Moha

Na jó, ez a pihenjünk könyvvel a kézben projekt nem jött be tegnap, minden előrejelzéssel és józan megfontolással szembemenve kirándultunk inkább. Nem mindig az van, amit én szeretnék. Ez egy tény.
Miután magához tért a család, felmarkoltunk két üveg ásványvizet, aztán kocsiba be, ablakot le, irány észak. Mondhatnám, hogy ez is egyfajta irodalmi indíttatás volt, lásd Boldog észak, de nem mondom, pláne mert még mindig nem olvastam a regényt.
Nem fürdeni indultunk, annyira azért képben voltunk, hogy nem strandidőt jósoltak az időjárás-felelősök, de úgy voltunk vele, hogy annyira nem lehet rossz idő, hogy egy kis badacsonyi túra ne férjen bele. Most utólag azt gondolom, hogy dehogynem, de hála a hülye kirándulókat felügyelő égi irodának, nem volt különösebb gond, sőt még a nap is kisütött délután.
Valahol Kaposvár után ért el minket a zivatarfront, de mire a kávézóig (Völgyhíd kávézó) jutottunk, el is állt. Jó, meleg az nem volt, nagy napsütés se, de a kávé életmentőnek bizonyult. Aztán komp, amiről mindig az a hülye vicc jut eszembe, hogy komp akart lenni, de nem komp lett, meg még az is, hogy ki tudnék-e úszni, ha elsüllyedne. Gyerekkoromban is mindig ez izgatott, hogy ha beleesne a kezemben szorongatott játékom, és utána kellene ugranom (!), akkor életben maradnék-e. Sir Artemon tudna velem mit kezdeni terápiailag, az is biztos.
Az északi part, már ami a tájat illeti, sokkal szebb, mert vadregényesebb, mint a déli, de a látvány, a déli part lapos, unalmas képe már kevésbé lelkesítő. Az északi parton üldögélni, és nézni a túlt egyáltalán nem olyan érdekes, mint amikor ezt az ember fordítva teszi, de az öblök ... az más. A sajkodi a kedvencem.
Jó volt tegnap, hogy nem volt sietős sehova, és áldom az eszem, hogy nemet mondtam reggel kilenckor az akkor most pattanjunk fel, és érjünk le a Szársomlyó túrára negyven perc alatt ötletre. Ráérősben voltunk, volt időnk megállni itt-ott, például Zánkán valami haditechnikai kiállításnál. Mondjuk engem egyáltalán nem érdekelnek a hadigépezetek, a fegyvereket kivéve idegenkedem tőlük, egy rakás vas és acél, de jó, nyilván ez is teljesítmény. A kiállítás a zánkai ex-úttörőtábor mellett van, ma Erzsébet-tábor. Vannak helyek, amik arra teremtettek, hogy mindig az aktuális hatalom talpát nyalják. A szándék dicséretes, a mögöttes gondolat nem, teszem hozzá mielőtt valaki félreért.
Udvariban megvannak még a kedves sírkövek, de megint szembesültem a holtak vallás szerinti elválasztásának különös szokásával. Testük se pihenjen egy földben, ha más Istent imádtak. Persze a föld mindenhol ugyanaz. Kellene végrendelet, jutott eszembe megint, nekem nem kell sír, csak hadd nyugodjak a tengerben, poraimon nőjenek nagyra a halak.
A Badacsony meg amilyen szép, a körítés hozzá olyan borzalmasan gagyi. Már fent a hegyen jutott eszem be, hogy ez tényleg olyan, mintha az ókorban vagy a középkorban a sok árus ott tobzódna a városkapuknál. Persze itt is minden szart lehetett kapni médincsájna, lehetett zsíros kajával eltömni az ereket, és persze lehetett bort inni. Mondjuk az utóbbi tűnt az egyetlen épelméjű dolognak, különösen, amikor a helyi kisszínpadon valamely előző tehetségkutatón már a válogatáson kihullott csapat belekezdett a ... a hmmm ... fellépésbe mondjuk, mert zenélésnek semmiképpen nem tudom nevezni azt, ami ott zajlott. Persze volt olyan zombipár, mindig van, akik végigitták az összes bódét kétszer is, úgyhogy táncra is perdültek a színpad előtt, de ők legalább jól érezték magukat. Az egész kínosan emlékeztetett egy Forman filmre, amit nézni jó, de szerepelni benne már kevésbé.
Szerencsére az összes lehúzós, turista(paraszt)-vakító szolgáltatásmentes élménnyel szemben a hegy az meg nagyon is élmény. Szép, lélekemelő, izgalmas. Amikor felértünk a tanösvényre, akkor rájöttem, hogy tudna itt olyan idő lenni, amitől megbánnám azt is, hogy reggel felkeltem az ágyból, de szerencsénk volt, csak a délelőtti felhőszakadás nyomait láttuk.
Badacsony után még átnéztünk Szigligetre, de megint csak a kávézóig jutottunk, mert mire megittuk a teát, bezárt a vár. Az ostromlók élete sem lehetett könnyű. Még teázni se teázhattak nyugodtan.
Majdnem éjfélre értünk haza, közben a kocsiban hallgattunk némi tűzijáték közvetítést, meg híreket is mondtak, hogy Kertész Imre átvette a díját satöbbi. Én már régóta unom a híreket, de most már irritálnak is. Lehet, hogy öregszem és egyre több a rigolyám, de elegem van már abból, hogy minden hír mögött azt érzem, állást kell foglalni. Jó ez vagy rossz? Nem lehetne, hogy ezek csak hírek maradjanak? Lassan már a vízállás-jelentésen is egymás nyakának lehet esni. Néha éppen elég lenne örülni dolgoknak, és hagyni a fenébe az állandó átpolitizálást, meg állásfoglalás-kényszert.
Más nincs, a sziklamászáson kívül a fotózás is jó volt. Szeretem a természetet, mert olyan, mint a szikla oldalán a mohapárna. Megnyugtat. Most mocskosul esik az eső, úgyhogy ma aztán tényleg itthon kellene maradni aludni és olvasni, meg a fejemre húzni a takarót és nem törődni a világgal, de hiába a gondolat, ma hivatalba megyek. Esőben kerülgetem a packákat.
Szántó T. Gábor könyvéről lesz majd egy átgondoltabb ismertető a Gitten, de ahhoz idő kell, addig röviden itt (KATT). Elgondolkodtató és nem is kényelmes könyv. A szabadság utolsó napjaira végül Harry Holét választottam társnak, hiába tudom józan ésszel, hogy az elkezdett könyveket kellene inkább befejezni. Ha van vadmotoros, akkor van vadolvasó is. Az vagyok én.