I am/sterdam

Visszatekintek. Talán nem is baj, hogy aludtam néhány napot az amszterdami élményekre.
A konferencia, szeminárium, vagy nem is tudom minek hívjam, rendkívül érdekes és hasznos, meg elgondolkodtató is volt. Öröm volt látni, hogy sok hasonlóan gondolkodó ember él szerte a világban, és (mondjuk ez nem volt vigasztaló,) igazából nekik sem sokkal könnyebb. Az előítéletes gondolkodás, az intolerancia, a rasszizmus megint egyre népszerűbb. Valamelyik történész mondta is, mintha manapság megint oké lenne rasszistának lenni. Szomorú.

Az egyik társunk éppen tegnap írt, hogy mit szólnánk egy kiadványhoz, amibe mindenki írni valami tök jó és előremutató cikket vagy valamit, és azt ki is adná valaki. (Ki?) Szóval kell egy posztszemináriumi dolgozat is. Tetszik. Én, azt hiszem, a gondolkodás fontosságáról, meg a vizuális eszközök felhasználásáról fogok írni, mert ez kapcsolódik a munkámhoz. Cool. Végre nem csak a Biedermann jelenik meg.
Az a helyzet, hogy igazából egyetlen napom volt szabadon nézelődni Amszterdamban, de nem panaszkodom, nem azért mentem, hogy nézelődjek, viszont örülök, hogy így alakultak a dolgok.
A délelőttöt a Rijks Museumban ütöttem el, és ismét beigazolódott, amit régóta gondoltam magamról, nevezetesen, hogy én egy titkos punk vagyok. Sosem az tetszik, ami kötelezően sztárolva van valahol. Nem, nem azt mondom, hogy Vermeer nem fogott meg, ah nagyon is, csak az a csőcselék körülötte ... Van Gogh és Rembrandt sem volt csúnya vagy ilyesmi, szépen is esett a fény a képekre, csak ... csak ott volt az a Mondrian kép, édes Istenem.

Nem tudom, biztos másnak is van ilyen, hogy megy a múzeumban, és egyszer csak ott van előtte valami hihetetlen, valami tökéletes, valami olyan kép, ami megragadja a létezést teljes egészében. (Emlékszem, pár éve ilyen volt egy Monet Philadelphiában.) Szóval ott álltam a félreeső kép előtt egyedül, míg az embertömeg ott tülekedett a tejeskisasszony előtt, és legszívesebben meghaltam volna. Az ember érzi úgy néha, hogy nincs mit mondani többé a világról.
A múzeum után találkoztam egy gyerekkori barátnőmmel, és off-turisztot játszottunk. Jó volt, mentem, amerre vitt, autentik Amszterdam túrára. Ha kevés időnk van egy városra, csak így érdemes, helyi erőt felhasználva. Voltunk piacozni, ettem nyers heringet hagymával és mustárral, megcsodáltam az ezerféle gombát, meg sosetudommegjegyezni nevű zöldséget, és aztán beültünk egy helyre, ahol paprikalevest ettünk fekete kenyérrel. A holland kaja nem is rossz ezek szerint.
Később elvitt a kedvenc anyagboltjába, ahol Ristjana valószínűleg azonnal és önkezével vetne véget az életének gyönyörűségében és elkeseredésében. Láttam egy gyönyörű nemez-szerű sálat 300 euróért. Vagy 400-ért. Végülis mindegy volt. Aztán turisták által nem látogatott utcákat néztünk, kicsit fotóztam, végül elkalauzoltattam magam a Begina házakig. Nagyon tetszett, amit láttam. Azt hiszem Amszterdam olyan kedves, és jó hangulatú város lenne, ha nem tenné tönkre az a sok idelátogató ember, Jó, tudom, önellentmondás, de akkor is. Az a rengeteg bóvlibolt a forgalmas utcákon, meg a hatalmas kanabiszfelhők, meg a bamba, rihegő-röhögő, coffeshop-turista tinédzser ... az nem tetszett egyáltalán. És félre ne értsen senki, nekem aztán nyolc, ki mit szív egyébként, amíg kulturáltan teszi, és amíg nekem nem muszáj ebben részt vennem.
Este már csak sétáltam egy kicsit a gyorsan beköszöntő esti sötétségben, levakartam magamról egy érdeklődő fiatalembert, és nem késtem le a gépem.
Szerintem egyszer majd még visszamegyek, és megnézem ezt a várost színesben is.
Azért ímhol néhány fotó. Fekete is, fehér is, biciklis. (Bocsánat.)