Izabella di Verona 1. nap

Úgy döntöttem, ha már nem sikerül rendes időközönként telefonos kapcsolatba keverednem feleimmel, harmadaimmal, és egyéb részeimmel, legalább posztokban megpróbálok lépést tartani önmagammal.
Kedden indultunk, szerdán reggel érkeztünk. Ez így egyszerűen hangzik, de ne higgyük. Egy majdnem teljes nap vonaton még akkor sem leányálom, ha az út egy részét vízszintes helyzetben töltheti az ember. (Főleg ha a vízszintes csak néha vízszintes, inkább zötykölődős, valamint ha az ember füle nem csak a takonytól, hanem a légnyomás-különbségtől is feszt eldugul.)
Tapasztalatként annyit azért meg tudok osztani, hogy a Railjet (Budapest-Bécs) óriási találmány, valamit hogy a hálókocsi ágya rohadt kényelmes (=értsd kőkemény, de nekem az a zsánerem matracban), de lefóliázott pohár vízzel fogat mosni különös élmény.
Az út viszonylag zökkenőmentesen zajlott, leszámítva, hogy meg kellett állapítanom, Bécs külvárosa pont olyan, mint minden más nagyvárosé, és hogy nem csak Bronxban necces sétálgatni az utcán két nőnek, hanem a bécsi nyóckerben is. Na mindegy, abszolút életben maradtunk, viszont voltunk egy olyan kávézóban, ahol mindenki bent dohányzott, és ahol piktografikusan ki volt táblázva, hogy a nők cicijét kérjük ne taperolják. Ez biztos egy EU szabványnak megfelelő információs tábla volt.
Kora reggel érkeztünk Veronába, ahol már várt minket egy helyi erő meg a köd, de szemünk se rebbent, kocsiba be, ablakot le, és telefon a szállásra. Nem gond-e, hogy picit korán érkeztünk.
Arra gondoltam, ezt a kérdést azért itt Észak-Olaszországban se lehet fejlövés nélkül megúszni, de csodák csodájára elfoglalhattuk a szobát. Na jó, akkor még nem ismertük Gigit.
A Veronától fogalmam sincs hány kilométerre fekvő városkában a fene tudja milyen utcát senki nem ismerte, de amikor kiejtettük azt a szánkon, hogy a Vadászhoz címzett fogadót keressük, egyszeriben felderült az emberek arca, és mindjárt mindenki tudta, merre menjünk. (Kérdezősködés közben egyébként a helyi erő keresztben állt az utcán, de ez senkit nem zavart.)
A szállás elég érdekes, két külön szoba helyett egy kétágyast kaptunk, de hiába magyaráztuk, hogy kettő az az egy, a tulaj szeme se rebbent. Végül kaptunk egy kulcsot, de nem izgattuk magunkat, mert a zuhanyzás ígérete minden mást felülírt abban a pillanatban.
A vendégház egyetlen luxusa az internet. Amúgy ez itt nem annyira evidens sehol, szóval én ettől is boldog voltam. (Nem is igaz. Lift is van.)
Zuhanyzás után azonnal elvágtattunk az iskolába, ahol a délelőtt folyamán kimerítettük mind a témát, mind egymást, úgyhogy el kellett menjünk ebédelni, majd sétáltunk egy nagyot a szállás környékén., valamint egy Borghetto sul Mincio nevű helyen, ami tulajdonképpen a városka része, de amolyan városka a városkában, teli étteremmel meg fagyizóval, meg vízimalommal. Valeggio asszonyneve egyébként Tortellini Land lehetne, ha akarná, hogy legyen neki ilyen, mert itt nagy tortellini kultusz van. A kultuszhoz kerekedett legenda is a szép Szilviáról, aki eredetileg nimfa volt, de egy katona letépte a köpenyét, és egymásba szerettek. Vagy valami ilyesmi. Reggel a szépséges nőnek vissza kellett térnie a Mincio folyóba, de a parton hagyott egy zsebkendőt, amire csomót kötött a szerelmi hűség jeléül. Nem akarom hosszan, a végén a szerelmesek mindenféle ármánykodás miatt kénytelenek a folyóba fulladni. Viszont ez a tortellini legendája errefelé.
A másik érdekes dolog, hogy úgy fest, Olaszország kivinagyhatalommá nőtte ki magát az elmúlt pár évben, mert (legalábbis eleinte) kiviültetvényen kívül semmit nem láttunk a környéken. (Az az igazság, hogy aggódtam az esti borkóstoló miatt, nehogy a végén valami kivilével szúrják ki a szemünket.)
A délutánunkba még belefért egy csontház megtekintése, ahol olasz nyelvű vezetőnk volt, de ez a fickó olyan szuggesztíven mondta, amit akart, hogy a végén majdnem azt hittem, tudok olaszul. A számokat persze nem értettem, de hogy most 1100 csontváz vagy 1600 az már oly mindegy, nem? Ki számolna utána?
A csontok után a szőlészet rendkívül üdítő volt. Egy pici családi gazdaságot néztünk meg, a tulaj kalauzolt, kedves volt, örült nekünk, hevesen magyarázott, mi meg kérdezősködtünk. Hát ahogy az okoskodó turistákhoz méltó. A végén volt kóstoló, finom és könnyű gyümölcsös borokat csinálnak, de két negyed pohártól sikerült berúgnom. Messze volt az ebéd.
A pincészet (ámbár pince nem volt) után vacsorázni mentünk, mert ugye kell a gasztronomía. Nyolctól tízig ettünk, ami fura, mert egyébként vacsorázni sem szoktam, de hát barátok közt repül az idő, mi meg tényleg barátkoztunk. Az olasz kollégák rendkívül kedvesek, a horvátok meg fiatalok és jókedvűek. A céges képviselő különösen érdekes figura, a séta közben már kiveséztük a fényképezőgépeket, utána meg kiderült, hogy imádja a független filmeket, és hogy van valami rejtélyes filmes fesztivál nyáron az Isztrián, amit majd felír nekem egy papírra. Úgy legyen.
Hazaérve még leültem az udvaron, hogy elszívjak egy cigit, Gigi (a tulaj) meg csatlakozott. Jól elbeszélgettünk olaszul az időjárásról, a borokról, az étteremről, a világ dolgairól meg a kellemes olasz klímáról. Kábé tíz szóban. Amúgy a csuda helyes bácsi nulla idegen nyelven beszél, de annyira, hogy még a számokat sem érti. Most már rohadtul nem izgat ez senkit a társaságból, besétálnak a pult mögé, aztán leakasztják a kulcsokat.
Gigit egyébként, aki valóban vadász, vagy volt, mindenki ismeri és szereti. Azt is tudja róla itt mindenki, hogy az egyetlen fia öngyilkossága óta nem a régi. A feleségével üzemeltetik az éttermet, meg a vendégházat, közben pedig tortellinit gyártanak. Mi mást.
Kicsit egyébként olyan, mint Yoda. Reggel mélyen a szemembe nézett, és azt mondta ne legyek idegbeteg, lassítsak már le egy kicsit. Mindezt azért, mert túl gyorsan írtam alá a nevem.  Este viszont nem mondott semmi ilyesmit. Meg volt velem elégedve. Lehet, hogy hazaviszem.