Történet

Minden történet egy gyermek születésével kezdődik. Azzal a pillanattal, amikor bentről, a sötétségből, kintre, a fénybe, érkezik az élet. A világokat elválasztó kapun átlépve az élet teljességének alig befogadható élményétől enged el a sejteket összetapasztó vákuum, tágul ki a tüdő, hogy befogadja önmagába a kinti valóságot.
A légzés a befogadás és az elengedés, az élet és a nem élet örök egyensúlya. Az egy kapcsolata a mindenséggel, a belénk látogató más.
Az ember magányos. Mindig is az volt, és az is marad a születésétől a halála pillanatáig, hiszen nem tud más lenni, csak önmaga - csak a saját gondolatait, szándékai, félelmeit tudja, más gondolatait, szándékait és félelmeit nem ismerheti meg teljes bizonyossággal, hiába kapta ajándékba Istentől a beszéd kegyelmét, hogy magányos szorongásán enyhítsen.

Az idők kezdetén, amikor a Földön az emberek még nem tudtak egymásról, csak Istenről, Isten egy nap, talán kegyelemből, talán kegyetlenségből, talán csak kalandvágyból, szavakat ajándékozott nekik, hogy megismerhessék egymást. Az embereket eltöltötte az öröm, és azonnal beszélni kezdtek egymáshoz arról, mit gondolnak a világról, mit éreznek, mit látnak, és abban bíztak, a többiek majd megértik a szavaikat, de tévedtek, mert a többiek is csak beszéltek és beszéltek hasonló reményben. Szavak hosszú sorai kígyóztak az emberek szájából, szófonalaik beszőtték a Földet, hol összecsomósodtak, hol hullámozni kezdtek egymás mellett, máskor olyan gyengék és elhalóak voltak, hogy elszakadtak vérző tócsákat hagyva maguk után, megint máshol hatalmas és megkerülhetetlen hegyekbe gyűltek.
Amikor a szavak beszőtték a Föld minden zegét és zugát, és az emberek többé moccanni sem tudtak az elhagyott szavaktól, elhallgattak, és csendben figyelni kezdték egymást. Úgy találták, a csend alkalmasabb egymás megismerésére, mint a szó. Ekkor Isten megsajnálta őket, könnyeket ajándékozott nekik, hogy elmoshassák az összegyűlt, feleslegessé vált szavak óriási hegyeit.
Sok év eltelt azóta, de az ember időnként elfelejti, mit tanult a szavak és a csend fontosságáról. Ezért léteznek még ma is a könnyek, hogy legyen mivel eltakarítani az életünkben feleslegesen felgyűlt szavakat.

A születés párja a halál, a beszédé a csend, Istené az ember. Az ember szorongásán végeredményben csak Isten, Istenén csak az ember enyhíthet, mert egyik sem lehet a másik nélkül. Ez a teljesség, az egész, a szavak és a csend által megismerhető valóság, a szövetség, amibe az ember a születésen keresztül léphet be, és amiből Isten az ember halálán keresztül léphet ki.