BPAA

Hello, Izabella vagyok, gyakorló és gyógyíthatatlan blog- és fényképfüggő, aki idő hiányában is poszttal vagy fotózással kezdi a napot. Egy napig voltam tiszta, de én mondom nektek barátaim, fájdalmas az elvonás, és nem is használ. Ez van. Majd eljárok valamilyen terápiás csoportba. Egész Európa sérült családok gyermekeiből áll, mi meg különösen. Kárpát-medencei csoport, szevasztok!

Más. Minden időrendet és teret felrúgva még mindig nem a Lengyel útirajz vagy mi a szösz befejező mozzanata következik, mert a táborral és a megemlékezéssel még mindig nem tudok mit kezdeni. Úgyhogy inkább néhány rövid gondolat arról, hogy kinek és miért vagyok hálás az elmúlt napokból.

Először is az itthon maradt barátoknak, akik bátorítottak, és akik velem együtt izgultak, hogy minden rendben menjen, érezzem jól magam, ne fázzak meg, ilyesmik. A kintieknek, meg a külföldi kollégáknak, gyerekeknek, mert kurva sokat tanultam tőlük szakmailag és emberileg is, és ilyenkor olyan téveszméim támadnak, hogy érdemes.
Sokkal tartozom Ristjánának a budapesti vendéglátásért. Amikor csak felbukkantam, kész volt a fogadásomra, elviselte a lakásban szanaszét hagyott csomagjaimat, főzött rám, és mosogatott, és pont annyit beszélt hozzám, amennyi jó volt.
Köszönet jár minden réges-régen nem látott barátnak, aki akár egy évnél is tovább várakozott türelemmel, hogy újra találkozhassunk. Nagyszerű volt mindannyiotokat látni, ölelni, és még puszit adni is, bár ennek nem mindenki örült, mert ugye ez ilyen déli mánia. Ilyenkor vérzik a szívem, hogy nem a szomszédotok vagyok, bár akkor meg talán hamar rám unnátok, ki tudja. Köszönöm a filmet, a sört, a kávét, a flódnit (jézusom, de jó volt),  a történeteket, az életetek egy-egy kis szeletét, meg hogy sokan és olyan sokat mosolyogtatok rám, és fontosnak találtátok azt, hogy lássatok. Hiányoztok most majd megint, és bár szívesen mondanám, hogy nem sokáig, ezt sajnos sosem tudjuk előre. Mit mondhatnék? Tessék többet jönni Pécsre.
Nagy köszönet jár a miskolci úti- és konferenciatársaknak is. Szép este volt, jó ismerkedés, puha, fehér, békés idő, amibe az ember visszavágyik. A konferencia persze olyan, amilyen az ilyesmi szokott lenni, jó és rossz, érdekes és unalmas, ám mindenképpen tanulságos. Ezekről a tanulságokról külön poszt íródik majd, amikor visszatér belém a szarkazmus.
Aztán végül. majdnem kimaradtak, köszi az operisták körének a Rigolettót, meg a rövidre vágott csevegést. Érdemes volt maradni még, de majd legközelebb kocsmázni is megyek.
Más nincs, illetve van, de a blogírásnak is vannak határai. Mindenesetre közeledik a tavasz, és Jack Johnsont hallgatunk. Hát ez van.