Váltóláz

Az ember nem is hinné, hogy manapság és hogy Európa közepén maláriát is kaphat ugye, aztán tessék. Vagy persze nem, de azért megfordult a fejemben ez is, amikor a gyógyszertár törékeny éjszakai ügyeletese kitartóan kinintartalmú gyógyszert tukmált a megfázásomra. Álmomban Afrikában már láttam ezt a lányt ...
Na jó, tudom, a kinin gyulladást is csökkent, és hogy ez a gyógyszer 245 királyi forintba került, valóban földöntúli élmény volt. Mikor vettem utoljára 300 forint alatt gyógyszert? Húsz éve.
Mindenesetre szedem a gyógyszert, pedig nem szeretek gyógyszereket szedni egyáltalán, és  csak kicsit vagyok szarabbul, mint amikor csak pálinkáztam. Nem adom fel. Az ember szeptemberben még ne haljon bele egy közép-európai maláriába. (Figyeljünk most fel arra, milyen szép szocio esszégyűjtemény-cím lehetne ez.)
Jól fejlett betegségem, és önsajnálatom ellenére ma dolgoztam. Mondjuk a munka kétes értékű, ha egy tanár nem tud beszélni, és félóránként kis híján köhögőrohamba fullad, de mindegy. Tisztára, mint a csavargyárban anyukám.
Igazából sokkal, de sokkal és még annál is jobb lett volna itthon maradni, hogy valamennyire meggyógyuljak az utazás előtt, de nem lehetett, mert már így se tudom, ki fog helyettesíteni a következő négy napban, és különben is meg kellett beszélnem a prezentációmat, és meg kellett hallgatnom, hogy bazmeg Biedermann, ezt nem lehet ilyen gyászosan, meg hogy látszik az én egész személyiségem ebben is. Aha. Mondtam, hogy szerintem én csak a tényeket írtam le, mert ezt kérték ugye, de azt mondták erre nekem, hogy a dolgokat lehet felülről közelíteni, meg alulról.
Ezek után kivettem az utolsó diát, aminek a kihívások címet adtam. Szóval minden fasza, én heppi vagyok, probléma egy szál se, felülről közelítem a valóságot. Nagy ívben.
Azért az már milyen, hogy elkurvulni sem lehet önnön választásodból, az is utasításra kell. Ez az igazi fogság. Fogság. Hát Spiró, drága, ezt is megértük, megkívántam a könyvét megint, és ehhez még csak Jeruzsálembe sem kellett elmennem.
Most igazából azt kellene gondolnom, mindegy, holnap már itt se leszek, hagyom a dagadt ruhát másra, felmegyek magam erre a Verona nevű padlásra ... de nem tudom ezt gondolni, mert láttam TSB fáradt, hogy Joe unja az óráit, és hogy Gofri megint feszült. Aggódom értük. Olyan jó lett volna, ha megkérdezik, én meg eldönthetem, el akarok-e most menni. Mondom gyorsan, minden percét élvezni fogom ennek az útnak, de mennyivel jobb volna, ha magam dönthetnék néhány dologgal kapcsolatban.
Ma volt értekezlet amúgy, volt benne rendkívül produktív húsz perc a melyik osztály megy le ötödik, illetve hatodik órában a tájékoztatóra (EZT például rohadtul eldönthetné a vezetőség, de nem), meg a rejtélyes szózat a kinevezések módosításáról, és arról, hogy Bridget szerint mindenki elégedett lesz, mert szépeket látott. A fizetésem mint esztétikai kategória. Ez az eszméletlenség-történet maga.
Tegnap óta gondolkodom a szociofotókon, és nem olvasok semmit. Váltólázam van. Este lázas vagyok, éjjel éber, nézem a falat, nem értem az életemet, reggelre aztán megint kényelmesen lázas leszek. Ez jó. Az ember égő szemmel nem gondolkodik, viszont sír, ami tisztítja a légutakat, sőt általában a gondolkodást is.