PEACE

Nem találkoztunk évek óta. Mondhatnám most, hogy kár, de ez nem feltétlenül volna igaz, mert attól tartok, nem véletlen az, ha az ember évekig nem találkozik.
Elnézem ezeket a férfiakat ... mondhatnám azt is, hogy a múltam ködéből előbukkanó arcok ők, de hát ez azért erős túlzás volna, mert hozzám csak részben tartoztak, még ha akkoriban, abban a múltban, egy rövidke ideig ezt esetleg másképpen is éreztük.
Elnézem őket, elnézem az újságban megjelent képüket ... Attól valaki a valaki, ha írnak róla? De nem, nem attól, csak egyébként. Attól, amit eddig tettek, és amit majd tenni fognak. Hogy a tett nekem különben tetszik-e, az most legyen lényegtelen.
Persze nem az ország szempontjából nézem a képeket, hanem magánszemmel. Női szemmel. A barát szemével, és a képekkel és a szavakkal kapcsolatban is lenne mit mondanom, egy kicsit több mozgás, drága tanár úr, ép testben a lélek ugye, meg egy kicsivel több mosoly talán kedves újdonsült pártalapító úr. És a szavak is, drága barátok ... sok a szigorúság, nekem úgy tetszik, pontosabban nem tetszik. Hol vannak azok a szelíd férfiak? Hova öregszünk, Istenem? Micsoda hajlíthatatlan igazságok birtokosainak hisszük hirtelen magunkat?
Így nézem őket most: fotográfián kutatom a régi vonásokat. És így hallgatom őket: riporterek kérdéseit kerülgetve akarom tudni, mit gondolnak a világról. Elszomorít ez, mert egy pohár bor mellett biztosan szelídebbnek látnám és hallanám őket megint.
Azon gondolkodtam még az öregség mellett, mert az az öregség kezdete, amikor az ember barátai újságcikkekben kezdenek feltűnedezni, hogy az viszont milyen érdekes, hogy ők is, én is, végül írni kezdtünk. Blogot mindannyian. (Jó, jó, tudom, ők bezzeg könyvet is, de mindegy most.) Szóval hogy lassan kezdek rájönni, én általában olyan emberekkel barátkozom, akiket belülről feszít az írás kényszere, akik mondani akarnak valamit másoknak.
Én, azt hiszem, ezt szerettem annak idején bennük, és talán ők is ezt szerették bennem. És ez még akkor is fontos volt, ha azzal, amit mondani akart a másik, nem feltétlenül értettünk egyet.
Én nem változtam. Most is azokat az embereket kedvelem, akik mondani akarnak valamit, de akik arra is készek, hogy meghallgassák, amit mondanak nekik.
Na ez csak úgy eszembe jutott most.

Más. LINKEK: a VilágMán kint van egy kis lapszemle - internacionális vs. hazai, a Gitten pedig Timur Vermes könyvéről pár gondolat. (Bár az utóbbit már mondtam.)