Epilógus

A nyár Bevezetéssel kezdődött, úgy helyes tehát, ha Epilógussal ér véget. A két végpont közt eltelt ötvenöt nap. Ha úgy nézem, ötvenöt nap az nagyon hosszú idő: rengeteg szabad perc, amiben rengeteg sok esély lakik a lélek és a test törődöttségének felszámolására. Ha meg másképp nézem, akkor viszont nem túl sok idő, mert a lélek lassan gyógyul az év fennmaradó  háromszáztíz idegfeszültséggel terhelt napjából, és az évek múlásával a test is veszít regenerációs képességéből.
Mivel töltöttem ötvenöt napot az idei évből? A legfontosabbak mindig a semmivel töltött órák és percek. A semmin itt most azt kell érteni, amikor szabadságra megy az elme, és csak a lélek dolgozik, számadást készít, aztán lustán az ég felé nyújtózik, és kitapogatja a felhők szélét. Hazavágyik. Az embernek, ha pihenni adódik ideje, a semmi felé kell törekednie.
Nem tudom, percre és órára mennyi volt pontosan a semmi, és mennyi volt pontosan a valami; a tevékeny pihenés, a kirándulásokkal, strandolással, fotózással, fesztiválozással, továbbképzésekkel, cikkírással és blogszerzéssel töltött idő, de azt gyanítom, még mindig nem vagyok jó az arányosításban. Több semmi kell az ember életébe, mert akkor nagyobb az esély rá, hogy a valamiből, értsd szellemi produktum, is több keletkezik.
Hiányérzetem van, de nem vagyok elégedetlen. Illetve de, de látom, nehéz túl sok mindent csinálni egyszerre. Válogatni kellene, igaz, de engem a változatosság gyönyörködtet leginkább az életben. Az, hogy sok mindent csinálok egyszerre, mert azt gondolom, ez meglátszik a produktumaimon is, ami alatt idén gyakorlatilag csak szövegeket kell érteni, idén nyáron ugyanis se nem varrtam, se nem kötöttem ... na talán mondjuk csak a lekvár lett igazán kézzel fogható.
Ami még fontos az az, hogy sokat barátkoztam, vagyis igyekeztem a lehető legtöbb időt a barátaimmal és a szeretteimmel tölteni. Ebben nem mindig voltam jó, tudom, vannak elmaradásaim, adósságaim, be nem váltott ígéreteim, de a szándék megvan, ezek után is igyekszem mindenkire időt szánni, aki fontos nekem.
Ha a rengeteg program és az örömteli pillanatok átellenét nézem, akkor az idei nyár legmegrázóbb tapasztalata az volt, amikor végignéztem egy nő halálát. Talán a tehetetlenség bánt, talán az értetlenség. Már nem az öngyilkosságot nem értem, az a világ egyik legkevésbé meglepő emberi aktusa, inkább azt, mi végre jutott nekem ez a feladat, hogy egy lélek távozásának akaratlan tanúja legyek.
Dolgok kezdődnek és dolgok múlnak el, talán csak ennyi a tanulság, mi meg nézzük ezt a világot, erre szerződtünk, ehhez vonzódunk: a végtelen végességhez, az egymásra rakott értelmes és értelmetlen pillanatokhoz. Ez alól nincsen kivétel, én sem vagyok az, elkezdtem és befejeztem dolgokat, nevettem és sírtam, ültem tanácstalanul és néztem másokra kedvesen, éltem, ahogyan mások is teszik, a legjobb szándékkal többnyire sikertelenül.
Ma van az utolsó nyári nap, ma még végtelen az idő, és nem tudjuk, hány nap telik el a holnapig.