Egy centire

Ma tök véletlenül meghallgattam Ze Frank kis ... eszmefuttatását? Hívhatnám versnek is. Mindegy. Emberségtesztnek hívta, és a viccestől a meghatóig tartó kérdésekből áll. Azt hiszem, tényleg öregszem, de hát ez is mindegy.
Mindenesetre (semmi sincs véletlenül) Ze Frank és Tatár György néhány sora miatt is elgondolkodtam pár dolgon magammal kapcsolatban.
Egyrészt arra gondoltam, és ezen tényleg mosolyognom kellett, milyen egyformák is az emberek valahol. Amikor jó néhány éve lemondtam valakiről, akit pedig nagyon szerettem, pont olyan keserű mosollyal néztem magam elé a reptéren felszállás előtt, mint amilyenről Ze Frank beszél. Mert persze, tényleg mindig van jövő, tudjuk, mindig lesz, hogy az ember egy nap újra rácsodálkozik, milyen gyönyörű is az a másik ember, akit addig hétköznapinak látott. És aztán persze lesz a jövőnek egy pontja, amikor megint szüksége lenne egy visszalépés gombra, mert egészen pontosan tudja, hogy ő volt az, aki elcseszte ezt az egészet, de sokadszor (századszor???) is szembesül vele, hogy az élete nem Windows alapú operációs rendszer, a gomb nem létezik, és minden kezdődik elölről azzal a reggeli keserű félmosollyal, hogy bármennyire is hihetetlen, hogy lehet a másik nélkül létezni, mégis van jövő ...
Hát, lehetne ebből csinálni egy kis reggeli kiállítást Márquez módra:  Bánatos-jókedvű szerelmeim emlékezete címmel. Igen, ha a visszagondolok rájuk, fáj a szívem, hiányoznak, de nem úgy, hogy szeretném, hogy most itt legyenek, hanem hogy én lennék egy kicsit megint ott és akkor, amikor szerettem őket. És mert mindannyian sokat adtak nekem, sok boldog pillanattal tették gazdagabbá az életemet, az emlékezés örömteli is. És örömteli azért is, mert amikor mostanában megint arra ébredek, hogy űr támadt az életemben, nyugodtan vállon veregethetem magam, és mondhatom magamnak, hogy hát szívem, volt ez így, és lesz is ez így, nézd a dolog jó oldalát, megint gazdagabb lettél egy párhuzamos valósággal, amelyben, hogy Simon Márton idézzem: "nyár van, és minden oké". Szóval minden oké, embernek tekinthetem magam.
A másik dolog, ami az embert emberré teszi szerintem, az az írás. Hogy le tudja írni a gondolatait és az érzéseit. Az ember persze, ha gyakran ír mondatokat egymás mellé, olyasmiről is szokott, ami nem pont vele, nem pont úgy esett meg, de ami mégis hozzá tartozik, része az emberségének, része a világának. Tatár utal egyik kritikájában Kirkegaardra, aki szerint kétféle szerző van, az un. lényegi-szerző és a premissza-szerző. Utóbbi mindig aktuális témáról ír, nincs saját élet- és világszemlélete, írásában, akárcsak életében nem jut konklúzióra. Az a helyzet, hogy ezen elég sokat méláztam tegnap, mert az íróságnak talán pont ez a lényege. Hogy az ember minden írásával közelebb kerül a megoldáshoz. Olyan ez, mint a jóga. Ha nem tudod az utasításoknak megfelelően végrehajtani az ászanát, akkor törekedni kell. A törekvés ugyanis egyenértékű a végrehajtással. Ha nem tudsz nyújtott derékkal előrehajolni, törekedj rá. Ha egy centit helyesen törekszel, többet segítesz magadon, mintha negyvenet hajolnál rosszul. Azt hiszem, ilyesmi az írás is. Nyújtózkodni kell a valóságból kifelé, de azt mindig pontosan kell tudni, mi felé nyújtózol, és hogyan, mert egyébként nem használ a dolog. Sőt.
Más nincs. A Gitten elolvasható Tatár György esszékötetének ajánlója (KATT), de aki lírai hangulatban van, az olvasson új Szilvási Pál verset vagy Zoli reggeli haikujait (Így kell ezt írni???), mert szépek. Aki meg kíváncsi, ő vajon ember-e, hallgassa csak meg Ze Frank-et. (Magyar felirat egyelőre pont nincs hozzá, de van egy csomó másik nyelven, például bolgárul, ha esetleg rengeteg bolgár olvasná a blogot, akkor nekik ez most kiváló információ.)
Más nincs, a reggeli jóga sokat segített az augusztus elsején menetrend szerint beköszöntő pánik ellen. És nem, még mindig nem tudom megcsinálni a térdcsókot sem, de törekszem. Minden nap egy centit.

Ezt most hallgassuk mosolyogva.