Utótag

Vannak olyan helyek ezen a Föld nevű bolygón, ahol a napszakok egészen gyengédek is tudnak lenni. Semmi sietség, semmi kapkodás, egy simogatás, és itt az alkonyat, egy gyengéd sóhaj és itt az este. Szerencsés, aki ilyen helyre téved élete során, és szerencsés, ha néha visszatérhet oda, esetleg maradhat néhány napot.
Most, hogy már hét éve tanulmányozzuk a mosolyogva érkező hajnalt, a koradélutánok aranyszínű átfordulását késődélutánokba, és a levegő gyengéd szeretőket is meghazudtoló finom, alkonyati simítását a felkaron és a nyakon, úgy gondolom, nem csoda, hogy szeretünk időt tölteni ezen a helyen. Még rövid időt is.
Mindezt még péntek este gondoltam persze, amikor a hétvége végeérhetetlen időtengernek tűnt. Vasárnap már egy kicsit másképp gondoltam, egy kicsit sietősnek találtam a délelőttöt, egy kicsit elnagyoltnak a délutánt, de hát az idő színe és fonákja sosem egyforma ugyebár.

Pénteken csak a szokásos tennivalókkal foglalkoztunk, bevásárlás (=túlvásárlás) a kaposvári Lidlben, TSB kötelező barátkozása az aknában lakó meztelencsigákkal, a konvektorok szolid idomítása (égjél már basszus), illetve melegvízcsiholás a bojlerből, bár ez utóbbi most extra megfejtendő feladatot adott kombinatorikából, de örömmel mondom, igen, átmentünk a vizsgán, levegő kiengedve, rendszer vízzel feltöltve, biztosíték visszanyomva, és még csak fel sem robbantunk. Naugye.
A lassan melegedő konvektorok mellé megkóstoltuk a pálinkakínálatot, de már nem vagyunk a régiek mi sem, valami nyugdíjas szakosztállyá leszünk lassan átminősítve, ha ez így megy tovább. Fél tízig bírtuk ébren, utána senki nem emlékszik semmire, és az a szomorú, hogy nem a pia miatt.

Szombaton nyilván a kötelező piaci kör után ültünk be Zitához (aki Szilvi) a Menthol teraszára, és mivel a kemencéseknek nyoma sem volt még, ott reggeliztünk valami bányászoknak méretezett melegszendvicset. Én mondjuk mentateát is ittam, meg pálinkát is, de egyik sem használt igazán a gyomorbajomra. Aztán megérkeztek a rokonok, jöttek elvinni a faházat, meg mittudomén mit még, de helyesek voltak, bírom őket, és kicsit irigykedem TSB-re, hogy ilyen jó fej rokonai vannak. A sajátjaimról el nem tudnám képzelni, hogy a Szerelempatak című filmről beszélgetek, és ráadásul eljött Sáros Gazda, meg a felesége, meg a megszületett kisherceg. Annyira remélem, a róluk szóló mesék nem vesztek el a blogvészben, mert be kell őket fejeznem.
Miután elmentek, ledőltem egy kicsit, mert még mindig rosszul voltam. Aztán egyszer felébredtem, amikor TSB betakart a rózsás takaróval, aztán legközelebb kilenc körül, amikor lezuhanyoztam, aztán legközelebb már csak reggel ötkor. Ez tizenkét óra alvás nagyjából. Ez a jó a Teraszban. Az a szabály, hogy mindenki csinálhatja azt, amihez kedve van. Az eltelt két napban azon gondolkodtam, miért aludtam én ennyit vajon, és arra jutottam, hogy minden bizonnyal beteg lélekkel mentem oda, és ez kellett ahhoz, hogy meggyógyuljak. Tizenkét óra a sötétbarnára pácolt öreg gerendák alatt. Full service.

Ezek után igazából a vasárnap maradt a szokásos világmegváltó gondolatoknak, de szerintem jól teljesítettünk, mert sikerült egy teljes esztétikai rendszert felvázolnunk, melyben helyet kapott az alkotóművészet és az alkalmazott művészet megkülönböztetése, megfejtettük a magyar irodalom jó és rossz értelemben vett búvalbaszottságát, én egyelőre felhagytam Barnás Ferenc regényének olvasásával és ismét belevetettem magam egy fiktív szerelmi liezonba azzal a bizonyos norvég nyomozóval, akivel ki tudja micsoda magasságokba és mélységekbe el nem jutottam volna, ha nem kell az óraállítás miatt idejekorán hazaindulnunk. Ilyen ez. Ezeknek a hétvégéknek mindig legalább két órával előbb végük szakad, mint szabadna.

Igen, hazajöttünk, otthagytuk a Teraszt magára csupaszon, úgy, hogy az is lehet, többet nem megyünk felhőtlen hétvégékre. Amikor a kaput zártuk, Mihály azt kérdezte, ha egy dolgot elvihetnék a házból, mi lenne az. Mondtam, hogy nem tudom. Hümmögtünk. A Terasz? Aztán egymásra néztünk, vállat vontunk, és megegyeztünk abban, hogy a terasz, a Terasz nélkülünk, hármunk nélkül úgysem ér semmit. Bárki is veszi meg a házat, nem azt fogja jelenteni neki, mint nekünk. Én már elengedtem ezt a történetet, mert bár itt minden gyönyörű, a ház, a terasz és a kert minden porcikáját szeretem, igazából (és itt most nem szentimentális vagyok, hanem racionális), mi magunk vagyunk a terasz. A mi barátságunk pedig, hála az égnek, abszolút hordozható.