Végtelen

Merre törekedjen az ember? A föld felé, legyen egy a természettel a teremtéssel, és barátkozzon meg a végességgel, a születés, az  élet, és a halál csodájával, azzal, hogy az embernek egyszeri élet adatik, vagy inkább az ég felé, Isten felé, a rajta túlmutató múlhatatlan felé, melyet nem határol sem tér, sem idő. Örök dilemma.
Hibát követ-e el, aki csak a létezőt nézi, és nem látja mögötte meg a Teremtőt (ezt Szántó T. Gábor idézi a Talmudból, de elfelejtettem bejelölni, szóval nem tudom, hogy is van szó szerint), vagy éppen fordítva, a létezőben kell keresni Istent? A létben, a határolt világban a végtelent, a határtalant?
Míg az előző helyet kerestem, ezt találtam a Talmudban: "Aki a következő négy dolgon töpreng, nem érdemli meg, hogy a világra jött: azon, hogy mi van fent, hogy mi van alant, hogy mi volt és hogy egykor mi lesz." Vagyis, értem én ezt így, az ember azért született, hogy itt és most, egy lezárt térben és időben lássa át a számára megadatott végtelent. Ez Isten kíméletessége.
Ez egészen ellentmondásosnak hangzik elsőre, de ha jól meggondoljuk, az ember számára ennél se több, se kevesebb nem adatik meg életében. Nem élhet elképzelt térben és időben, saját tapasztalata nincs másról, csak amit lát, hall és érez, és mégsem csupán ösztönlény.  Amikor azt kérdezzük, merre nézzen az ember, akkor nem kell választania. Mindig Martin Reese jut erről a kérdésről az eszembe, mert nála bölcsebben ezt senki nem tudta nekem elmagyarázni. Az ember fizikai (és szellemi, mondom én) valójában a kozmosz és a kvantumvilág határán áll, és mindkettőnek része. Egy különleges test-szellem-lélek kombináció áll a két végtelen metszéspontjában, és nézi rájuk. Ez a dolga.
Emiatt a küldetés miatt az ember nem emelkedhet el a földtől, de nem is fekhetik  le rá. Kapocs a fent és a lent között, kapocs a kint és a bent között. Ott áll a határon, és gondolkodik a világon, a világban pedig önmagán. Olyan mint egy napraforgó.
Ez a kapocs lét olyan, mint az arany közép. Úgy érzem, mintha a világ össze bölcse öröktől fogva erről beszélne. Weöres létrája, Horatius középútja, de még a mi mindennapi bölcsességünk számára is idegenek a túlzások, a túl sok evés vagy ivás, a túl sok mozgás, a túl sok szerelmeskedés, a túl sok játék, a túl sok internetezés, a túl kevés étel, a túl kevés emberi kapcsolat. Nem folytatom. Mind deviancia. Ha képben gondolkodom, Leonardo Vitruvius tanulmánya jut eszembe: az ember, aki középen áll, kezét két oldalra nyújtja. Aki nem középen áll, nem tud egyenlő távolságba nyúlni.
A keleti világnézet elképzelése szerint az ember olyan, mint egy fa. Szilárdan áll, középvonalában energia áramlik, és a vonalon található csomópontok felelősek azért, hogy a testben mindenhova jusson ebből az éltető energiából. A két végpont egyike az embert a fenti, a másik a lenti világgal (korona- és gyökércsakra) köti össze.
Ez a sok végtelen végesség jár az eszemben napok óta, mert ... mindegy, keresem a helyem a világban.

Más nincs, amint az a posztból is kiderült, Szántó T. Gábor regényét olvasom, és tetszik. Ma estétől Ördögkatlan - képek és beszámoló is lesz nyilván majd itt-ott. Ja igen, és effektíve internacionális hírnévre tettem szert a diákocskákkal, ma ugyanis megjelent egy nagyon rövid, nagyon kivonatolt írás az alapítvány blogoldalán. Cool.