Szerencse

Azon gondolkodom, kell-e szerencse az élethez, és hogy a vakszerencse azonos-e a vak tetoválómesterrel, akit sorsnak is szoktak nevezni, vagy csak én hiszem, hogy így kell ezt a szerencse dolgot érteni. Lehet, hogy nincs is igazam.
A mester egy kis házban él, a félhomályos konyhában egy alacsony, támla nélküli széken ül, a háta egyenes, az arca rezzenetlen, és fáradságot nem ismerve tetoválja az embereket. Kérni nem lehet, az eredménnyel mégis szinte mindenki elégedett.
Álmomban biztos kézzel rajzolja a léha virágokat a csípőkre, az erős harcosokat a mellkasokra, a homlokokra indát, a kézfejekre pedig apró faágakká vagy csigavonallá összeálló tintacseppeket. Ha jól emlékszem, engem nagyjából öt éve tetovál minden éjjel. Soha nem kérdezett és nem mondott semmit, és amikor féltem, mert eleinte mindenki fél a sorstól, nem bízik a szerencséjében, mert azt hiszi, a szerencse és a bizalom összetartozó fogalmak, akkor sem szóval, csak csenddel és érintéssel bátorított.
Amikor leülök elé, lassan simítja végig a gerincem, vékony ujjaival mint braille írást olvassa le, meddig jutottunk eddig, aztán dolgozni kezd. Nem siet, nem tétovázik, a langyos tű fájdalom nélkül rajzolja egymás mellé az acélfogú sárkányokat és az apró virágokat. Még nem nagyon látok a képből semmit, csak érzem, hogy egyszer szép lesz. Azért a bal vállamról az utóbbi hónapokban előre, a mellkas felé tekeredő indát és az inda mentén a bomló szirmú keleti virágot  minden reggel megcsodálom.

Bánatállat

A bánat az egy ronda állat. Nem én mondom, hanem Erdős Virág, de hiszek neki. Annál is inkább, mert ezt az ember, hacsak nem a depresszió legótvarabb, legmélyebb zsebében morzsolja éppen a napjait, könnyen be is látja. Az már egy furcsa és szerencsétlen dolog, hogy örülni picit nehezebb, mint lógatni az orrunkat. Ennek a titkát még nem fejtettem meg, de azt hiszem, ennek magyarázatára találhatták ki az ördögöt annak idején. Az ördögöt, aki lehúz, aki az élet értelmetlenségére figyelmeztet, aki a sötét zseb legsötétebb morzsáit is eleszi előlünk, és aki talán valójában nem is más, mint az előbb emlegetett bánatállat, a bukott angyal, az öröm fonákja, egy hívás előtti negatív.
Jó, a bánattal nem sok mindent lehet tenni ez igaz, többnyire meg kell élni, de néha talán mégis érdemes kivinni ezt a kis csúf állatkát a napra, mondjuk egy tópartra, egy erdőbe, vagy egy hegy tetejére, hadd szívjon friss levegőt ő is. Ha meg igazán jót akarunk tenni vele, vigyük koncertre. Az élő zenénél jobb terápiát nem is tudok elképzelni.
Advent harmadik vasárnapja a bánatállat szabadon engedésének napja. Molto vivace tanácsolja Beethoven. Csatlakozom.

Négy nő meg a kacsa, meg még egy kígyó is

Aszpirin, csend, sohanemeszemtöbbé és az élet értelme egy szóban négyszer. 

Pontosabban nem is az élet értelme, hanem az, hogy mi az élet. De ez már majdnem a vége.

Ha jól emlékszem, minden ott kezdődött, hogy bezárták a legendás Csillagot. Nem, ez nem a börtön, hanem az étterem, és nem is Szegeden volt, hanem Pécsett. Amikor az ottani havi egyszeri vacsora megszűnt, gondolkodtunk, mi lehetne valami hasonlóan kellemes, és nem túl megterhelő rendezvény. Így született meg lassacskán a vacsoracsata (ez hülye név, de már így marad), és így megyünk havonta egyszer egymáshoz vacsorázni, mi, a négy nő. 

Ez a társaság történelmi távlatokra tekint vissza, és leginkább a régi iskolaépület aprócska könyvtárszobájának törzsvendégeiből áll. Öreg barátnőnk, az akkori könyvtáros, Emma, TSB és én. Pasik szigorúan kizárva. (Mielőtt valaki nősovinizmussal vádolna, elmondom: megpróbáltuk, de nem vált be.)

A decemberi séf TSB volt, aki még az értekezletről is elkéretőzött, hogy időben elkészüljön az esti kacsamell zelleres krumplipürével és salátával. A kaja isteni volt, TSB tök jól főz, pedig egyébként ritkán, szóval nem az a mindennapi krumplifőzelékünket add meg nekünk, Uram típusú kényszeres tápláló, mint mi Vitéz Mihállyal. Jó dolog más főztjét enni, mert egy kicsit olyan, mint a suliban az óralátogatás, hogy mindig tanulsz valami olyan dolgot, ami neked sosem jutott volna eszedbe. Egy másik szemléletet, azt hiszem, amitől az ember jobb szakács, tanár vagy ember tud lenni. Mondjuk ez egy kicsit olyan, mint egy viszony, de ebbe most nem megyek bele.

A mindig nagyon finom ételek mellett az is érdekessége ezeknek az estéknek, hogy közben rengeteg pezsgőt megiszunk. A rengeteg alatt azt kell érteni, hogy rengeteg. Most például négy üveggel. És tesszük ezt úgy, hogy én egyébként, bár tulajdonképpen szeretem az ízét, gyakorlatilag nem is iszom pezsgőt máskor. Rejtély, hogy ilyenkor viszont mennyire jól esik, és mégcsak meg sem kívánok semmi mást. Biztos a pezsgő női társaság az oka.

Persze ezekben az estékben a társaság és a beszélgetés éppen olyan fontos, mint a kulináris kaland. Ez alkalommal kevésbé a munka, meg a család, inkább az élet maga volt az érdeklődés középpontjában. Az adventi időben tett botor kinyilatkoztatásom, mely szerint az élet várakozás, Emmát, ha nem is bosszantotta a gondolat, de mindenképpen helytelenítette a dolgot, a kérdés pedig katalizátorként működött az esti társalgásban, így végül a társaság tagjai mindannyian megfogalmazták, szerintük mi az élet. Az eredmény fura, és nyilván a magyar lakosságra nézve nem reprezentatív, de közzéteszem: 

TSB - az élet ügyintézés, Emma - az élet öröm, ÖB - az élet a jó keresése. (Mondjuk ez nem egy szó.) Na jó, nyilván az egy hülyeség, hogy az ember egy szóban mondja meg, mi az élet. Mert az én inkább metafizikai, mint konkrét értelemben vett várakozásom se az elégedetlenség vagy az örülni nem tudás szinonimája, hanem a teljesség felé való odafordulásé. Na jó, nem tudom, van-e ennek értelme. Majd ezt még átgondoljuk, amikor elviszem Emmát buszozni. 

Más. Beszéltem Bridget-tel a januári konferenciák miatt, és szeretném, itt írásba adni, hogy én egy iszonyatos barom vagyok, és ha még egyszer megsajnálom, és azt hiszem, hogy van szíve, meg emberből van, akkor legyetek szívesek lekeverni nekem egy irtózatos pofont. 

Kellemes más viszont, hogy tegnap este koncerten voltunk, és Snétberger gyönyörűségesen játszott, de nem csak ő, hanem a többiek is, hiszen a quartet olyan zseniális zenészekből áll rajta kívül is, mint az egyik kedvenc jazz zongoristám, Oláh Tzumó Árpád,  Magyarország talán legjobb bőgőse, Barcza Horváth József, és a papa nyomdokain járó Toni Snétbergerből, aki zseniális ütős. Talán Horváth Kornélhoz tudnám hasonítani a tehetségét, de közben van a játékában valami leírhatatlan természetesség. A vendég ez alkalommal a tubás Michel Godard volt, aki nem csak tubán, hanem szerpenten (serpenten?) is játszott. Én eddig azt sem tudtam, hogy van ilyen hangszer, pedig a hangja gyönyörű. Távolra, Észak-Afrikába vitt minket a hangja.

Más nincs, jó, hogy jók az estéim, már csak a nappalokat kellene ehhez igazítani. 

Grapefruit Moon

Nagyon régóta először ébredtem pihenten, úgyhogy hétfő ide vagy oda, ünnep ez a mai nap. Amúgy is a hétköznapokat lenne a legjobb megünnepelni. Tegnap este is éppen erről beszéltünk TSB-vel míg szorongattuk a forralt boros műanyag poharunkat a szitáló esőben, pontosabban arról, hogy tényleg nem érdeklik már egyikünket sem a tárgyiasult ajándékok, és hogy inkább csak időt kellene egymásnak ajándékozni amíg még lehet.
Régen annyi mindenre vágytam, mostanában meg semmire, csak a barátaimra, nyugodt órákra és jó könyvekre. Milyen hülye vagyok. Ez nem a semmi, hanem a minden. Annyi nincstelenséget lát az ember maga körül, hogy néha elfelejti, hogy nem az a valami, ami pénzbe kerül.
Azt hiszem, és ezt elég viccesnek találom, én mostanában úgy tűnök fel egyes tanítványaim szemében, mint valami olvasást népszerűsítő Jeanne D'Arc, pedig erről szó sincs. Egyszerűen azt gondolom, hogy az embernek az olvasás a normál állapota. Na most ez manapság valami kuriózum, úgyhogy egyre határozottabban mondom minden csoportomban, hogy olvasni kell. Önvédelem ez egyébként, mert aki nem tudatos használója az anyanyelvének, azzal én sem boldogulok.
Más. Ha már az idő ajándékozásánál tartunk, akkor ez a hét teli lesz ajándékkal. Szerdán egy régi barátunkkal találkozunk, csütörtökön vacsoracsata, pénteken pedig Schnétberger Ferenc játszik nekünk. Így a szombati munkanap gondolata sem annyira ijesztő. Na jó, kicsit azért az. Közben szerdán az én képeim lesznek kint a Holdkatlan galériában (köszi Nati), csütörtökön pedig egy napig én leszek egy nevelési facebook oldal házigazdája.
Sajnos más ügyekben nem teljesítek ilyen jól, de ahogy Puck mondta, másszor aztán jobban megy. Igyekszem, eskü. Leveleket írok, cikkeket olvasok, reagálok mindenfélékre, okosakat szólok hozzá a világhoz, és odafigyelek arra, hogy minden időben készen legyen. Ja igen, és rendet rakok az íróasztalomon meg a szekrényeimben.
Tegnap volt hatvanöt éves Tom Waits, úgyhogy a lejátszón most egy darabig a Closing Time című lemeze hallható. Oda vagyok ezért a fickóért, mert minden furcsasága és sötétsége ellenére is elhiszem neki, amikor azt énekli: I strive for purity.  Mert sosem a tett magában, hanem a szándék ítéltetik. Pont mint a jógában. Nem a végrehajtott kész, hanem a törekvés a fontos.
Boldog hétfőt mindannyiunknak.

Ajánló

Ma Kaukázust hallgatunk. Az új lemez nagyon jó. Minél többet hallgatom, annál jobb.

Gombóc a torokban

Nehezen futok neki, mert legszívesebben ott kezdeném valahol, hogy mindenki menjen a picsába. De ez nem volna produktív sem, meg nyilván tisztességes sem, mert nem is mindenkire gondolok, de azért úgy nagyjából mégis.
Az a baj, azt hiszem, hogy pacifista létemre is olyan indulatokat tudnak bennem felszínre hozni emberek (vagy ahogy a dokumentumfilmben valaki mondta - lények), hogy elég hamar tudnám produkálni az Összeomlás Michael Douglas-ének viselkedésmintáját.
Pénteken egy iskolai program keretében láttuk Hajdú Eszter Ítélet Magyarországon című filmjét, amit azóta is emésztek. Ahogy Zé úr olyan pontosan fogalmazott, ezt se kiköpni, se lenyelni nem lehet, úgyhogy azóta is gombóccal a torkomban járkálok, és próbálok nem belefulladni a hazámba. Nem könnyű.
A film után volt egy beszélgetés a Trafikban Hajdú Eszterrel és az egyik perben részt vevő ügyvéddel (Árpád), ami szerintem nagyon jól sikerült, bár sokat levont az értékéből, hogy a diákoknak ez már sok lett volna, így ők leléptek. Mi végül TSB-vel, még pár tanárral, meg bíróval ott maradtunk, és két órát beszélgettünk arról, lehet-e tenni valamit a rasszizmus és az előítéletek ellen. Mármint nekünk tanároknak, mert valahogy a mi szakmánk erről a váteszi szerepről híresült el, amit mi persze táplálunk is. Ez van. Még az is lehet, hogy eljön majd az idő, amikor tanárokat feszítenek keresztre, csuknak le, négyelnek fel elrettentésül. (1984 plusz X)
Na mindegy, a filmről mindjárt írok a 13.emeletre, de hogy ezt mindenkinek érdemes megnézni, aki elmúlt tizenhat éves, az is biztos. Menjetek moziba.
A közös beszélgetés után még cigiztünk odakint Árpáddal hármasban egy darabig (mármint TSB persze nem cigizett), és nagyon tetszett, amiket mondott. Csodálkoztam is magamon, mert nem szoktam túl gyorsan összebarátkozni jogászokkal, de aztán kiderült róla, hogy eredetileg magyar-töri szakos tanár.(Pont mint Péter, és pont olyan okos is, mint ő. Helyes, kellenek az okos emberek.) A végén kifejezetten sajnáltam, hogy mennünk kellett, de tényleg késő volt, meg dolgom is, de azon gondolkodtam, milyen jó lenne őt meghívni beszélgetni a gyerekekkel akár a filmről, akár másról. Több portréfilm kellene érdekes és okos emberekről szerintem.
Más. Tegnap színházban voltunk, előtte meg beugrottunk gyorsan az Ikeába karácsonyi fényeket venni. A fény az olyan megnyugtató, de persze kell mellé a sötét, hogy legyen mihez képest. Millióan voltak, tülekedtek, szombat délután az Ikeában naná, úgyhogy hamar eluntam a vergődést. Ezért volt időnk beugrani valami outlet centerbe vagymiarossebbe, aminek meglepő módon az lett az eredménye, hogy vettem egy pár alaposan leárazott téli cipőt, ami egyszerre néz ki jól, és kényelmes is. Meglepődtem. Amúgy ott is, meg később az előadás után a Vörösmarty tér környékén sétálgatva is megerősödött bennem az elhatározás, hogy innentől kezdve igyekszem a lehető legkevesebbet boltok és bevásárlóizék közelében tartózkodni, mert nem tesz ez jót nekem, tovább mélyíti a homo emptius iránti megvetésem.
A darab (Spiró: Kvartett) minden klausztrofóbiám ellenére jő volt, amúgy Timi jóvoltából voltak a jegyek, köszi Timi, majd arról is hamarosan beszámolok, de mondjuk a Gitten, hogy legyen valami változatosság is a kattintásokban.
Más nincs, ma fényesítem a lakást, főzök, sütök, dekorálok, és este talán végre elolvasom a Semmit, mert csütörtökön olvasóklub. Tegnap egy kirakatban azt olvastam, Ismerkedjen meg a lazítós délutánokkal. Lehet, hogy fel kellene adnom egy társkereső hirdetést: Agyonhajszolt nő keres korban hozzá illő lazítós délutánt. Hosszú távú kapcsolat jeligére a hirdetőbe. Tudom, majd egyszer.

Csönd

Zenemelléklet

Nem tudom, feltűnt-e, de a jobb oldali lejátszón George Ezrát egy másik kedves és tehetséges fiatalember követi. Ben Sollee amerikai csellista, aki azt a számomra rendkívül szimpatikus hozzáállást képviseli a zenéhez (a zene az zene, mindegy mikor született és ki játssza), amitől mindazt, amit csinál, gyakorlatilag lehetetlen műfaji kategóriák közé szorítani. Ebből a szempontból Andrew Birdre emlékeztet.
Ben Sollee egyrészt jó zenész, másrészt szereti a világot. Pont nekem való figura. Hallgassátok sokat a Learning to Bend című albumot.
Mivel máshoz a fejemet kitöltő allergia és az első munkanap okán pillanatnyilag nincs kedvem, és amúgy is minden szabadidőmet egy alkoholista norvég fazonnal töltöm, akkor most illusztratíve audiovizuális mellékletként egy spontán kis zenélést mutatok, ahol Ben egy másik tehetséges amcsi fiúval muzsikál, akit Marshall Ruffinnak hívnak, és kiváló blues énekes-gitáros. (A szapioszexuális mellé valaki legyen szíves alkosson már egy szót, ami a tehetség iránti vonzódást írja le.)
Azt éneklik-zenélik, hogy you're gonna light the way to Heaven. Na igen, az út. Mibennünk van az, csak világítsa be valaki, akkor majd csak eltalálunk oda, ahova készülünk.
Az van, hogy néha mocskosul hiányzik Amerika, meg az is, hogy úgy érzem, csak és kizárólag tehetséges emberek között akarom tölteni a napjaim. Na jó, akkor most jógázom egy kicsit, hogy kibírjam a valóságot.

Egy katlanszűz feljegyzései

Lesz majd hétértékelő beszéd akarommondani írás is a Gitten hamarosan, kultúrál is, meg oktat-nevel (rossebeket), de ez most nem az. Fesztiválszubjektív avagy az emberi oldal.

Öt nap nem sok egy fesztiválra, ha jó, viszont kurva fárasztó még akkor is, ha nem sátrazik az ember. Jó, oké, elmúltunk már mindketten tizennyolc, kár volna úgy csinálni, mintha az életkor nem játszana, mert játszik, de nem kizárólag. És nem igazán az a fárasztó, hogy talpon vagy éjjel kettőig-háromig, TSB se az a nyolckor fekvő típus, hanem az, hogy az ébren töltött sok órában egyszerre van fizikai ÉS szellemi-érzelmi terhelés; egyszerűen nehéz befogadni ennyi mindent és ilyen intenzíven.

Az Ördögkatlan minőségét számomra az is jelzi, hogy a fesztivál öt napja alatt egyszer sem kellett konténervécében pisilnem, minden alkalommal tisztességes (vagy ahhoz közeli) csempés-vécépapíros vécébe látogathattam. Ez nevetségesen hangzik, pedig óriási dolog. (Életemben egyszer használtam Toi-Toi-t a Volt Fesztiválon, onnantól kezdve ha meglátok egy ilyet, inkább reciklálom a vizeletet.)
Az is fontos, hogy nagyon szép helyen van a rendezvény, nyugtatja a szemet, ha körbenéz az ember, és ez valami kivételes dolog. Nekem, aki az életét túlgerjedt városi terekben éli, legalábbis rendkívüli jelentőséggel bír.

A programok szervezettsége nagyon rendben volt, persze volt itt-ott csúszás, meg a Wahorn Airport el is maradt a felhőszakadás miatt, de összességében a szervezők a megvalósítás terén marha jók voltak. Na most az előtervezésben azért voltak számomra követhetetlen momentumok, vagy olyasmik, hogy nem értem a koncepciót. Például számomra egy rejtély, mi a büdös életnek tizenegykor  (vagy fél tizenkettőkor) kezdődtek a nagykoncertek, miért nem volt jobban kihasználva nap közben a sportpályán a színpad, mi a jó életnek kellett hajnalban sorban állni a sorszámos sorbanállás sorszámáért (érted??? nem?  senki se), és hasonlók. Ja és azt se, hogy egész héten nagyon sok program volt, ehhez képest pénteken és szombaton meg lézengtünk. Oké, addigra fáradtak is voltunk, de ez akkor is furcsa volt.

Kaja mindig volt, nem untad meg, normális áron lehetett enni mindenhol, de nyitva voltak a boltocskák is, meg a zöldségesek is, falusi feeling persze, az van, ami van, ilyen kurva egyszerű világ ez, és ezt szeretem benne. Ne variálj, nézzed, ez van, amit látsz, ez az élet. Már csak a vastagfalú pohárban gőzölgő kávé hiányzott. Egyébként ami szeszt illeti, inni többnyire bort ivott mindenki, fröccsöt pontosabban, bár amilyen szar idő volt szerdán-csütörtökön, hát a pálinka helyénvalóbb lett volna. Mindegy, nem pálinkáztunk végül, mert TSB volt a sofőr, egyedül inni meg nem vicces.
Nem vagyok gyakorlott fesztiválozó, de arra a következtetésre jutottam, hogy fesztiválozni barátokkal szabad csak. Mi nagyon össze voltunk hangolódva TSB-vel, tudtunk egymás gyagyáihoz, meg aktuális igényeihez igazodni, szóval ha valami nem tetszett, lehetett azt mondani egymásnak, hogy nekem ebből elég, húzzunk innen, mint például a hegedista koncertjén, amitől öt percet alatt lettünk lúdbőrösek, de nem a jó értelemben. Menekülőfélben még összefutottunk egy tisztatekintetű, nemzeti ismerősünkkel, ami csak megerősített minket abban, hogy jól döntöttünk. Az ember adjon arra is, kivel tartózkodik egy koncerttérben.

Miután elengedtük a színházi előadásokra való bejutást már első nap, igazából nem feszített minket semmi. Ha késtünk valamiről, hát késtünk, nem volt baj. Nem akartunk megfelelni senkinek, nem akartunk teljesíteni semmit. Ha nagyon fontos volt a másiknak valami, hát igyekeztünk befogadni mi is valamit belőle. Vagy sikerült,vagy nem, de nem volt muszáj jópofát se vágni semmihez. Jó volt így, feszültségmentes. Nyugi volt.
Az utolsó fesztiválnapra kiegészültünk néhány családtaggal, de az már minőségileg más volt, mindig volt valakinek valami siráma, meg testi kényelmetlensége, szóval az nem volt annyira okés. Annak viszont örültem, hogy erre az utolsó napra befutott Berlinből Ristjana is, így volt kis női csevegés a Vylyan teraszon slam poetry alatt, de muszáj lesz a héten egyet teázni vagymi.

Szóval összefoglalva tök jó volt, nem került egy vagyonba, és elég jó fesztiválközönség volt szerintem, bár TSB Illyés után szabadon A fesztiválok népe címmel nagyívű szociológiai tanulmányt készül írni. Ebben a pár napban ugyan semmi érdemlegeset nem írtam, abszolút nem olvastam, nem takarítottam, nem vasaltam, és szinte nem is gondoltam arra, hogy mindjárt kell mennem dolgozni, ez pedig nagyon pihentető volt a fesztiválterhelés mellett is.

Más nincs, ma reggelre kijött az allergiám, de nem csoda, mert éppen két hét múlva kezdődik a munka, és a főnököm beregisztrált egy szakmai faszomtudjamire már első héten. Írtam neki a héten egy emailt, mondom ne legyen, hogy titkolom a külhoni megjelenést, hátha érdekli. (Nyilván nem.) P.S. érdeklődtem, hogy mire is regisztráltam vajon, amikor nem.  A válasz lakonikus volt: Bridget örül a jó hírnek (???), a konferencia=szakmai nemtudjukmi ügyében pedig majd első nap tájékoztat. Annyira érzem a csontjaimban a készülődő őrületet, komolyan.

Jól van mindegy, nyár van még, leszarom, pizsamában fekszem a kanapén, és élvezem, hogy napokig szerethettem más embereket csak az emberségükért, és ez ráadásul teljesen normálisnak is tűnt. Remélem, jövőre is megyünk fesztiválturistának. Na, most ez a hét és az emlékeink is nyugodjanak békében egy évig. Pápá.

Feszt 3.0 - Rájátszunk

Verseket és zenét játszunk rá az életünkre napok óta, és cserébe a vers és a zene a mi életünket játssza vissza nekünk. Ezzel a rájátszással tiltakozunk a most ellen, amikor más választásunk nem lévén, rímekre aggatjuk magán- és közéletünk hétköznapi terhét, mocskát, kétségbeesését. Ilyen furcsa világban élünk. Itt már csak a szó fegyver, eszköz, tiltakozás.
Már a Vylyan Teraszon tartott Erdős Virág - Kollár-Klemencz László koncerten, amikor még csak egy szobányi ember énekelte velük azt, hogy Ezt is elviszem magammal, azt gondoltam, hát igen, talán ez a mi új Nemzeti Dalunk, egy csendes nő keserű verse. Aztán este, amikor több, mint ezer ember énekelte ugyanezt a dalt a Rájátszás zenészeivel a Narancsligetben, már biztos voltam benne, hogy ha majd kultúrtörténészek a 2010-es évek magyar valóságáról akarnak beszélni egyszer, akkor a tanulmányuk mellé egy cédét is kénytelenek lesznek kiadni. A cédén csupa megzenésített vers lesz.




Kár lenne úgy tenni, mintha mindez csak költészet volna, és még nagyobb hiba lenne a jelenséget egy közéleti költészet címkével a sarokba hajítani. Nem közéletibbek ezek a versek, mint bármely más olyan jó lírai szöveg, ami az egyén sorsán keresztül valami általánosra mutat, inkább csak jobban fájnak. Az Én helye, öröme és szenvedése a Világban, az Én reakciója mindarra, ami körülveszi - ez a líra. (Bár ezzel a definícióval talán nem minden irodalmár ért egyet, de nem baj, ez nem is egy irodalomelméleti értekezés.)

A Legesleg és az esti Rájátszás között volt még egy meglepetés: Erdős Virágék műsora után végre kisütött a nap, és a lemenő nap kellemes, puha fényénél a Neil Young Sétány zenélt. Négy pasi, négy gitár, a vihar miatt gyakorlatilag akusztikban. Jók voltak, pedig az én ízlésemnek kettejük hangja kicsit túlzottan is éles, de most még ez sem volt baj, szívtam a cigit, hallgattam a zenét és ittam a hosszúlépést. Ez a formáció már tíz éves, de én most hallottam róluk először, jellemző. Mind a négyen (Rátóti Zoltán, Huzella Péter, Tóth István, Jenei Szilveszter) jó zenészek, és tegnap délután a dalok is nagyon közel jöttek hozzám. Ki tudja ezeket a dolgokat megfejteni vajon.




Estére aztán visszamentünk a teraszról a felázott Narancsligetbe, hogy sok-sok társunkkal együtt meghallgassunk a kiváló versekből írt kiváló dalokat. Nem is tudok mást mondani, csak azt, hogy jók volta, tényleg nagyon jók. A koncert minden pillanatát élvezte a közönség, és élvezték a zenészek, meg az átmenetileg zenészekké, énekesekké avanzsált költők.  Jó volt a szürkülő, estébe forduló ég alatt hallgatni őket, és volt a levegőben valami, amit minden rárakódott, mások által ráégetett mocskát levakarva én mégis úgy hívok: hazaszeretet. Mert aki magyarul versel, aki magyarul énekel, aki érti ezeket a sorokat, annak a szíve ezért a hazáért üt. És ezt nincs törvény, nincs végrehajtó hatalom, nincs zsarnok, aki elvegye.

A szív ha üt

Könnyű annak, aki jó keresztény.

Könnyű nekem.

Van bennem katolikus tartalék,

könnyű a szívem.

Elég bennem a színmagyar,

van hazám: szűk és tág,

lesz, aki ennyiért elkapar, 

mert enyém a másvilág.

Jellemzőim vannak,

bár begyűlt a glóriám,

eladom a kisszívem annak,

aki túlhív az Óperencián.

Katolikus az önerő.

Bárcsak cserkész is lehettem volna.

Sajnos nem vár eljövendő - 

már a koromnál fogva.

Plébános elvtárs, ha megengeded,

én vagyok az öregebb.

Ördögi szépség, ahogy gyöngül az idő,

és semmi sem lesz közelebb.

Mikor fogy a remény, mintha hízna,

ilyen az életem, bárki elhadar,

se vitamin, se csíra, se kamilla,

a szív, ha üt, magyar?

Feszt 2.0

Mindent úgy kell érteni, ahogy van. Ezt mondta tegnap Wahorn András saját kiállításának megnyitóján, és tulajdonképpen nem is téved. Én egyébként nagyon kedvelem a képeit, ha lenne pénzem, vennék is egyet, de nincs. Mióta öregszik, vagy mióta én öregszem?, őt magát is, mert hiába hangzik viccnek, egyre komolyabban tudom venni a mondatait. Például azokat is, amiket a férfi-nő kapcsolatról mond. Jó, tudom, alapvetően zenész, nem is akármilyen, de a zenélés tegnap az esti felhőszakadás miatt elmaradt, mert elázott a technika a Narancsligetben. Remélem, a Wahorn Airport zenei kalandozására még majd sor kerül valamikor a következő napokban.

A megnyitó után TSB-vel átzúgtunk a Vylyan Teraszra, ahol viszont Tompos Kátya énekelt. Azt hiszem, Kátya nem énekes a szó klasszikus értelmében, vagyis nem az éneklésben fejezi ki önmagát teljesen: nem csak a hangját adja, játszik is mellé, rájátszik a dalokra, ha úgy tetszik, de jó értelemben, és valami csodás zenésztársai vannak ehhez, úgyhogy le a kalappal. Bár a szar idő miatt jó nagyot csúsztak, megérte várnunk. Ja igen, és gyönyörű az orosz kiejtése is.

Kicsit sűrű volt a tegnap, sok dolog volt, ami érdekelt minket, és mind más helyszínen, így Kátyáék után mindenhonnan késtünk. Szerencsére a Budapest Bár alaposan ráhúzott a koncertre, ezért őket még elég sokáig hallgathattuk. A közönség tombolt, és bár Lovasi tegnap nem volt ott, Keleti András beugrott helyette, úgyhogy azért csak van remény arra is, hogy megnő az a szilvafácska. Hát így kell ezt, örömből, zsigerből szeretni az életet, ami, ha őket hallgatja az ember, még csak bonyolultnak sem tűnik.
Az este hátralevő része már nem volt ilyen örömteli sajnos, a Bezzeg a kurva Beckek éppen véget ért, mire visszaértünk Nagyharsányba, és ezzel párhuzamosan az ég is leszakadt. Még egy darabig lézengtünk, elmentünk a nagyszínpadhoz is, de végül nem maradtunk a Csík zenekar koncertjére a bizonytalan időben, meg hát néha aludni is kell, mert még annyi minden lesz a héten. (Csak valaki imádkozzon rajtunk kívül is, hogy ne essen már az eső.)
Más nincs. Az Uddijána-bandhát gyakorlom. Egyáltalán nem egyszerű, pedig egyszer már rájöttem, hogy kell csinálni.  Nagyon kell hozzá koncentrálni.

Tudom, hogy jobb élőben, de úgy nem tudok nektek zenét küldeni, úgyhogy marad ez.

Feszt 1.0

Vannak zenekarok, amik koncerten zseniálisak, de a cédé még nem az igazi. Ilyen a Wombo Orchestra, amelyik olyan örömzenélést csapott tegnap a Katlanon a megnyitó előtt abszolút off, konkrétan a fűben, hogy attól még a holtak is feltámadtak a hegyoldalban. Nagy felindultságomban vettem egy cédét, de az ... na majd még meghallgatom itthon is.
A megnyitó után a Romungro játszott hibátlanul, lelkesen, teli tüdővel és szívvel. Nem akarok nagyon bunkó lenni, de szerintem másképp rohadtul nem is érdemes koncertet adni, csak így.
Az esti-éjszakai Quimby nekem pont ezért nem jött be, pedig tényleg szeretem őket, szeretem a zenéjüket, de most egyáltalán nem éreztem a kapcsolatot a zenekar és köztem. Jól játszottak, értenek hozzá, szóval a zenével nem volt gond, de öreg vagyok én már a megcsinált koncertekhez, meg a nagyon szeretünk benneteket gyerekek, ti vagytok a kedvenc fesztiválunk ésatöbbi üres szólamaihoz.
Nem baj egyébként, sokan érezték magukat jól, nekik biztos élőbbnek tűnt a buli, vagy többet ittak, mint én.
Az első nap nagy eseménye az volt még, hogy elhagytam a karszalagom, de nagy szerencsémre a hátizsákomban volt. Állítólag selejtes kicsikét az új kapocs, úgyhogy jó lesz vigyázni, mert újat nem adnak csak úgy.
Ma folytatjuk a kultúréletet TSB-vel. Jó sok minden lesz, úgyhogy megyek is lassan, és felkészülök az esőnapra..

Délvidéki cédés lekvár

Végy három láda franciabarackot, 7,5 kg/láda (nagyjából), továbbá végy még sok Dzsemfixet, némi cukrot (mindig kevesebbet, mint amit a zacskón írnak, merugye testtudatos vagy vagy mi a szent szűz), Gofri féle rozémaradékot hidegen (amennyi van), három borospoharat, három pálinkáspoharat, némi pálinkát, két kötényt, barátokat, egy teraszt (optimális esetben TSB valamelyik teraszát), tálakat, késeket, egy mérleget, ami az első adag méréséig legalább működik, mert utána már csak saccolunk úgyis, valamint (FONTOS!) végy legalább két, de ízlés szerint több zenei cédét is.
Ennél a receptnél elég sok dolgot változtathatsz, de se a barátok, se a zene nem hagyható el, különben a lekvár nem lesz ehető.
Elkészítési mód:
Várd meg a barátok érkezését. A teraszon szedd le barack héját, és kockázd fel. Közben tölts rozét, és hallgasd az első cédét. Röhögni a munkafolyamat során kötelező, mert a vidámságnak át kell szivárognia a gyümölcshúsba. Ha megvan az első láda, akkor a lábasban valaki marizsgassa össze kézzel a gyümölcsöt. TSB szerint ez egy létező szó arra, hogy puszta kézzel összenyomja az ember a gyümölcshúst a lábasban, mi meg elhisszük neki mindig, sőt használjuk is, bár Emma egy kicsit idegenkedett tőle az elején. Ha ez megvan, inni kell még egy kis bort, és ki kell cserélni a cédét. A lábosba (a gyümölcs tetejére mármint) szórjuk bele a Dzsemfixet meg a cukrot, keverjük jól össze, forraljuk fel, egy percig (!) főzzük, közben igyunk bort és vágjunk méretre folpackot, amit majd a teli üvegek szájára teszünk. (Ezért is fontos, hogy lekvárfőzésbe legalább három fő jelenléte esetén kezdjünk csak, különben nehezen lehet megszervezni a munkát.) A lekvárt forrón töltsük üvegekbe, tegyük rá a műanyagfóliát (merthogy mi nem sterilizáljuk a kupakokat), és csavarjuk rá a kupakot. Ezt az a barát végezze, akinek bizonyítottan hatvan százalék fölött van az azbeszttartalma.
Az üvegeket állítsuk fejre, és tegyük biztos helyre.
A fenti eljárást ismételjük meg még kétszer a meglévő további két láda barackkal. Mivel idővel elfogy a rozé, a kieső alkoholegységet pótoljuk pálinkával, de már csak a vége felé, különben elveszítjük a fonalat, és figyeljünk oda, hogy zene mindig legyen, mert annak tudományosan bizonyított fertőtlenítő hatása van.
Az utolsó három üveg lekvárba tegyünk egy kis barackpálinkát is a biztonság kedvéért, hátha egyszer, ne adja Isten, olyan córesz tör ránk, hogy elfogy minden alkohol otthon. (Tartalékot mindig kell képezni. ) Egy üvegbe a barátok legszebb lelke tegyen három szál levendulát is, amit majd a Teraszon lefotózhatok jövő héten.
Mi van még? Ja igen, utána menjünk haza, és ébredjünk arra, hogy most már annyi lekvár van megint, hogy nincs hova rakni, úgyhogy ajándékozzunk belőle bátran. Ha elfogy, majd megint főzünk, csak zene, meg bor legyen elég.

Beautiful

Mangó

Kicsit elbizonytalanodtam most, hogy tényleg kezdjek-e mentegetőzni, de az mindig olyan fura és őszintétlennek tűnő dolog. Nem mentegetőzöm inkább, csak elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok. Hosszú távon ez így békésebb, azt hiszem.
Azért írom ezt, mert tegnap ketten is mondták, hogy kicsit sokat nyavalygok itt a blogon - ezt persze nem így mondták, hanem kedvesebben, meg jó szándékkal.
Lehet, hogy depisnek tűnik a blog, de én azért, azt hiszem, alapvetően nem vagyok egy ilyen búval baszott csaj. Megélem, amit meg kell, örülök az életnek de tényleg, csak az van, hogy amikor gondolkodom a világ dolgairól, és ezeket a gondolataimat mondatokba öntöm, akkor meg ilyen mondatok sikerülnek. Nem tudom, ez tényleg azt jelenti-e, hogy akkor én egy melankolikus ember vagyok alapvetően, lehet az is, de én inkább úgy gondolom, gyógyíthatatlanul realista vagyok, akit időről-időre (egyébként gyakran) megszáll az idealizmus, a kettő frontvonalán meg itt ül a blog, ahova a csatában elhullott áldozatok potyognak.
Szeretek élni, szeretek sok időt tölteni a barátaimmal, jobb napokon a családommal is, az emberekben örömömet lelem, erre vagyok jó egyébként, ez a hasznom, ha tetszik, ez a dokumentarista embermegfigyelés, embernek örülés, de gyakran nem tudok felülemelkedni a világ és a benne élő ember hibáin, és legsúlyosabb jellemhibaként nyilván, saját gyarlóságaimon sem. Azt remélem, ha majd igazán öreg leszek, nem csak ilyen félöreg, mint most, akkor Isten valami bölcs éleslátással ajándékoz meg, amitől kinő bennem a Szent Elnézés vagy Megbocsátás, és akkor végre buddhista bölcsességeket fogok szórni a nap huszonnégy órájában. Addig maradok ilyennek, ilyen borongós és lázadó nőnek. Ez van.
De hogy javítsak kicsit a blogban megjelenő szar napok vs. jó napok arányán, elmondom, hogy jó napjaim vannak. Tényleg. Tegnap délelőtt például Mihályéknál voltunk látogatóban és programegyeztetőben TSB-vel, és a melegben elfogyasztott pálinka miatt kénytelenek ( na ja) voltunk nála ebédelni, ahogyan az teljesen normális, egy könnyű, nyári szalonnás tojásrántottával csillapítottuk a bevitt alkoholegységeket. Az élvezem a szabadságom jegyében délután Tatár György könyvét olvastam, és hihetetlen, de ennyi év távlatából is el tudtam képzelni, hogyan olvasná fel a szövegeit. Karizmatikus ember.
Este aztán, hirtelen szervezés hatására, mégiscsak eljutottam Szeszilhez, pedig nem is reménykedtem már, hogy összejön egy találkozó Balaton előtt. És mégis. És persze jó volt. Főzött (istenien főz, de komolyan), boroztunk, macskáztunk (Mangó édes cica, és nem utált), beszélgettünk, meg zenét hallgattunk (csakugye mit?? tessék átküldeni majd), éjfélkor aztán még ettünk egy kis madártejet is, mert az nyilván jót tesz az embernek. Szerintem jó este volt, szabad, gondtalan, franciafilmes, pont olyan, amilyenre az ember nyáron vágyik.
Más nincs. Ma olvasást tervezek, mert jövő hétre már körvonalazódik, mit szeretnék magammal vinni a Teraszra: Térey Átkelések Budapesten-jét, Szántó T. regényét, a  Kafka macskájá-t, és ha bent van a könyvtárban, akkor a Kisvilágok is prioritást fog élvezni. A könyvek, a barátkozás, a hideg borok, és a jó beszélgetések ideje ez.  Hát ilyen hamvasbélás-méhes békében múlatom az időt most, de azért azt nem ígérem, hogy ez örökre így marad. Az nyilván nem én lennék.

Free

A szabadságra és az időhiányra való tekintettel ma csak zene van. Bocs.

No time before time

Hétvégi metafizika és zenei melléklet two in one. (Mindig ez a kísértő Egy.)
A szombat jó, nem zsidó szemmel is jó, mert béke van, és mert sokat lehet olvasni. Esterházy után a tegnap vásárolt Tatár esszékötetet. Engem olyan könnyű elcsábítani. Minden okos pasi el tud.

Amúgy nem ezt hallottam tegnapelőtt éjszaka, de erre hasonlít, és szerintem valami filmzene is. És tudom, hogy nemcsak hogy ismerem, de nagyon szeretem is. (Meg fogok őrülni, ha nem találom meg.)

Search, destroy and build

Reggel

Na most az van, hogy ilyen reggelek is vannak. Mondjuk nem sok, de ma legyen az, hogy zárójelbe tesszük a számokat. Hadd pihenjenek azok a prímek.

Ritmus

Előbb-utóbb mindent pótlok. Megírom, lefordítom, megvágom, leadom, kijavítom. Tényleg.
A mai napot (meg még kettőt) erre a ritmusra, ha kérhetem.
Majd jövök.

Közös versek

The Death of You and Me

1.
not a friend
not a lover
not forever
but for one moment
we could be both

2.
Dreams are perfect.
When you dream of perfection, you fail.
When you dream of failure, you become perfect.

Dreams are failures.
When you stay awake, you dive into nothing.
When you stay nothing, you dream about me.

Dreams are nothing.
We stay awake to dream.
We dream about nothing to be.

We have nothing but dreams to be perfect.


A versek feléért köszönet Eduardus Ursusnak, a tárgyak megtalálójának.