Patchwork

Nem, egyáltalán nem jó halálhírre ébredni éjjel kettőkor, de ha ráadásul a macska négykor megint felkelt, az pláne predesztinálja az embert egy szar napra. Ahhoz képest, hogy tökre szabadságon vagyok, a reggeli jógát kivéve teljes egészében haszontalanul telt a napom.
A délelőtt nagy részét borongással töltöttem, ahelyett, hogy kihasználtam volna a magányos óráimat és írtam vagy olvastam volna. Egyszerűen nevetséges, hogy a halál nem az idő jobb kihasználására ösztönöz, hanem épp fordítva, az idő úgy pereg szét az ujjaim között, mintha most törtem volna szét a Biedermann Izabella élete feliratú homokórát. Hát ez nem az a Dolce far niente sajnos, hanem az a fajta idegbaj, amikor az ember fél óránként arra eszmél, hogy megint elcseszett harminc percet a semmivel, amitől aztán megint nem tud semmire sem koncentrálni, és további félórákat tölt ki ezzel a stresszeléssel. Exponenciális idegbaj.
Arra gondolok, amikor a halálom előtt majd visszanézek, lesz ez a könyv, és ilyen elcseszett üres lapokkal lesz tele. Isten meg karba font kézzel áll, lapozgat benne, és csóválja a fejét, hogy ő ezt nem érti, ő bezzeg gürcöl héthuszonnégyben, én meg kitől láttam ezt a hozzáállást. És amíg az ő kenyerét ettem, azt kellett volna tennem, amit ő a példájával elém állított.  Hát nem becsülöm magam meg ebben az életben, úgy fest, de aki meg megbecsüli, az sokszor felköti magát. Na tessék.
Más nincs, ezzel a komoly önsajnálattal töltöttem a napot, vártam a tanítványt, aki nyilván nem jött, és próbáltam felidézni a reggel még bennem lakó elég halovány jógit, aki a reggeli kávémat követően hagyta el testem és szellemem. Azóta meg ... Na jó, még szerencse, hogy este GyK van, az legalább biztos.
Arról kéne regényt írni egyszer, hogy hány személyiség jön meg megy bennem. Személyiség patchwork. Na milyen minta legyek?
A fotó a positivelyparkinsons.blogspot.com oldalról való.