Apám kertje

Apám olyan ember volt, aki szerette a földet. Nem a sajátját, nem a szomszédét, nem a Kővágőszőlős mellettieket, nem legenyeieket, csak úgy általában a földet. Megfigyeltem, hogy az ilyen ember széttárt ujjai közt úgy pereg át a föld, hogy minden titkát azonnal elárulja neki. Nem úgy, hogy akkor mennyi a péhá, meg a mész számszerűleg, hanem hogy ebbe aztán búzát nem érdemes, meg hogy akkor ide talán valami gyümölcsfát.
Én csodáltam apámat ezért a képességéért. Sokszor láttam gyerekként, vagy lehet, hogy nem sokszor, de az a kevés alkalom megmaradt bennem, ahogy áll, morzsolja a földet, és a távolba néz. Akkor arra gondoltam, visszavágyik északra, egy másik föld illatára emlékszik, más tapintásra, de ma már nem tudom. Talán nem vágyott sehova, talán csak egy kertre vágyott, ami az övé, egy kis földre, amit minden reggel elmorzsolhatott volna az ujjai közt.
Apám szeretett volna kertet, de sosem lett neki saját, eljárt hát másokéba, ha hívták segíteni. Volt érzéke a földhöz. Nyilván mert szerette, és mert nem is tudom, de azt hiszem, a föld is viszontszerette őt. Vannak ilyen emberek.
Eljárt tehát, ha hívta valaki, ásni, gazolni, ültetni, kutat fúrni, alapot ásni. Leginkább szívességből, mert ha földhöz kellett érni, apámnak volt kedve. Aztán ahogy öregedett, már nemigen adódott ilyen munka, maradt a betonrengeteg, a kerttelen városi élet, és csak nagy néha, ha anyám öccséhez mentek a hegyre, akkor hajolt le, vett a kezébe egy marék földet, és amíg elmorzsolta az ujjai közt, addig valahova messze bámult. Délre nézett, (arra adódott a kilátás,) de talán északra gondolt.
Ha jó lett volna, ha használt volna embernek egy kert, akkor apámnak biztosan. Szerette és becsülte volna a földjét, és minden benne lakó növényt vagy állatot.
De úgy lett, hogy életében nem jutott neki saját kert, csak halálában, akkor is csak egy picike. Annyi föld éppen, amennyi kényelmesen körülölel egy emberi testet, amennyibe gyökeret verhet egy bokor vagy éppen húsz tő árvácska, mikor minek van szezonja, és amennyire éppen csak hogy ráfér temetés után a sok koszorú egy verőfényes januári délutánon. És mert apám sosem volt nagyravágyó ember, ennyi éppen elég is neki.
Én is szeretem a földet. Nem úgy talán, mint ő, nem értve, csak rácsodálkozva, és szeretek a kertjében dolgozni. Tulajdonképpen nem értek a növényekhez sem, csak ültetni szeretek, mert amikor ültet az ember, bele kell nyúlnia a földbe, és éreznie kell a puha és meleg rögöket az ujjai közt, a más testén fényesre hízott giliszták hirtelen, ijedt menekülését, vagy a földet behálózó gyökerek makacs nemeresztését, a tüske hirtelen szúrását - éreznie kell az élő földet. Aki nyúlt már frissen ásott földbe puszta kézzel, az azt is tudja, mit érezhet az ember testébe nyúló sebész, és minden bizonnyal érzi azt a szégyenlős tiszteletet is, amit élő élőt tapintva mindig is érez.
Amikor apám kertjében vagyok, arra gondolok, bármennyire is szeretem az övét, én nem vágyom földre, és ha egyszer lesz, nekem szavakból lesz a kertem.