Közoktatási Wannabe Live avagy a Nagy Nemzeti Képzavar

No, kérem szépen, eljött ez is, nem vártuk olyan nagy reményekkel telve, de mindegy, az oktatási tárca elhozta kies városunkba a Nemzeti Tanévnyitó Konferenciát. Ezt így. Írhattam volna, hogy sic!, de tartottam tőle, félreértené még valaki. Szóval na, mint az olimpiai lángot kérem, úgy - a világosságot a sötét vidékre. Kifejezetten kedvemre való az ilyen zsámolyon állok, okosabb vagyok, mint te mentalitás. Ezt még a Darwin (vagy inkább Linné ?) is megörökölhetné rendszertanilag - homo zsámolyicus öltönyicus.
Mindegy.
Kezdjük a vizuális felütéssel. Reggeli napsütés, könnyű szellő lengedez, a helyszín előtti mintegy negyven autó befogadására alkalmas parkoló leszalagozva annak a hat-nyolc VIP autónak, mely a csodálatos és fontos fővárosból (lehetne csupa nagybetű) érkezik az elmaradott vidékre. Ez kicsit azért zavar, mert ... na mindegy, gyalog jöttem, de a rendezvény egy pontján lesz ennek még jelentősége. Már a parkolási mizériának.
A terem iszonyatos fizikai méretekkel bír, igyekszünk valami ajtóhoz közeli pozíciót elfoglalni, ha tűz ütne ki, tudjunk menekülni, de ezt még négyezren gondolták ugyanígy, szóval az esélyünk zéró. Sor közepének a közepe. A hangosítás hibátlan, a színpadon a Vidám Csütörtök igazgatótanácsa. Erre az alkalomra, leszerződtették a Rákay hasonmásverseny idei győztesét, aki nem Fülöp, de MC. Kicsit izgulok, hogy dalra is fakad, de azt is gyanítom, azzal még mindig jobban járnánk mindannyian. Ehelyett bemutatja az élő műsor sztárjait, aki mind mosolyog, és fontos. És mind ott ül az utolsó vacsora sztájlban berendezett ebédlőfontosember-asztal mögött.
A show első fellépője a helyi gyülekezet vezetője, illetve helyettese, aki bájos, és nem találja a szavakat. Amit talál, azt rendezi sorba, csak ugye a sor ... és persze óvatosnak kell lenni, hogy az ajándékba hozott, szép rózsaszín ködöt meg ne zavarja heves gesztikulálásával. Sajnálom mondjuk, áll egyik lábáról a másikra, keveredik a mondatokba be és ki, aztán össze. Vissza nem talál. Annyi a biztos, hogy köszönt és hajlong. Be ne álljon a dereka és bele ne görcsöljön a kényszeres vigyorba az arca. Jujj, Jokerképzőt is indítanak még a végén? OKJ-s számmal persze.
A helyi kényelmetlenkedés után az igazi szupersztár érkezik az üvegpulpitus mögé elvágólag. A Hoffman-hasonmás kifogástalanul áramvonalas megjelenésével varázsolja el a közönséget. Gyönyörű, többszörösen is összetett polgári körmondatai visszhangoznak a falakról, jó az akusztika, élvezi is a kishölgy a hangját. Jó az Úr, hogy önbizalmat ad a bárkiknek, mert boldogok ők, szegények. A mondatok végére sajnos önmagába keveredik a szónokasszony, így igen gyakran maga sem tud jobbat, egyszerűen csak véget vet a mondatnak. A közönség feszeng, az elhúzódó mondatok fülének és farkának keresgélése közben az idő kilép medréből és csúszni kezd. A közönség is, apátiacsúszda, sose halunk meg sajnos. A hasonmás amúgy fedd és (ki)oktat, utat mutat, és mellesleg elküldi az előtte szólót az anyjába, más örülne édes fiam, ha ennyit kapott volna, mint ti. Mindezt arra, hogy szegény legény előtte azt merte mondani nagyon finoman, hogy nem ártana költeni kis pénzt az iskolák fizikai valójára, mert mindjárt szétesnek a nagy beltartalomtól. Hát így. Kussolj és rajongj. Ez az üzenet.
A csúszást a következő szónokok sem tudták ledolgozni, de nem is akarták. Elmondták mind, hogy csúszásban vannak, de igazi magyar előadóként szartak rá vagy nem voltak ott másodikban az órafelismerő tananyagegységnél. Amúgy nem tudom, mitől hiszik, hogy a tanár az az állat, aki bírja étlen-szomjan, pisilés nélkül bármeddig, pláne hogy közben olyan előadókat hallgat, akik csak és kizárólag szervilis közönség előtt adnak elő, vagyis fogalmuk nincs arról, mi az a hallgatóság. Annyira szeretném, ha ezeket a beszédeket egy középiskolai osztályban is előadnák. Csodás felismerésekre tennének szert menekülés közben.
Összefoglalva a délelőttöt : egyrészt rendkívül arrogáns hozzáállásnak tartom, hogy magukat fontosnak tartó emberek önhatalmúlag mások idejével és szellemi kapacitásával élnek vissza. Az én időmet senki ne bassza el, ha kérhetem, felnőtt ember vagyok, megteszem én azt magam, köszönöm. Másrészt nagyon jó lenne megcsípni egy pályázatot arra is, hogy a minisztériumi kollégákat valami rétorképzőbe be lehessen iskolázni, mert ez a Nagy Nemzeti Kép- és Fogalomzavar sokak fülét bántotta. Tudom, kit érdekel.
(Egyébként egyedül az utolsó fellépő, a Som Lajos hasonmásverseny idei győztese volt képes értékelhető kapcsolatba kerülni a megfáradt közönséggel, neki legalább humora volt. Novum. Azt hiszem, ő volt köztük az egyetlen tanárember.)
A plenáris tehetségkutató után ételosztás volt. Szeretem az ilyet, mert ez is olyan jótékonyan megalázó. Nem akarok külhoni példákkal élni, de Amerikában a konferencián kifőzde van, olcsó, válogathatsz és nem érzed magad úgy, mint hajléktalan az ingyenebéden, hogy akkor most még lécci gyorsan ide egy talpat is, hadd nyalom meg hálából. Engem ne etessenek. Tisztességesen dolgozom, majd veszek magamnak ételt. Ja, hogy ha úgy van ebédszünet, akkor lelépnek sokan? Aha, hát olyasmiről kellene beszélni, ami hasznos. Ha nem megy, akkor ez van.
A lelépésre visszatérve, az előadások alatt egyszer csal a Rákay Wannabe felolvasott egy csomó rendszámot, hogy tilosban parkolnak, mert ugye a lezárt parkoló miatt nem volt a nemtilosban alkalom, szóval hogy annyira kis jó fejek a rendőrök, lécci menjenek ki, és álljanak odébb. A felolvasott 15 rendszám alkalmából felállt kétszer annyi ember, és tényleg odébb is állt. Csak sajnos egy részük nem is talált vissza. Életre valóak.
Az etetés után szekcionalista megközelítés volt, minket beosztott a valaki, aki helyettünk regisztrált, hogy mit hallgassunk. Hallgattunk. A kísérleti tankönyvekhez lesz digitális izé is mindjárt-mindjárt, csak gyorsan megírják jövő hétfőig. Az a fontos, ha jól értem, hogy ne haladj gyorsan, hogy egy leckével előtted tudjanak járni. Hát így. Csodás álmok jönnek.
Egyébként úgy összességében azt láttam, van egy csomó jó szándék, még jó szakember is akad, csak annyi mindent kell így az uniós pénzek elszámolási határidejére teljesíteni, hogy az embertelen. Ennek az eredménye a kapkodás és a káosz, amit rózsaszín vattacukor-köddel akarnak ugyan elfedni, csak hát a vattacukor, ahogy telik az idő, ugyebár egyre jobban ragad, és aki vett valaha a gyerekének a balatoni strandon ilyesmit, az ezt pontosan tudja. A vége az, hogy minden az ember arcára szárad.
Egy csomó kérdésem lett volna egyébként, de se kedvem, se alkalmam nem volt kérdezősködni. Kár. Érdekelt volna, hogy azok a gyerekek, akik kísérleti nyulakként kerültek idén a rendszerbe, vajon hogyan és milyen követelmények szerint fognak érettségizni. És a sok szamárságot, amit nagy sietve beírtak a szerzők a könyvekbe, azt mikor fogják átírni. Nem sorolom. Egy ilyen hurráoptimista, showgyanús rendezvény alkalmatlan arra, hogy párbeszéd alakuljon ki. Nyilván nem is ez volt itt a cél, de a végén legalább elénekelhették volna a Csillagdalt. Vagy kieshetett volna legalább valaki.
Persze ez a dal lett volna a leginkább kedvünkre való TSB-vel  amíg a büfében ültünk. Kár, hogy se Isten nem volt sehol, se részegek nem voltunk. Hát így. Októberben Budapest Bár koncertre megyünk.