Bódulat

Azt hiszem, a control freak kifejezés elég pontosan leírja a személyiségemet. Annak idején még Lilytől tanultam ezt a szót Amerikában. A control freak az, aki mindent irányítani szeretne az életében, és aki meg van győződve arról, hogy ez sikerülhet is, ezért aztán nagyon megviseli, ha a dolgok nem az általa kiszámított pályán haladnak.
Mondok egy példát. Itt fekszem második napja a padlón, gyakorlatilag képtelen vagyok a helyváltoztatásra, kvázi szobanövény funkciót töltök be, és úgy érzem, hamarosan megőrülök. Egyrészt a fájdalomtól, ami nem múlik, sőt, mintha egyre rosszabb lenne, pedig ez gyakorlatilag lehetetlen, hiszen nagyjából a skála végpontján vagyunk, másrészt attól, hogy ha beveszem a fájdalomcsillapítót, akkor ugyancsak képtelen vagyok bármiféle tevékenységre, mert féllegálisan betépek. (Féllegálisan, mert a saját gyógyszeremhez majd csak délután tudok hozzájutni, amikor a doki behozza a receptet Pécsre. Addig Emma pasijáét szedem. Ezt minden doki imádja, amúgy jogosan.)
Szóval estétől majd legálisan bódulok, sőt attól a tuti kis szertől általában látomásaim is tudnak lenni, de sebaj, onnantól kezdve még a mostani állapotomnál is hasznavehetetlenebb leszek.
Utálom ezt az egészet, mert a fekvésen, pihenésen, tudatállapot-módosításon kívül nem lehet tenni semmit. Ez egy magamfajta aktív, sőt túlaktív embernek óriási probléma. Arról nem is beszélve, hogy külön agybajt kapok a gondolattól, hogy elmaradnak az óráim, hiszen jövő héten szabadságon leszek a konferencia miatt, szóval ezen a héten kellett volna mindent úgy előkészítenem, hogy haladjanak a tanítványok majd akkor is, amikor nem leszek a suliban. Ehhez képest ...
Az a helyzet, hogy egy vérbeli control freak az ilyesmit nem bírja. Ahogy nem bírja azt sem, ha bódultan lebeg végig napokon, ha indokolatlanul sok időt veszteget alvásra, és ha kicsúszik a kezéből az irányítás. Tudom, pszichés zavar, és sürgősen kezeltessem magam, mert az se normális, ha az embernek az a meggyőződése, hogy nélküle nem működnek a dolgok. Ahogy azt az én kedves, öreg barátnőm szokta mondani, a temető tele van nélkülözhetetlen emberekkel.
Jó, ez van - fekszem, és bódulok. Ha meg nem bódulok, akkor bőgök. Hol a fájdalom, hol a tehetetlenség miatt. Ez így nem jól van, de nincsenek alternatívák. Illetve egy azért mégis van, úgyhogy őt fel is hívom délelőtt. Tamás a világ legjobb csontkovácsa. Majd visszateszi az elmozdult csigolyát, és akkor onnantól kezdve nincs más teendőm, mint feküdni és pihenni. Óriási. Csak föl ne vágjam az ereimet örömömben.
Tegnap találtam egy gyönyörű szimfóniát egy lengyel zeneszerzőtől. Henryk Górecki volt a neve. Szép és szomorú. A második tételét állítólag egy Auschwitzban meggyilkolt 18 éves lengyel nő szavai ihlették, amit a zeneszerző egy zakopanei Gestapo börtön falán olvasott: "Ó, anyám, ne sírj - a szűzanya mindig mellettem lesz."