Most romantikusan valami olyasmit kellene írnom, hogy időnk lejárt, de egyrészt ez nem mindenkire igaz, másrészt még rám sem feltétlenül. Ami azonban biztos, a nyári szabadságnak vége, hétfőtől ismét indul a tanév, ismét morzsákra szabdalódik az időm, ismét más mondja meg, mit akarok csinálni szabadnak hitt perceimben, ismét más gondjával is töltöm az éjszakáimat, nem csak a sajátjaimmal. Tudom, én választottam, lehetnék inkább kamikáze, akkor nem kellene minden nyár végén nyüszíteni.
Az utolsó napokat szokás szerint pánikban töltöm. Hagyomány ez. Szeretnék hirtelen mindent rendbe tenni itthon, amire eddig nem volt időm, és ami nyilván reménytelen, mert nem tudok olyan gyorsan takarítani, mosni, vasalni stb., hogy látványos előrelépést tapasztaljak az engem körülvevő világ káoszmutatóiban. Olvasni sem tudok olyan gyorsan, hogy a polcomon lévő 15-20 várakozó könyv hétfő reggelig mind sorra kerüljön, pláne mert a családtagok is érzik a vég közeledtét, úgyhogy jobbnál jobb programokat eszelnek ki, most még úgyis ráérek szóval varrjam fel, vasaljam ki, csipeszeljem fel, nézzem meg, töltsem ki, olvassam el ... jajj, ez az idő szörnyű mágus, az utolsó csepp véremet is felszippantja a padlóról.
A te ráérsz, még szabin vagy kezdetű mondatoktól pedig augusztus végén ölni tudnék. Na mindegy, én vagyok a hülye, el kellene hajtani mindenkit a fenébe, ehhez képest tegnap fél nap ágyat szereltem. Ennek persze tradíciója van minálunk, és jellemző is, hogy én előbb tanultam meg szerelni, mint főzni. Akinek az apja a példaképe, az gyakran jár így, még ha lánynak is születik. Szerettem nézni, ahogy apám bütyköl, bár az igaz, hogy ő inkább elektromos mindenfélét javított hobbiból, a komolyabb fizikai munkát nem bírta volna se a gyerekparalízis által lesoványított karja, se a szíve. Utóbbit a paralízisen kívül az élet is fonnyasztotta. Nálunk viszont mindenféle szerelés rám maradt már a házasság első pillanatától, de az a helyzet, hogy nem bántam és ma sem bánom szinte sosem, mert megnyugtat a tárgyakban és a szerkezetükben lakó kérlelhetetlen logika. Az más kérdés, hogy mennyit káromkodom közben, mert az a meggyőzés része. Néha meg kell győzni a tárgyakat az igazamról.
Az ágyszerelés úgy kezdődött, hogy van egy régi, fenyőből készült ágyunk, amit még ezer éve (mondjuk inkább húsz) készített az első két gyerekünknek egy idős asztalos. Első állapotjában emeletes ágy volt, de azóta szétfűrészeltük (ez is a koncepció része volt már készültében), és külön-külön volt használatban a két ágy, míg a szükség úgy nem hozta, hogy mindkét gyermek szélesebb ágyat kapott időszakos hálótársai okán. Az egyik ágyat így megörökölte a kicsi.
Egy közel húsz éves, fából készült ágynak viszont megvan a maga világlátása, véleménye a dolgok állásáról ésatöbbi, szóval ahogy az embernek, neki is alakul a formája és a lelke. Ez az ágy meg, ahogy az ember is az idő múlásával, veszített formájából, itt-ott kitágult, mint egy kényelmes cipő, nem is mindenhol volt már olyan egyenes és feszes, mint születésekor. A gond ott kezdődött, amikor eltört az ágyrács. Hiába próbáltam javítani, egy idő után reménytelen volt a dolog. Mivel az egy idő után múlt héten volt, elzarándokoltunk ágyrácsot venni. Nem szeretnék belemerülni a hazai kereskedelem ördögi bugyraiba, legyen annyi elég, hogy végül, aranyárban ugyan, de vettünk, én bohó meg azt hittem, akkor ez is megvan, boldogan alszik a gyerek, amíg akar. Van egy ilyen öröklődő naíva vérvonal a családban, azt hiszem.
Szóval ezt azért érdemes elképzelni: lebontom a nejlonmétereket, berakom az ágyba a rácsot, és leesik. Berakom még egyszer, leesik. Mint valami hülye, próbálkozom még kétszer. A gyász első lépcsője a tagadás. Szóval van egy sztenderd méretű ágy, meg egy sztenderd méretű ágyrács, és nem stimmel semmi. Igaz, ezt az elméletem a tárgyak alakjával kapcsolatban csak később fogalmaztam meg, első körben inkább káromkodtam tíz percet. De akárhogyan is káromkodtam, egyedüli megoldásnak a szerelés tűnt kivitelezhetőnek.
Mit mondjak, éljenek a barkácsáruházak, meg az akkus csavarhúzók. Vettem egy tonna csavart, amiből végül négyet használtam fel, mert nyilván kiderült, hogy ami itthon volt, és első körben nem tűnt használhatónak, az lett jó végül, de ez ilyen szerelési alapszabály. Mint ahogy az is, hogy az akkus csavarhúzó a legnehezebben becsavarható csavaroknál merül le. (Miért nincs egy ilyen fontos eszközhöz hipertöltő? Vagy legalább pótakku???)
Na mindegy, némi ínhüvely-gyulladással meg vállfájással megúsztam az ügyet, délután pedig a nekem már úgyis mindegy, és különben is, mikor lesz már szeptember egy és húz el minden kamasz iskolába érzéstől vezérelve moziba mentem a lányokkal. Na most tudom én, hogy elferdült egy ízlésem van, de ez a kis főzős romantik még úgy se érte meg a jegyárát, hogy oda vagyok Helen Mirrenért, és imádom a színes fűszereket. Nem akarom lehúzni, aki gondolkodásmentes, magas Coelho-faktorú szórakozásra vágyik, meg szép képekre, az nyugodtan nézze meg, nincs abban semmi rossz. Mondjuk én olyan filmet, aminek az első öt perce után el tudom mesélni a történetét, csak egyszer vagyok hajlandó megnézni évente, azt is inkább a vasalódeszka mellől, de hát most már mindegy. Annyi haszna volt, hogy éhes lettem tőle.
Más nincs, Harry drogügyben nyomoz, és egyelőre nem iszik. Én viszont szerintem fogok, tegnap ugyanis megnéztem a szakmai rendezvény programját és legszívesebben sírtam volna. Miért gondolják emberek, hogy az én munkaidőmet ilyen agyament, semmiről sem szóló marhaságokkal kell kitölteni?
A tárgyak életéről az épületek jutottak még eszembe tegnap, Rem Koolhaas például, meg hogy milyen nagyon szerettem a könyvét. Ehhez kapcsolódik a mai zene, egy görög-francia zeneszerző műve, ami nekem valamiért az épületekről szól. Iannis Xenakis egyébként építész is volt, szóval nincsenek véletlenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése