, de az állatot is. Néha kialszom magamból Istent.
Most nem alszom sokat, csak másképpen. Az alvásnak célja van, tárgya nincs.
Az életnek célja van, tárgya nincs. Vagy fordítva?
Lehet, hogy véletlenül mindent fordítva mondtam.
(Mostanában nem olvasok több Laingot.)

Mielőtt a kapun átmegy az ember
lehet hogy nem tud arról hogy van kapu
Lehet hogy azt hiszi van egy kapu melyen át kell menni
és hosszú ideig keresi
mégsem tud rátalálni
Lehet hogy rá tud találni és
lehet hogy nem nyílik ki
ha kinyílik lehet hogy át tud menni
Ahogy átmegy rajta
ráébred arra hogy a kapu melyen átment
önmaga volt aki átment rajta
senki sem ment át kapun
kapu amin át kell menni nem volt
nem talált kaput soha senki
sohase jött rá senki hogy kapu sohasem volt
R.D. Laing: Gubancok

Gubancok

Laingot olvasok, mert Bartis hidegen szerkesztett mondatai most nem szórakoztatnak.
Este kilenckor fekszem, reggel négykor ébredek. Magamtól.
Fáj a derekam, ezért jógázom. Fáj a korán reggel, ezért jógázom. Fáj a nap közben, de nap közben nem tudok jógázni.
A savászana jót tesz, de ezt is tudtuk, mármint hogy a halál tanítja az életet. Mert ez mindig is így volt, és mert mi mindig mindent tudtunk.
Gubancos hajjal ébredek. Állítólag a haj a lélek tükre. Gubancos lélek. Állítólag hajnalban ébredek.
Laing egyébként fertőző. Megdagadnak a nyirokcsomóim tőle. Az élet lassan gyógyuló autoimmun elváltozás. Muszáj makacsnak lenni.

Megfigyelési ügy

Zárójel.
Lehet, hogy nincs mit nyerni és nincs mit veszíteni, de az is lehet, hogy ez egészen másképpen van. Másképpen, mint ahogy terveztük vagy ahogy szerettük volna, vagy nem is tudom, mit terveztünk, vagy mit szerettünk volna. Lehet, hogy semmit. Lehet, hogy mindent. Nem emlékszem.
A szív egy vadállat. Kiszámíthatatlan, erőszakos, öntörvényű. Soha nem lehet megbízni benne, és egy pillanatra sem érdemes hátat fordítani neki.
Egyébként minden rendben van, csak most nagyon közelről kell figyelnem, mit csinál, és egyelőre nem tudom, mit lehet kezdeni ezzel a helyzettel.
Zárójel bezárva.

Másik nap

Ez egy másik nap.
Egy kicsit olyan értelemben másik nap, mint a másik üveg, hogy rá lehet csodálkozni, nahát, ezt az életet lehet így is egyébként, ilyen egyszerűen, ilyen nyugodtan, ilyen egyensúlyban. De nyilván az az igazság, hogy vagy nem lehet, vagy sosem tudhatjuk biztosan, lehet-e, mert ez egy másik nap. Nem is a miénk. Egy valahonnan, valamiért kölcsönkapott nap. Isten megmagyarázhatatlan szeretetének a jele.
Lehetne most azon gondolkodni persze, (mert gondolkodni mindenen lehet ugyebár, csak érdemes-e, az kérdés,) hogy hogyan lehetne okosan beosztani ez ember életében ezeket a másik napokat, de minek. Isten kegyelme prímszám. Csak eggyel és önmagával.
Az persze igaz, hogy ezeket a kegyelmi napokat el lehet fogadni, és el is lehet utasítani - a választás szabadsága adott. Nem hibáztatok senkit, csak mondom, az életben nem a rossz napok, hanem a jó napok elviseléséhez kell a nagyobb alázat. Az életben nem a Nagypéntek, hanem a Nagycsütörtök a legnehezebb. A magam adásánál nehezebb dolog nincs.
De ez egy másik nap. Mosolygósabb, gyengédebb. Emberibb.

Más. Munkacentrikus posztot olvashatunk tőlem a VilágMán, ha ide kattintunk: KATT. Ezt csinálom mostanában, illetve errefelé megy a munka, amire momentán nincs időm, de decembertől megint lesz, mert addigra kiutazom magam. Nem örökre persze.

Más nincs. Kora reggeli, pizsamában elkövetett mosolygás esete forog fenn. Hiába, ez megint egy másik nap. Majd aludjak valamikor.

Zenés. Oder táncos.

Az helyzet, hogy szar idő van, de nem baj.

Sorok

Azt olvastam tegnap, hogy egy igaz mondattal kell kezdeni a történetet. Ezt állítólag Hemingway mondta. Hát jól van, így is lehet, ámbár az, hogy kinek mi az igaz ... de ne filozofáljunk.
Napok óta olvasok. Ez mondjuk tényleg igaz. Kár, hogy leginkább dolgozatokat, nem szépirodalmat, de mit lehet csinálni. A dolgozatjavítás kicsit olyan, mint a vasalás, hogy nehezen áll neki az ember, de aztán a sikerélmény látványos, halom ruha, szépen összehajtva, ráncok kisimogatva, a világ valami rend felé taszítva. A kiszámíthatóság reményében elhunyt testvéreim ...
Tegnap sokat javítottam, hiszen holnap lejárnak a határidők, vagy ha nem is, jobb érzés lesz üres mappával nekiindulni a következő időszaknak. Aztán csütörtökön kezdődik minden elölről.
Persze a teszteket olvasni utálatosan unalmas, és nagyon kell koncentrálni is, BABBCA, mindig igyekszem szavakat kitalálni, hátha akkor nem tévesztek. A fogalmazás macera, lassan olvasható, sokat kell gondolkodni, mit is akart kifejezni a számára ismert szavak és nyelvtan által gúzsba kötött elme. Van, hogy nem jövök rá.
Akármilyen nehéz is javítani, elég gyakran adok viszonylag szabad írásnak teret engedő feladatokat, mert akkor talán valamivel több hasznos szó marad meg a fejben, én meg egy kicsivel több dolgot tudok meg a diákokról. Nem kíváncsiskodom, de érdekelnek. Nem tudom, érthető-e a különbség. Érdekelnek az emberek.
A dolgozatok mellett két dolgot olvasok: egy Bartis regényt (A séta), no meg Ristjana doktoriját. Utóbbi pillanatnyilag regényesebb. Bartis mondatai meg még mindig olyanok, hogy napokig jó őket felidézni. Igazi mondatai vannak.

Más. Kicsit ideges vagyok. Izgatottan ideges vagy hogy kell ezt az érzést leírni. Lámpaláz-félém van. Ami ebből publikus, az se publikus egyelőre, de nekem már az is elég ijesztő, hogy olyan emberekkel levelezem, akiknek titulusaik vannak.
Azon viszont legalább már tényleg nevettem, amikor megkérdezték, milyen titulust szeretnék a plakátra. Borzalom.

Más nincs, csak annyi, hogy kivételesen alig várom, hogy hétfő legyen. Nem viccelek.

Dolgozatjavításhoz találtam egy kiváló zongoristát.

Apám kertje

Apám olyan ember volt, aki szerette a földet. Nem a sajátját, nem a szomszédét, nem a Kővágőszőlős mellettieket, nem legenyeieket, csak úgy általában a földet. Megfigyeltem, hogy az ilyen ember széttárt ujjai közt úgy pereg át a föld, hogy minden titkát azonnal elárulja neki. Nem úgy, hogy akkor mennyi a péhá, meg a mész számszerűleg, hanem hogy ebbe aztán búzát nem érdemes, meg hogy akkor ide talán valami gyümölcsfát.
Én csodáltam apámat ezért a képességéért. Sokszor láttam gyerekként, vagy lehet, hogy nem sokszor, de az a kevés alkalom megmaradt bennem, ahogy áll, morzsolja a földet, és a távolba néz. Akkor arra gondoltam, visszavágyik északra, egy másik föld illatára emlékszik, más tapintásra, de ma már nem tudom. Talán nem vágyott sehova, talán csak egy kertre vágyott, ami az övé, egy kis földre, amit minden reggel elmorzsolhatott volna az ujjai közt.
Apám szeretett volna kertet, de sosem lett neki saját, eljárt hát másokéba, ha hívták segíteni. Volt érzéke a földhöz. Nyilván mert szerette, és mert nem is tudom, de azt hiszem, a föld is viszontszerette őt. Vannak ilyen emberek.
Eljárt tehát, ha hívta valaki, ásni, gazolni, ültetni, kutat fúrni, alapot ásni. Leginkább szívességből, mert ha földhöz kellett érni, apámnak volt kedve. Aztán ahogy öregedett, már nemigen adódott ilyen munka, maradt a betonrengeteg, a kerttelen városi élet, és csak nagy néha, ha anyám öccséhez mentek a hegyre, akkor hajolt le, vett a kezébe egy marék földet, és amíg elmorzsolta az ujjai közt, addig valahova messze bámult. Délre nézett, (arra adódott a kilátás,) de talán északra gondolt.
Ha jó lett volna, ha használt volna embernek egy kert, akkor apámnak biztosan. Szerette és becsülte volna a földjét, és minden benne lakó növényt vagy állatot.
De úgy lett, hogy életében nem jutott neki saját kert, csak halálában, akkor is csak egy picike. Annyi föld éppen, amennyi kényelmesen körülölel egy emberi testet, amennyibe gyökeret verhet egy bokor vagy éppen húsz tő árvácska, mikor minek van szezonja, és amennyire éppen csak hogy ráfér temetés után a sok koszorú egy verőfényes januári délutánon. És mert apám sosem volt nagyravágyó ember, ennyi éppen elég is neki.
Én is szeretem a földet. Nem úgy talán, mint ő, nem értve, csak rácsodálkozva, és szeretek a kertjében dolgozni. Tulajdonképpen nem értek a növényekhez sem, csak ültetni szeretek, mert amikor ültet az ember, bele kell nyúlnia a földbe, és éreznie kell a puha és meleg rögöket az ujjai közt, a más testén fényesre hízott giliszták hirtelen, ijedt menekülését, vagy a földet behálózó gyökerek makacs nemeresztését, a tüske hirtelen szúrását - éreznie kell az élő földet. Aki nyúlt már frissen ásott földbe puszta kézzel, az azt is tudja, mit érezhet az ember testébe nyúló sebész, és minden bizonnyal érzi azt a szégyenlős tiszteletet is, amit élő élőt tapintva mindig is érez.
Amikor apám kertjében vagyok, arra gondolok, bármennyire is szeretem az övét, én nem vágyom földre, és ha egyszer lesz, nekem szavakból lesz a kertem.