Nem tudom, feltűnt-e, de a jobb oldali lejátszón George Ezrát egy másik kedves és tehetséges fiatalember követi. Ben Sollee amerikai csellista, aki azt a számomra rendkívül szimpatikus hozzáállást képviseli a zenéhez (a zene az zene, mindegy mikor született és ki játssza), amitől mindazt, amit csinál, gyakorlatilag lehetetlen műfaji kategóriák közé szorítani. Ebből a szempontból Andrew Birdre emlékeztet.
Ben Sollee egyrészt jó zenész, másrészt szereti a világot. Pont nekem való figura. Hallgassátok sokat a Learning to Bend című albumot.
Mivel máshoz a fejemet kitöltő allergia és az első munkanap okán pillanatnyilag nincs kedvem, és amúgy is minden szabadidőmet egy alkoholista norvég fazonnal töltöm, akkor most illusztratíve audiovizuális mellékletként egy spontán kis zenélést mutatok, ahol Ben egy másik tehetséges amcsi fiúval muzsikál, akit Marshall Ruffinnak hívnak, és kiváló blues énekes-gitáros. (A szapioszexuális mellé valaki legyen szíves alkosson már egy szót, ami a tehetség iránti vonzódást írja le.)
Azt éneklik-zenélik, hogy you're gonna light the way to Heaven. Na igen, az út. Mibennünk van az, csak világítsa be valaki, akkor majd csak eltalálunk oda, ahova készülünk.
Az van, hogy néha mocskosul hiányzik Amerika, meg az is, hogy úgy érzem, csak és kizárólag tehetséges emberek között akarom tölteni a napjaim. Na jó, akkor most jógázom egy kicsit, hogy kibírjam a valóságot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése